Krisztus Vére, az örök Atya egyszülött Fiának Vére,

Krisztus Vére, az örök Atya egyszülött Fiának Vére, 

üdvözíts minket!

Ha közösséget szándékozunk szolgálni Krisztussal (megengedve, hogy az építő Krisztus legyen), akkor, e szolgálat központi helyén ott kell legyen Jézus kijelentése: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek és tanuljátok meg, mit tesz az: „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot” [Óz 6,6]. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.”

Igen, Krisztus közösségében a szolgálat orvoslás. Orvoslása annak a tévedésnek, amiről a világ akarja meggyőzni az embert, és ami e győzködésének következménye. Mert a világ megbetegíti azt az alanyt, akit Isten a maga lelkével oltott be. Martin Werlen írja, és mélységesen együtt érzek gondolatával: »Minden ember szívében mély vágyakozás él. Ez a vágyakozás arra irányul, hogy megélhessük saját eredeti mivoltunkat Isten szeretetétől körülölelve. Tapasztaljuk, hogy ezt a vágyakozást olykor betemeti a mindennapok törmeléke. Mégis jelen van.« Ebből következik az, hogy az ember megfelelési kényszere egyfelől isteni énjéért van, de, ugyanakkor, mert jóra van szándéka, jót tenni is kötelességének tartja. Éppen ezért, a külső elvárásoknak is meg akar felelni. Úgy véli az ember, hogy az a külső inger, ami megszólítja jó szándékú. Elsőre nem vitatja, elfogadja, hogy jó, mert eleve önmaga is jóra törekvő. Éppen ezért, amikor szembesül azzal, hogy amit elsőre jónak tételezett fel, nem biztos, hogy az, fájdalmas csalódással könyveli el. Ebben a csalódásban elkerülhetetlenül megkérdőjelezi azt a jót is, ami belülről megindította. Ez a lelki trauma konfliktust teremt az ember, anyagi mivoltában is, mely zavar felborítja a természetes anyagi, biológiai egyensúlyát, éppen ezért végső stádiumában betegségként nyilvánul meg. A betegség tulajdonképpen nem más, mint a felborult egyensúly visszaállítására való törekvése a testnek. De, mert felborult a lelki és testi összhang, a test önmagát próbálja kontrollálni, önmagában keresi az egyensúly helyreállításának a lehetőségét, ami képtelenség. A lélek és a test közötti kommunikáció eleve feltétele az ember helyes működésének! Így vagyunk teremtve! Egyik a másik nélkül nem képes egészségesen működni! Ebbe a harmóniába vonta be az Ember a tudást, szabad akaratának tévesen értelmezett lehetőségei által! Amit az ember arra próbál használni – Ádám és Éva óta -, hogy a lélek és a test közötti egyensúlyi zavarokat korrigálja. De a tudás, az Ember tudása, szüntelen töredékes marad. Éppen ezért, a korrekció ellátására – mely a test és a lélek közötti összhang megteremtésére irányul – csak ideig-óráig alkalmas. Az ember a megszerzett tudásában nem állandó. Abban állandó változást él meg. Amit az egyre bonyolultabb, és szertelenebb információ halmazból kénytelen feldolgozni, magáévá tenni, és a maga logikájában rendezni. A megszerzett tudás az emberi elmében egyre összetettebbé válik, egyre bonyolultabb összefüggéseket produkál, melynek követésére az emberi elme képességei szabnak határt, ami végül, az egyedi toleranciaképesség függvényévé válik. (Nem véletlen, hogy az évezredek során már ki tudja hány kultúra tűnt el, melyek nem voltak képesek felülemelkedni evilági dimenziójukon.)

Az emberi elme ebben az összefüggésrendszerben, melyet kényszerűség szül, olyan energiákat kénytelen elvonni más feladatoktól, melyek tulajdonképpen az Ember alapműködéséhez volnának szükségesek, és a környezetével való egyensúlyi állapot – békesség, összhang, lojalitás, kompromisszumkészség, szeretet, stb. (melyek törvényszerűsége az, hogy nem az a jó ami tökéletes!) – természetéhez tartoznának. Ebből az következik, hogy az a belső egyensúly, mely a lélek és test kommunikációjában sérült, felborult, és melyet a szellem, a tudati én, próbál kompenzálni, kiderül, hogy a problémát egy külső kommunikációs problémával csak tovább terheli. A tudás így válik az embert megterhelő körülményévé, melyet jó szándékkal, de mégis töredékességének tudatlanságával követelt ki a maga számára, amivel, végül is, nem tud boldogulni.

Mi lehet a megoldás? A tudás által megszerezhető csábító kíváncsiságunkat kell visszafognunk! Megengedni magunknak, és felismerni újra, mi számomra a legfontosabb!? És ez nem más, mint a lelkek megkülönböztetése (Szent Ignác logikája, lelkisége): mi az, ami a belső lelki és testi harmóniám megőrzéséhez, vagy visszaszerzéséhez szükséges, úgy, hogy azt ne a tudás, ne az elme, ne a kívülről jövő részigazságok próbálják fenntartani. Hanem az Én bensőm. A lelki énem ismerete, a testem ismerete, ismerhessék egymást, hogy képessé legyenek önmaguk békességét, egyensúlyát fenntartani, melyet az elmém szolgálni képes lehet.

Persze, ez egy elmélet. Addig, amíg ezt az elméletet nem helyezem bele Jézus kinyilatkoztatott jelenlétébe, melyek így fejeződnek ki: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Menjetek és tanuljátok meg, mit tesz az: „Irgalmasságot akarok, és nem áldozatot” Ki az, aki egészséges? Miért nem értjük meg, hogy az áldozat nem vezet sehova, ellenben, ha önmagammal irgalmasságra jutok, máris irgalmasságot fogok gyakorolni másokkal szemben is!

Nagy orvos Isten, csak nem hisszük el! Mert szellemi emberek vagyunk és nem lelki emberek!

Bocsáss meg nekünk Istenünk, és légy úrrá tudálékosságunkon! Ámen