Szent Mónika,
hallgatag türelem mintaképe
hallgatag türelem mintaképe
Könyörögj érettünk!
Kilépni az
életemből …, eltávolodni önmagamtól …, de úgy, hogy Krisztushoz lépek közelebb.
Mert reálisabb képet akarok kapni önmagamról. Nem hiszem, hogy reális tudok
lenni önmagammal, ha kifelé tekintek, vagyis másokban vizsgálom önmagam. Mert
azt már megtapasztaltam, hogy egy sincs közöttünk, aki több lenne, mint én.
Csupán mások vagyunk; más gondokkal, más problémákkal, és más bajokkal vagyunk
megterhelve, esetleg más tudással, képességgel, tapasztalattal bírunk.
Ugyanakkor azt is elhiszem, hogy Isten szándéka, akarata szerint van ez így.
Nem véletlenül mondja Pál apostol „Senki se ámítsa önmagát. Aki közületek
bölcsnek véli magát ezen a világon, legyen oktalanná, hogy bölcs lehessen. (…)
Senki se dicsekedjék tehát emberekkel.” [1Kor 3,18;21]
Ha
őszinte vagyok önmagammal, és élettapasztalatom bölcsességemmé szelidül, mert
tapasztalásaimból tanulni lettem képes, akkor talán be tudom látni azt, hogy
érdemem lehet az, hogy van Istenem! Aki perbe száll értem, Aki megsegít a
szükségben, de, Aki mégis reménnyel, és bizalommal megtart szabadságomban! Nos,
ez az, amiért ne menjek üres kézzel oltárához, és készséges legyek abban, hogy
áldozatához vigyem és társítsam oda a magam áldozatát is!
Azt
mondja, vagy azt próbálja sugallni Sirák fia könyve, hogy „minden adományodnál
vidám legyen arcod, és örömmel ajánld fel tizedeidet! Úgy adj a
Magasságbelinek, ahogy ő ad neked, add jólélekkel, amennyire kezedből telik.”
Milyen szándék áll e mögött a tanács mögött? A vidámság, az öröm arról
árulkodik, hogy az, aki adja, azt, amit ad, jó szívvel, teljes belső
békességgel, nyugalommal, meggondoltsággal, megfontoltsággal szánja oda. Mert
érti, vagy legalább is hittel viseli, hogy kinek szánja oda, miért szánja oda,
és miért akarja önmagából adni azt, amit áldozatnak szán! A két személy közötti
viszonyt fejezi ki az, ahogy adom, ahogy lemondok, vagy felajánlom a másiknak
számára az adományomat.
Megvallom
ezzel, hogy nem vagyok, nem tartom magam Isten előtt idegennek, jövevénynek,
Benne lévő résznek tartom magam, éppen ezért igyekszem semmit sem visszatartani
magamból! Azt a tudatosságot akarom áldozatommal kifejezni, amiről Pál apostol
így beszél: „nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai
és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve
maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és szent
templommá növekszik az Úrban. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a
Lélekben.” [Ef 2,19-22] Áldozatommal közösségre lépek, úgy Istennel, mint háza
népével is! Bizony, ezt tudatosítanom kell. Magam számára ugyan úgy, mint azok
számára is, akikkel a közösséget óhajtom, vágyom, és akikért áldozatra is
készséges vagyok! Erre utal Jézus akkor, amikor azt mondja, hogy tudnom kell
lemondanom rokonságomról is, azért, hogy a Vele való rokonságban kaphassam
vissza Őket, és annál sokkal többet!
Be kell
látnom, hogy ragyogó bölcsessége ez Istennek! Amiért hálát és áldást mondok,
dicsőítem Őt, és boldogan áldozom magam Neki. Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése