Szent István király, a békesség kedvelője
Jézus szavai mindazokhoz szól,
akik azt vallják, hogy Vele mennek: ,,Ha valaki hozzám jön, és nem gyűlöli
apját és anyját, feleségét és gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját
magát is, nem lehet az én tanítványom. És aki nem hordozza keresztjét és nem
jön utánam, nem lehet az én tanítványom.” Így hangoznak Jézus szavai. De,
szavait hogyan kell értenem?
Mi az, ami a legértékesebb a
számomra az életben? És mi az, amitől a leginkább szenvedek? E dolgok közé
vagyok beszorítva. Ezek a dolgok azok, amelyek mozgásteremet, szabad mozgásomat
lekorlátozzák, és nem teszik lehetővé számomra azt, hogy arra irányuljon teljes
figyelmem, amire belső késztetésem lenne: Krisztus tanítványává, követőjévé
lennem! Jézus erre próbál tanácsot adni. Bátorít, hogy merjem meglépni azt,
amire a világi ösztöneim - jóérzésem azt súgják, hogy nem teheted meg.
Mire gondolhat Jézus? Az példa
jut az eszembe, hogy Heródes kedvelte Keresztelő Jánost, tisztelte, és még
félte is, de a családjának és barátainak akart megfelelni, ezért lefejeztette.
Miattuk, értük, bűnt vett magára! Másképpen kifejezve: rosszat tett, hogy
másokat megnyerjen magának. Talán, ez a tette, személyiségi zavarának volt a
következménye: önmagával nem volt békességben, amiért nem tisztázta mi jó és mi
rossz benne; mi az, amit művelni kéne és mi az, amit át kellene formálni
magában. Persze, erről úgy is értekezhetnénk, hogy az emberben a kérdőjeleket
kell előbb felállítania, majd e kérdőjelek okát, és az okozatát kellene
vizsgálnia ahhoz, hogy hozzá láthasson személyiségének rendbetételéhez. (Talán
a gondunk többnyire e kérdéskörrel az, hogy nem tudjuk azt eldönteni, hogy mi
legyen az a keret, a kályha, amihez önmagunkat mérjük, amitől elindulhatnánk.)
Úgy tudok eljutni önmagammal békességre, ha Jézus tanításában elmélyedve,
szemlélem önmagamat, próbálom tisztázni mi jó, mi nem. Őszintén, az igazságra
akarok eljutni. Nem ferdítem el, nem akarom jónak beállítani hibáimat,
tévedéseimet, bűneimet sem! De nem akarom elutasítani, visszautasítani sem azt,
ami jóra való személyemben. Elfogadom, hogy én ilyen vagyok, és ebből az Isten
elé helyezett keserű felismerésből próbálok megújulni, akarok újjá születni. Ez
mindegyikünk terhe: önmagunk realizmusa, mely Isten realizmusában árulkodik
csak arról, hogy én milyen sértett, sérült, és bántó; értetlen, és megértésre
képtelen; okoskodó, és oktalan vagyok. Talán ez az a kereszt, amiről Jézus
beszél, és amit fel kell vállalnom ahhoz, hogy ne másokhoz mérjem magamat, és
ne másoknak akarjak megfelelni, csak egyedül a Mennyei Atyának! Aki Jézus
Krisztusban állít nekem mintát, mint minden ember számára, egyetlen
esszenciaként.
Soha nem tudok megfelelni
magamnak, ha mindig másnak próbálok megfelelni!
Ha Krisztus tanítását értem,
magamra nézve, mert már ismerem magamat Istenben, akkor talán képessé lehetek
arra is, hogy azt az életet éljem, amire szánt engem az Isten!
És, még nem elmélkedtem valójában
a Bölcsesség szavairól! Pedig sokat mondanak a számomra. Elgondolkodtatók, és
óvatosságra intenek.
Nem tudom megállni, hogy ne
idézzem ide Richard Rohr gondolatát a Jób és a szenvedés misztériuma c.
munkájából, ahol a magvető példabeszédre hivatkozva írja: emlékeztetve rá, hogy
„mi magunk szórjuk el a konkolyt a búza közé, a hazugságokat az igazság közé.”
„A szolga tehát megkérdezte: „Akarod, hogy elmenjünk és kitaláljuk?” Jézus a
legkülönösebb választ adja, mely igencsak különbözik attól, amit a legtöbb
moralista vagy gyóntató ad nekünk. Jézus így felel: „Nem, (…) nehogy a konkolyt
gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek.”
Ilyet nem tanítanak egy jó
katolikus fiúnak vagy leánynak. Jézus mégis ezt tanácsolja. Nem sokat
foglalkoztunk azzal, mit mondott Jézus. Élete annyira magasabb rendű volt a
miénknél, hogy a történelemtől mindössze annyira futotta az idők során, hogy
évszázadonként egy évet fejlődött Jézus megfejtésében. Ebből fakadóan az
egyház, ha erkölcsileg tekintjük, mint egy húszéves. Éppen felnövőben vagyunk.
Alig kezdtünk el felnőtt kérdéseket feltenni az evangéliummal kapcsolatban. Az
idő nagy részében gyerekes kérdéseket vetettünk fel, esetleg serdülőkori
kérdéseket. De most már húszévesek vagyunk. Kezdjük elismerni, hogy Jézus
mondott olyan dolgokat, melyeket valamilyen oknál fogva nem vettünk figyelembe.
A gyermekek nem képesek megbirkózni bizonyos dolgokkal, különösen a paradoxonnal
és azzal, ami nehezen felfogható.”
Nagykorúvá válni, lenni,
felelősséggel jár. Vállalnunk kell a felelősséget, ha már egyszer kiharcoltuk a
magunk számára azt, hogy nagykorúaknak tartsanak bennünket! Nem tehetjük meg
többé, hogy elbújunk a papok szoknyája mögé! De, a papság sem tekintheti többé
Isten népét olyan személyeknek, akiknek nem kell, hogy legyen önmagukért
felelősségüknek!
Arra kell nekünk egymást is
figyelmeztetnünk, hogy ha nem kaptad meg a bölcsesség lelkét, akkor viseld azt
el. De, aki azzal bírhat, annak azonban kell azzal szolgálnia, és ezt a
szolgálatot el is kell viselniük azoknak, akik számára az, Krisztus
szolgálatára kötelességévé lett!
Istenem, Mennyei Atyám! Számomra,
már, Te vagy erre az egyetlen biztosíték, hogy lehetséges! Rád akarom,
próbálom, igyekszem bízni magam. De jó, hogy ezt legalább, már kimondani képes
lehetek! Köszönöm! Segíts meg, hogy ne csak szó legyen ez a számban, hanem ízét
is érezhessem! Ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése