Vesperás a Vatikánban a teremtéssel való törődés világnapján

Szeptember 1-jén Ferenc pápa délután öt órakor a Szent Péter-bazilikában vesperást imádkozott a Római Kúria tagjaival és a hívekkel együtt. A szentírási olvasmány után a kapucinus Raniero Cantalamessa, a Pápai Ház szónoka mondott homíliát.

Bevezetőként idézte az 5. századi ravennai érsek, Krizológusz, Aranyszavú Szent Péter tanító kérdését: „Ó, ember, miért van ilyen alacsony fogalmad magadról, amikor az Isten olyan értékesnek teremtett? Hogyan lehet, hogy te, akit az Isten olyannyira megtisztelt, ennyire értelmetlenül kivetkőzöl saját tisztségedből? Miért nyomozol azután, hogy miből vétettél, és nem keresed inkább azt, hogy mi végre lettél teremtve?” A Biblia tanítása, hogy „az ember a porból vétetett és abba is tér vissza” (Ter 3,19), ma inkább megvetés motívuma, hogy az ember a semminél is kevesebb a világegyetem végtelen tágasságával szemben.

Ma szinte egymással versengenek a nem hívő tudósok abban, hogy egymást túllicitálják az ember esetlegességét és jelentéktelenségét illetően. „A régi szövetség széttörött – írja egyikük –, és az ember végre tudja, hogy egyedül van a világmindenségben, ahová véletlen került.” Egy másik azzal henceg, hogy „mindig tudta, hogy az ember jelentéktelen, egy marék sár”.

Erre a megidézett pesszimista hangra a Pápai Ház szónoka Areopagita Dénes szavaival válaszol, a hatodik századból: „Nem kell sem megcáfolni mások véleményét, sem pedig a tévtan ellen írni, hanem egyedül az igazság javára kell szólni, és nem mások ellen”. Majd tovább idéz az Aranyszavú tanításából: „A világnak az épülete, melyet saját szemeiddel látsz, talán nem érted teremtetett? Érted szabályozták az éjszakát, neked határozták meg a nappalt, érted kap megvilágítást az égboltozat a nap, a hold és a csillagok által. Érted van kifestve a föld virágokkal, bokrokkal és gyümölcsökkel. Érted teremtették az állatok csodálatos és szép családját, melyek benépesítik a levegőt, a mezőket és vizeket, nehogy vigasztalan magány homályosítsa el az éppen megteremtett föld örömét!”

A szerző nem is tesz mást, mint újból megerősíti a Biblia eszméjét az embernek a kozmosz feletti magasabbrendűségénél, melyről a 8. zsoltár énekel. Szent Pál is szemléli ezt a titkot, és kijelöli azt a helyet, melyet a teremtett világban Krisztus személye betölt: „Hisz minden a tiétek: Pál, Apolló, Kéfás, a világ, az élet, a halál, a jelenvalók, az eljövendők: minden a tietek. Ti azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené” (1Kor, 3,22). Olyan humanista környezetvédelemről van itt szó, emelte ki a szónok, mely nem önmagáért van, hanem az ember szolgálatában áll, nem is csak mára, hanem a jövőre is.

A keresztény gondolkodás meg nem szűnően mindig rákérdezett az ember világ fölé emelkedő transzcendenciájának a miértjére, és a választ abban találta meg, hogy „az ember az Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve” (Ter 1,26). Az Aranyszavú is így beszél: „A Teremtő azért nyomtatta beléd a saját képét, hogy az ő látható képe jelenvalóvá tegye a világban a láthatatlan Teremtőt”.

Teológiai fogalmak segítségével lépett tovább Cantalamessa atya a homília gondolatmenetében, mondván, a teológia máig menően az ember istenképiségével magyarázza ezt a titkot. Ugyanis minden a Szentháromság Krisztusban megvalósult kinyilatkoztatására épül. Az Isten képére teremtett ember az Isten benső lényének részesévé válik, aki az Atya, a Fiú és a Szentlélek közötti szeretetkapcsolat. Aquinói Szent Tamás önmagában fennálló kapcsolatokról szól, mert az isteni személyeknek nem kapcsolatai vannak egymással, hanem ők maguk azok a létező kapcsolatok. Az ember pedig szabad és tudatos lényként részese Isten személyes és kapcsolati jellegű mivoltának. A szeretetkapcsolat Háromsága ezért kapcsolatban fennálló lénynek teremtette az embert. Ezt jelenti a bibliai igazság, hogy az ember az Isten képére van teremtve. Nyilvánvaló, hogy továbbra is létezik egy nagy árok a Teremtő és az emberi teremtmény között – szögezte le Cantalamessa atya –, de a kegyelem révén az Isten és az ember közötti árok jobban be van töltve, mint az ember és a teremtett világ többi része között. Ez a hallatlanul merész kijelentés a Biblián alapul, mely állítja, hogy a Krisztus megváltotta ember az isteni természet részese lett (2 Pét 1,4), épp azáltal, hogy „Krisztus a láthatatlan Isten látható képmása lett”.

Ebből a megfontolásból rögtön ellenvetés születik nemcsak a nem hívők részéről, hogy tudniillik ez a meggyőződés vajon nem egy bizonyos faji triumfalizmus, mely egy uralkodó magatartáshoz vezet a világ fölött? A válasz: nem! De csak akkor, ha az ember valóban az Isten képe, ha valóban közösségi kapcsolatban van az Istennel. Az ember magasabbrendűsége a világ fölött nem győzedelmeskedő magatartás, hanem felelősség a gyengék, a szegények, a védtelenek felé. A Biblia Istene olyan Isten, aki meghallgatja a szegények kiáltását, aki irgalmas a gyengével és a védtelennel.

A megtestesülés révén még több okunk van a gyenge és a szegény védelmére, hiszen az nemcsak azt jelenti, hogy az Isten emberré lett, hanem hogy az ember Istenné lesz. De milyen emberré lett az Isten? – kérdi a Pápai Ház szónoka: nem gazdag és nem hatalmas, hanem szegény és gyenge. A megtestesülés módja nem kevésbé fontos magánál a ténynél!

Ezen ponton éppen Szent Ferenc volt az, aki az élet tapasztalatával vitte előre a teológiát. Előtte a megtestesülésnek kizárólagosan ontológiai fogalmai érvényesültek, és ez elég volt az eretnek tanok legyőzéséhez, de nem volt elég a lélek kiszáradása ellen. Ami pedig könnyekig menően megindította a „Poverello” szívét a Karácsony eseményében, az nem a két természet egyesülése, sem pedig a hiposztatikus unió, hanem Isten Fiának alázata és szegénysége, hogy „az egykor gazdag, értünk szegénnyé lett” (2 Kor 8,9). Benne a szegénység iránti szeretet és a teremtett világ iránti szeretet egymás mellett haladt, és közös volt a gyökerük abban, hogy lemondanak a birtoklásról. Szent Ferenc azokhoz tartozik, akikről Pál mondja, hogy „nincs semmijük és mégis mindent birtokolnak” (2 kor 6,10).

Cantalamessa atya ebben az összefüggésben utalt Ferenc pápa környezetvédő enciklikájára, melyben a szegények és föld törékenységének a benső kapcsolatát tette meg tanítása hordozó tengelyévé. A föld ugyanis nem adatott senki birtokába, hanem mindenki használatára szolgál. Hogy nem vagyunk a föld birtokosai, arra épp a föld mostani haragos rezgése emlékeztet, még ha vissza is tér a kérdés: „De hát hol volt az Isten?” Tévedés lenne azt gondolni, hogy kész a válaszunk a kérdésre. Sírjunk a sírókkal, mint ahogy Jézus tette a naimi özvegy és Lázár nővérei fájdalma láttán. Mégis, a hit révén még mondhatunk valamit. Isten ezt a világot nem egy gép vagy kompjúter modellje alapján teremtette, hanem az emberi szabadság mintájára, hogy az saját törvényei jegyében bontakozzék tovább. Amit sokszor mi véletlennek látunk, az az Isten előtt tudott, előre látott, tehát számára nem esetleges. Hogy hol is volt az Isten augusztus 23-án éjszaka – kérdezte a szónok a marchei földrengésre utalva: ott volt, hogy együtt szenvedjen a teremtményeivel, és hogy befogadja az áldozatokat a békéjébe, akik a paradicsomának a kapuján kopogtattak.

Végül azzal a gondolattal zárta homíliáját Raniero Cantalamessa kapucinus atya, hogy a teremtett világ védelme az ember szívében fölfakadó teremtő Isten dicséretéből fakad, ahogy Szent Ferenc tette a Naphimnuszában. Nem a teremtményeket dicsérjük, hanem a teremtményekkel együtt a mindenség Kreátorát.