2016. szeptember 6., kedd

Szent István király, a békesség kedvelője



Szent István király, a békesség kedvelője

 

Jézus szavai mindazokhoz szól, akik azt vallják, hogy Vele mennek: ,,Ha valaki hozzám jön, és nem gyűlöli apját és anyját, feleségét és gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját magát is, nem lehet az én tanítványom. És aki nem hordozza keresztjét és nem jön utánam, nem lehet az én tanítványom.” Így hangoznak Jézus szavai. De, szavait hogyan kell értenem?
Mi az, ami a legértékesebb a számomra az életben? És mi az, amitől a leginkább szenvedek? E dolgok közé vagyok beszorítva. Ezek a dolgok azok, amelyek mozgásteremet, szabad mozgásomat lekorlátozzák, és nem teszik lehetővé számomra azt, hogy arra irányuljon teljes figyelmem, amire belső késztetésem lenne: Krisztus tanítványává, követőjévé lennem! Jézus erre próbál tanácsot adni. Bátorít, hogy merjem meglépni azt, amire a világi ösztöneim - jóérzésem azt súgják, hogy nem teheted meg.
Mire gondolhat Jézus? Az példa jut az eszembe, hogy Heródes kedvelte Keresztelő Jánost, tisztelte, és még félte is, de a családjának és barátainak akart megfelelni, ezért lefejeztette. Miattuk, értük, bűnt vett magára! Másképpen kifejezve: rosszat tett, hogy másokat megnyerjen magának. Talán, ez a tette, személyiségi zavarának volt a következménye: önmagával nem volt békességben, amiért nem tisztázta mi jó és mi rossz benne; mi az, amit művelni kéne és mi az, amit át kellene formálni magában. Persze, erről úgy is értekezhetnénk, hogy az emberben a kérdőjeleket kell előbb felállítania, majd e kérdőjelek okát, és az okozatát kellene vizsgálnia ahhoz, hogy hozzá láthasson személyiségének rendbetételéhez. (Talán a gondunk többnyire e kérdéskörrel az, hogy nem tudjuk azt eldönteni, hogy mi legyen az a keret, a kályha, amihez önmagunkat mérjük, amitől elindulhatnánk.) Úgy tudok eljutni önmagammal békességre, ha Jézus tanításában elmélyedve, szemlélem önmagamat, próbálom tisztázni mi jó, mi nem. Őszintén, az igazságra akarok eljutni. Nem ferdítem el, nem akarom jónak beállítani hibáimat, tévedéseimet, bűneimet sem! De nem akarom elutasítani, visszautasítani sem azt, ami jóra való személyemben. Elfogadom, hogy én ilyen vagyok, és ebből az Isten elé helyezett keserű felismerésből próbálok megújulni, akarok újjá születni. Ez mindegyikünk terhe: önmagunk realizmusa, mely Isten realizmusában árulkodik csak arról, hogy én milyen sértett, sérült, és bántó; értetlen, és megértésre képtelen; okoskodó, és oktalan vagyok. Talán ez az a kereszt, amiről Jézus beszél, és amit fel kell vállalnom ahhoz, hogy ne másokhoz mérjem magamat, és ne másoknak akarjak megfelelni, csak egyedül a Mennyei Atyának! Aki Jézus Krisztusban állít nekem mintát, mint minden ember számára, egyetlen esszenciaként.
Soha nem tudok megfelelni magamnak, ha mindig másnak próbálok megfelelni!
Ha Krisztus tanítását értem, magamra nézve, mert már ismerem magamat Istenben, akkor talán képessé lehetek arra is, hogy azt az életet éljem, amire szánt engem az Isten!
És, még nem elmélkedtem valójában a Bölcsesség szavairól! Pedig sokat mondanak a számomra. Elgondolkodtatók, és óvatosságra intenek.
Nem tudom megállni, hogy ne idézzem ide Richard Rohr gondolatát a Jób és a szenvedés misztériuma c. munkájából, ahol a magvető példabeszédre hivatkozva írja: emlékeztetve rá, hogy „mi magunk szórjuk el a konkolyt a búza közé, a hazugságokat az igazság közé.” „A szolga tehát megkérdezte: „Akarod, hogy elmenjünk és kitaláljuk?” Jézus a legkülönösebb választ adja, mely igencsak különbözik attól, amit a legtöbb moralista vagy gyóntató ad nekünk. Jézus így felel: „Nem, (…) nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek.”
Ilyet nem tanítanak egy jó katolikus fiúnak vagy leánynak. Jézus mégis ezt tanácsolja. Nem sokat foglalkoztunk azzal, mit mondott Jézus. Élete annyira magasabb rendű volt a miénknél, hogy a történelemtől mindössze annyira futotta az idők során, hogy évszázadonként egy évet fejlődött Jézus megfejtésében. Ebből fakadóan az egyház, ha erkölcsileg tekintjük, mint egy húszéves. Éppen felnövőben vagyunk. Alig kezdtünk el felnőtt kérdéseket feltenni az evangéliummal kapcsolatban. Az idő nagy részében gyerekes kérdéseket vetettünk fel, esetleg serdülőkori kérdéseket. De most már húszévesek vagyunk. Kezdjük elismerni, hogy Jézus mondott olyan dolgokat, melyeket valamilyen oknál fogva nem vettünk figyelembe. A gyermekek nem képesek megbirkózni bizonyos dolgokkal, különösen a paradoxonnal és azzal, ami nehezen felfogható.”
Nagykorúvá válni, lenni, felelősséggel jár. Vállalnunk kell a felelősséget, ha már egyszer kiharcoltuk a magunk számára azt, hogy nagykorúaknak tartsanak bennünket! Nem tehetjük meg többé, hogy elbújunk a papok szoknyája mögé! De, a papság sem tekintheti többé Isten népét olyan személyeknek, akiknek nem kell, hogy legyen önmagukért felelősségüknek!
Arra kell nekünk egymást is figyelmeztetnünk, hogy ha nem kaptad meg a bölcsesség lelkét, akkor viseld azt el. De, aki azzal bírhat, annak azonban kell azzal szolgálnia, és ezt a szolgálatot el is kell viselniük azoknak, akik számára az, Krisztus szolgálatára kötelességévé lett!
Istenem, Mennyei Atyám! Számomra, már, Te vagy erre az egyetlen biztosíték, hogy lehetséges! Rád akarom, próbálom, igyekszem bízni magam. De jó, hogy ezt legalább, már kimondani képes lehetek! Köszönöm! Segíts meg, hogy ne csak szó legyen ez a számban, hanem ízét is érezhessem! Ámen
 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése