Kik az Istennek vitézkedvén
nem ártottátok magatokat a világi dolgokban (2 Tim. 2).
Ments meg, Uram minket!
És ez
nincs másként akkor sem, ha kétséget keltünk, félreérthetők vagyunk, mert
másként élünk, és másként beszélünk. Vagyis a szív másról tesz tanúságot, mint
a száj. Nagyon lényeges mondatot mond ki Pál, csak erről keveset szoktunk
elmélkedni, mi keresztények: „A szív hite megigazulásra, a szájjal való
megvallás pedig üdvösségre szolgál.” A kettő együtt teljes, az egyik nem áll
meg a másik nélkül. Éppen ezért van nagy jelentősége annak, amire Jézus
figyelmeztet: a szelídségre és az alázatosságra gondolok. („Vegyétek magatokra
igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű” [Mt 11,29])
Ebben az összefüggésben kell értenem, és kommunikálni a bűntudatot, és a
bűnbánatot. („Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” [Mk 1,15])
Ismerjük
a fülbe súgós játékot, a sor végén álló valamit súg az előtte állónak, de egész
mást fog hallani a sor elején álló. Mert sem az, aki mondja, sem az, aki
hallja, nem fordít figyelmet a másikra, és arra, amit a közlés jelenteni akar.
A kereszténység sokkal nagyobb felelősség, mint amit a világ az ember
sajátjának vall. Ahogy az ember méltósága is egészen más, mint amit annak
tartunk!
Tisztában
kell lennünk azzal, hogy mennyire nem vagyunk képesek egyértelműek lenni.
Tiszták lenni. Elkerülhetetlenül képmutatók vagyunk, mert ebben a világban
élünk, és próbáljuk megélni Krisztus tanítását. Ugyanakkor Isten Igazságát,
mely Krisztustól való, szüntelen kénytelenek vagyunk a világ kommunikációjának
zavaros, szertelen, és szándékolt káoszában megvallani, ami óhatatlan, hogy
zavart kelt bennünk. A baj az, hogy ezt nem vagyunk képesek felvállalni, éppen
ezért kommunikálni egymás előtt sem. Talán, a szentmisében a közös bűnbánatnak
pontosan ez volna a célja, hogy erről beszéljünk, erről adjunk egymás számára
jelzéseket. Bizony a mai világban mindent nevén kell nevezni, nem elég úgy
élni, úgy is kell arról beszélni. A kettő egymást ki kell, hogy egészítse. Nem
vagyunk, nem lehetünk bűntelenek, és ezt önmagunk, egymás előtt, a világ előtt
és Isten előtt is fel kell vállalni. Erről is tanúságot kell tennünk, hogy
ezzel tisztában vagyunk, ez az alázat, és a keresztény szelídség!
De
nézzük az Evangéliumot, mit mond ez ma a számomra. Jézus hívja Pétert és
Andrást, hívja Jakabot és Jánost. De ezzel nincs vége. Jézus ma is közvetíti a
meghívását. Felém is, minden igaz ember felé, aki keresi a teljes igazságot!
Csak nem szabad azt mondanom, hogy mindjárt, várj egy kicsit, mert még más
dolgom van. Amikor én meghallom, hogy Jézus azt mondja nekem, hogy „Jöjj
utánam!”, akkor fel kell állnom, és követnem kell őt. Nem arról van szó, hogy
papnak hív – a klasszikus értelemben! Tanítványának választani akarja Jézus
azt, akire számítani lehet, akire számít!
Erre már
a Szentlecke is figyelmeztet, amikor Pál e szavakat mondja: „De hogyan hívják
segítségül azt, akiben nem hisznek? S hogyan higgyenek abban, akiről nem
hallottak? S hogyan halljanak, ha nincsen, aki hirdesse?”
Én olyan
Egyházban nem érzem jól magam, ahol a hívek, a világiak nem képesek tudomást
venni önmaguk megszentelt állapotáról, meghívásukról. Arról, hogy Isten számít
ránk, szándékai teljesítéséhez, úgy, mint barátjára, mint munkatársára, mint
kezére, mint lábára, mint részeire, akik nélkül nem valósulhat meg a teremtés csodája!
Akik hárítják az ezzel járó felelősségüket, felmentik magukat, és a papokra
terhelik ebből eredő bűnüket. Mert akkor ebben az Egyházban mi, világiak, nem
engedünk teret a Léleknek, mely bennünket akar használni azért, hogy
elérkezhessen minden ember számára az üdvösség – a boldogság, a béke és az
egységes öröm, melyet Mennyei Atyánk áraszt Krisztusban is, és a Szentlélek
erejében is. A hit több mint vallásosság, és a vallási közösség által vallott
törvénynek való engedelmesség. Pontosabban ez nem az Istenhit megvallása, ez
csupán egy vak buzgóság, együgyűség, és felelősség alóli kibúvás. Ha így élünk,
akkor nem vagyunk Krisztus népe, akitől Krisztus felelősséget vár, olyan
felelősséget, amit Ő vállalt az Atyának, az Atyáért, a Neki megélt hitben! Emberként
erről tett tanúságot Jézus, és ebben mutat számunkra példát.
Ezért
adta életét, és ezért támadt fel, és ezért vétetett fel a mennyekbe.
Megdicsőítette az Atyát, és ezért az Atya dicsőségének részévé lehetett! Ez fog
történni Jézus második eljövetelekor, velünk is, általa, vagy sem! Mire játszom
én? Arra, hogy megment, vagy arra, hogy mindent megtegyek azért, hogy lehessen
hivatkozása arra, amiért megmentésemért való a vállalt áldozata?
Segíts
engem Istenem, hogy életem, melyet most élhetek, megmentésemet szolgálhassa a
Te irgalmas szeretetedben! Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése