2016. november 30., szerda

Kik az Istennek vitézkedvén nem ártottátok magatokat a világi dolgokban



Kik az Istennek vitézkedvén nem ártottátok magatokat a világi dolgokban (2 Tim. 2).
Ments meg, Uram minket! 



És ez nincs másként akkor sem, ha kétséget keltünk, félreérthetők vagyunk, mert másként élünk, és másként beszélünk. Vagyis a szív másról tesz tanúságot, mint a száj. Nagyon lényeges mondatot mond ki Pál, csak erről keveset szoktunk elmélkedni, mi keresztények: „A szív hite megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál.” A kettő együtt teljes, az egyik nem áll meg a másik nélkül. Éppen ezért van nagy jelentősége annak, amire Jézus figyelmeztet: a szelídségre és az alázatosságra gondolok. („Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” [Mt 11,29]) Ebben az összefüggésben kell értenem, és kommunikálni a bűntudatot, és a bűnbánatot. („Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” [Mk 1,15])
Ismerjük a fülbe súgós játékot, a sor végén álló valamit súg az előtte állónak, de egész mást fog hallani a sor elején álló. Mert sem az, aki mondja, sem az, aki hallja, nem fordít figyelmet a másikra, és arra, amit a közlés jelenteni akar. A kereszténység sokkal nagyobb felelősség, mint amit a világ az ember sajátjának vall. Ahogy az ember méltósága is egészen más, mint amit annak tartunk!
Tisztában kell lennünk azzal, hogy mennyire nem vagyunk képesek egyértelműek lenni. Tiszták lenni. Elkerülhetetlenül képmutatók vagyunk, mert ebben a világban élünk, és próbáljuk megélni Krisztus tanítását. Ugyanakkor Isten Igazságát, mely Krisztustól való, szüntelen kénytelenek vagyunk a világ kommunikációjának zavaros, szertelen, és szándékolt káoszában megvallani, ami óhatatlan, hogy zavart kelt bennünk. A baj az, hogy ezt nem vagyunk képesek felvállalni, éppen ezért kommunikálni egymás előtt sem. Talán, a szentmisében a közös bűnbánatnak pontosan ez volna a célja, hogy erről beszéljünk, erről adjunk egymás számára jelzéseket. Bizony a mai világban mindent nevén kell nevezni, nem elég úgy élni, úgy is kell arról beszélni. A kettő egymást ki kell, hogy egészítse. Nem vagyunk, nem lehetünk bűntelenek, és ezt önmagunk, egymás előtt, a világ előtt és Isten előtt is fel kell vállalni. Erről is tanúságot kell tennünk, hogy ezzel tisztában vagyunk, ez az alázat, és a keresztény szelídség!
De nézzük az Evangéliumot, mit mond ez ma a számomra. Jézus hívja Pétert és Andrást, hívja Jakabot és Jánost. De ezzel nincs vége. Jézus ma is közvetíti a meghívását. Felém is, minden igaz ember felé, aki keresi a teljes igazságot! Csak nem szabad azt mondanom, hogy mindjárt, várj egy kicsit, mert még más dolgom van. Amikor én meghallom, hogy Jézus azt mondja nekem, hogy „Jöjj utánam!”, akkor fel kell állnom, és követnem kell őt. Nem arról van szó, hogy papnak hív – a klasszikus értelemben! Tanítványának választani akarja Jézus azt, akire számítani lehet, akire számít!
Erre már a Szentlecke is figyelmeztet, amikor Pál e szavakat mondja: „De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? S hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak, ha nincsen, aki hirdesse?”
Én olyan Egyházban nem érzem jól magam, ahol a hívek, a világiak nem képesek tudomást venni önmaguk megszentelt állapotáról, meghívásukról. Arról, hogy Isten számít ránk, szándékai teljesítéséhez, úgy, mint barátjára, mint munkatársára, mint kezére, mint lábára, mint részeire, akik nélkül nem valósulhat meg a teremtés csodája! Akik hárítják az ezzel járó felelősségüket, felmentik magukat, és a papokra terhelik ebből eredő bűnüket. Mert akkor ebben az Egyházban mi, világiak, nem engedünk teret a Léleknek, mely bennünket akar használni azért, hogy elérkezhessen minden ember számára az üdvösség – a boldogság, a béke és az egységes öröm, melyet Mennyei Atyánk áraszt Krisztusban is, és a Szentlélek erejében is. A hit több mint vallásosság, és a vallási közösség által vallott törvénynek való engedelmesség. Pontosabban ez nem az Istenhit megvallása, ez csupán egy vak buzgóság, együgyűség, és felelősség alóli kibúvás. Ha így élünk, akkor nem vagyunk Krisztus népe, akitől Krisztus felelősséget vár, olyan felelősséget, amit Ő vállalt az Atyának, az Atyáért, a Neki megélt hitben! Emberként erről tett tanúságot Jézus, és ebben mutat számunkra példát.
Ezért adta életét, és ezért támadt fel, és ezért vétetett fel a mennyekbe. Megdicsőítette az Atyát, és ezért az Atya dicsőségének részévé lehetett! Ez fog történni Jézus második eljövetelekor, velünk is, általa, vagy sem! Mire játszom én? Arra, hogy megment, vagy arra, hogy mindent megtegyek azért, hogy lehessen hivatkozása arra, amiért megmentésemért való a vállalt áldozata?
Segíts engem Istenem, hogy életem, melyet most élhetek, megmentésemet szolgálhassa a Te irgalmas szeretetedben! Ámen
 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése