2017. február 28., kedd

Szent Mónika, hallgatag türelem mintaképe



Szent Mónika,
hallgatag türelem mintaképe
Könyörögj érettünk! 



Kilépni az életemből …, eltávolodni önmagamtól …, de úgy, hogy Krisztushoz lépek közelebb. Mert reálisabb képet akarok kapni önmagamról. Nem hiszem, hogy reális tudok lenni önmagammal, ha kifelé tekintek, vagyis másokban vizsgálom önmagam. Mert azt már megtapasztaltam, hogy egy sincs közöttünk, aki több lenne, mint én. Csupán mások vagyunk; más gondokkal, más problémákkal, és más bajokkal vagyunk megterhelve, esetleg más tudással, képességgel, tapasztalattal bírunk. Ugyanakkor azt is elhiszem, hogy Isten szándéka, akarata szerint van ez így. Nem véletlenül mondja Pál apostol „Senki se ámítsa önmagát. Aki közületek bölcsnek véli magát ezen a világon, legyen oktalanná, hogy bölcs lehessen. (…) Senki se dicsekedjék tehát emberekkel.” [1Kor 3,18;21]
Ha őszinte vagyok önmagammal, és élettapasztalatom bölcsességemmé szelidül, mert tapasztalásaimból tanulni lettem képes, akkor talán be tudom látni azt, hogy érdemem lehet az, hogy van Istenem! Aki perbe száll értem, Aki megsegít a szükségben, de, Aki mégis reménnyel, és bizalommal megtart szabadságomban! Nos, ez az, amiért ne menjek üres kézzel oltárához, és készséges legyek abban, hogy áldozatához vigyem és társítsam oda a magam áldozatát is!
Azt mondja, vagy azt próbálja sugallni Sirák fia könyve, hogy „minden adományodnál vidám legyen arcod, és örömmel ajánld fel tizedeidet! Úgy adj a Magasságbelinek, ahogy ő ad neked, add jólélekkel, amennyire kezedből telik.” Milyen szándék áll e mögött a tanács mögött? A vidámság, az öröm arról árulkodik, hogy az, aki adja, azt, amit ad, jó szívvel, teljes belső békességgel, nyugalommal, meggondoltsággal, megfontoltsággal szánja oda. Mert érti, vagy legalább is hittel viseli, hogy kinek szánja oda, miért szánja oda, és miért akarja önmagából adni azt, amit áldozatnak szán! A két személy közötti viszonyt fejezi ki az, ahogy adom, ahogy lemondok, vagy felajánlom a másiknak számára az adományomat.
Megvallom ezzel, hogy nem vagyok, nem tartom magam Isten előtt idegennek, jövevénynek, Benne lévő résznek tartom magam, éppen ezért igyekszem semmit sem visszatartani magamból! Azt a tudatosságot akarom áldozatommal kifejezni, amiről Pál apostol így beszél: „nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és szent templommá növekszik az Úrban. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben.” [Ef 2,19-22] Áldozatommal közösségre lépek, úgy Istennel, mint háza népével is! Bizony, ezt tudatosítanom kell. Magam számára ugyan úgy, mint azok számára is, akikkel a közösséget óhajtom, vágyom, és akikért áldozatra is készséges vagyok! Erre utal Jézus akkor, amikor azt mondja, hogy tudnom kell lemondanom rokonságomról is, azért, hogy a Vele való rokonságban kaphassam vissza Őket, és annál sokkal többet!
Be kell látnom, hogy ragyogó bölcsessége ez Istennek! Amiért hálát és áldást mondok, dicsőítem Őt, és boldogan áldozom magam Neki. Ámen


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése