Szent István király, a keresztény magyar állam megalapítója

Szent István király, a keresztény magyar állam megalapítója

Úgy tekinthetnek minket az emberek, mint Krisztus szolgáit és Isten titkainak intézőit? Az intézőktől azt kívánják, hogy hűségesek legyenek! Ugyan, mi mihez, kihez vagyunk hűségesek? Még önmagunkhoz sem! Hát még egy közösséghez, melyben Krisztus a Tanító, a Mester! Persze, úgy feltehetjük a kérdést, hogy számunkra mit takar a hűség fogalma?

Hogyan éljük meg mi, a Krisztussal való közösségünket? Mintha mi még, vagy újra (?), ott tartanánk, hogy csak eszünk és iszunk, dorbézolunk, jól élünk. A helyett, a nélkül, hogy tanítványokká lennénk, tanítunk. VI Pál pápa mondta: „A világ csupán akkor fog hinni a tanítóknak, ha először szemtanúk, és csak utána tanítók.” A szemtanú a megtért keresztény!

Van egyáltalán énképünk, amit összevetni bírnánk Krisztussal, mert már annyira ismerjük Őt, hogy képesek lehetünk azzal összevetni a magunkét? Borzasztó hiányos a repertoárunk! Az a készletünk, amiben növekedhetnénk - Krisztusban. De miért is? Mert annyira lefoglal bennünket az, hogy a világgal bajlódjunk, hogy elvárásainak megfelelni képesek legyünk – ami nem más, mint leépítjük, kitakarjuk, elaltatjuk magunkban azt amire Jézus tanítani próbál -, hogy nincs időnk, se alkalmunk rá – amiért meg kellene bizony dolgozni, amit nekünk magunknak kellene megteremtenünk -, hogy önmagunkat műveljük. Valaki olyan képére, Akinek alakja követhető, és követendő lehetne a számunkra! Pedig, Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett bennünket. De ezt nem elég tudnunk, ezt hinnünk is kellene, és erre a hitre rábízni magunkat. Ez a valódi kereszténység. Talán ez volna az a tudatos tanítványi létforma, ami elvárható lenne egy kereszténytől.

Ha visszagondolok tanulmányaimra, és a mai tudásomra, szinte nem tudom megkülönböztetni azt, hogy mit mikor és ki tanított nekem. Úgy tűnik, hogy a tudásom van, természetes, sajátom. Már szinte olyan a tudásom, mintha én tapasztaltam, szedtem volna magamra, és az élet hozta volna magával azt, hogy mára részemmé legyen. Nos, úgy gondolom, hogy Jézus tanítása nem ilyen dolog teljesen. Soha nincs vége annak a megismerésnek, amit átadni próbál a számomra. Szinte, ahányszor kezembe veszem a „tankönyvet”, a tanítását, a Bibliát, abból mindig valami új, vagy újra fogalmazott értelem bukik ki. Folyamatos képzést ad az Ember számára Isten! Így gondolkodom arról, hogy örökkévalóságunknak részeként, ez az életszakasz tanulópálya. Mindig igényli tőlem azt, hogy éber legyek, szabaddá tegyem magam a tanítás befogadására, ugyanakkor készséges legyek az éppen aktuális „tananyag” átvételére, ami a Mester iránti hűség nélkül képtelenség. Ez teszi elkötelezetté a tanítványt mestere iránt, és ez jelenti számomra a tudatosságot arra, hogy akarok tanulni Tőle! Mert Hozzá hasonlóvá akarok válni!

Amikor azt mondja Jézus, hogy legyetek só, kovász, világosság, akkor tulajdonképpen azt várja el tőlem, tőlünk, akikhez szól ez a felszólítása, hogy tanítókká kell lennünk. Nekünk kell tovább adnunk azt, amit Tőle megtanultunk. Ezek az apostolok. De akik soha sem lesznek többek (!), és nem is akarnak többek lenni (!), ugyanakkor törekednek rá, hogy elérjék Mesterük velük való szándékát! Hallgassuk csak, bárcsak meghallanánk (!): „Vajon a vak vezethet-e vakot? Nem esnek-e mindketten verembe? Nem nagyobb a tanítvány a mesterénél; valaki akkor tökéletes, ha olyan, mint a mestere. Miért látod meg a szálkát testvéred szemében, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre? És hogyan mondhatod testvérednek: ‘Testvér, hadd vegyem ki szemedből a szálkát’, a te szemedben pedig nem látod a gerendát? Képmutató! Vesd ki előbb a magad szeméből a gerendát, és majd látni fogsz, hogy kivehesd a szálkát testvéred szeméből!” [Lk 6,39-42] és „Nem nagyobb a tanítvány a mesterénél, sem a szolga uránál. Elég a tanítványnak, ha olyan lesz, mint a mestere, és a szolgának, mint az ura.” [Mt 10,24-25]

Szóval, van mit művelni magamon! Én azt vallom, hogy ha én nem teszem meg azt, ami az én dolgom volna, szabad akaratomat ajándékomként hordozva, akkor, hogy várhatom el az égiek segítségét! Istenem, ki Atyám, szerető és megengedő, esze ágában sincs korlátozni szabadságomban, annál sokkalta inkább tisztel engem. Csak ahhoz tud hozzájárulni, ahhoz tud társulni kegyelmeivel, amiben látja, hogy jóra van szándékom! Mennyei Atyám, erre kérem kegyelmeidet, a Szentlelked segítségét, hogy eljuthassak arra, amire Te szánsz engem, amihez Te társulni képes lehetsz! Ámen