2016. szeptember 22., csütörtök

Ferenc pápa: Az irgalmasság főleg a megbocsátásában és az adásban mutatkozik meg



Ferenc pápa: Az irgalmasság főleg a megbocsátásában és az adásban mutatkozik meg


A Szentatya szeptember 21-én az irgalmasság szentévének mottójához fűzött magyarázó gondolatokat a délelőtti általános kihallgatás keretében.




Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Lukács evangéliumából azt a szakaszt hallottuk (Lk 6,36–38), amelyből ennek a rendkívüli szentévnek a mottója származik: Irgalmasok, mint az Atya. A teljes mondat így hangzik: „Legyetek irgalmasok, amint Atyátok is irgalmas” (Lk 6,36). Ez nem egy hatásvadász szlogen, hanem meghívás életünk elkötelezésére. Hogy helyesen értsük ezt a mondatot, érdemes összevetnünk a Máté evangéliumában található párhuzamos szöveggel, ott ugyanis Jézus ezt mondja: „Legyetek hát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48). Az úgynevezett hegyi beszédben, mely a boldogmondásokkal kezdődik, azt tanítja, hogy a tökéletesség a szeretetben áll, hiszen a szeretetben teljesedik be a törvény összes parancsa.
Ugyanebben a perspektívában Szent Lukács világossá teszi, hogy a tökéletesség az irgalmas szeretet: tökéletesnek lenni azt jelenti, hogy irgalmasok vagyunk. Az az ember, aki nem irgalmas, vajon tökéletes? Nem! Az az ember, aki nem jó, vajon tökéletes? Nem! A tökéletesség és a jóság az irgalmasságban gyökerezik! Nyilvánvaló, hogy Isten tökéletes. Ha viszont erről az oldalról közelítjük meg őt, lehetetlennek tűnik az ember számára, hogy arra az abszolút tökéletességre törekedjen. Ha viszont irgalmasként áll előttünk, akkor jobban megértjük, miben is áll az ő tökéletessége, és ez arra sarkall minket, hogy olyanok legyünk, mint ő, vagyis szeretettel, együttérzéssel, irgalommal teljesek.
De felteszem a kérdést: Jézus szavai reálisak? Valóban lehetséges úgy szeretni, ahogyan Isten szeret, olyan irgalmasnak lenni, mint ő?
Ha az üdvösségtörténetet nézzük, azt látjuk, hogy Isten egész kinyilatkoztatása nem más, mint szüntelen és fáradhatatlan szeretet az emberek iránt: Isten olyan, mint egy apa vagy egy anya, aki mérhetetlen szeretettel szeret, és szeretetét bőséggel árasztja minden teremtményére. Az Isten és ember közötti szeretettörténet csúcspontja pedig Jézus kereszthalála. Oly nagy ez a szeretet, hogy egyedül Isten tudja megvalósítani. Nyilvánvaló, hogy ehhez a mérhetetlen szeretethez viszonyítva a mi szeretetünk mindig hiányos marad. De amikor Jézus azt kéri, hogy irgalmasok legyünk, mint az Atya, nem a mennyiségre gondol! Ő azt kéri tanítványaitól, hogy az ő irgalmasságának jelei, csatornái, tanúi legyenek!
Az egyháznak pedig az a feladata, hogy Isten irgalmasságának szentsége legyen a világban, minden korban, az egész emberiség számára. Következésképpen minden keresztény is arra kapott meghívást, hogy az irgalmasság tanúja legyen, ez pedig úgy valósul meg, ha az életszentség útján halad. Gondoljunk csak bele, mennyi szent vált irgalmassá, mert engedte, hogy szívét betöltse az isteni irgalmasság! A szentek megtestesítették az Úr szeretetét azáltal, hogy elárasztották ezzel a szeretettel a számtalan nélkülözéstől szenvedő emberiséget. A tevékeny szeretet formáinak ebben a kivirágzásában felfedezhetjük Krisztus irgalmas arcának visszfényeit!
Tegyük fel a kérdést: mit jelent a tanítványok számára irgalmasnak lenni? Jézus két igével ad magyarázatot: „megbocsátani” (Lk 6,37) és „adni” (Lk 6,38). Az irgalmasság mindenekelőtt a megbocsátásban fejeződik ki: „Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor benneteket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak” (Lk 6,37). Jézus nem akarja felforgatni az emberi igazságszolgáltatás menetét, ugyanakkor emlékezteti tanítványait, hogy a testvéri kapcsolatokhoz abba kell hagyni a megítélést és az ítélkezést. A megbocsátás ugyanis az a tartóoszlop, amelyen a keresztény közösség élete nyugszik, mert benne megmutatkozik annak a szeretetnek az ingyenessége, amellyel Isten elsőként szeretett minket. A kereszténynek meg kell bocsátania! Valamennyien, akik ma itt vagyunk a téren, bocsánatot nyertünk! Senki sincs közülünk, aki életében bármikor nélkülözte volna Isten bocsánatát! És mivel mi bocsánatot nyertünk, ezért nekünk is meg kell bocsátanunk. Mindennap elmondjuk a miatyánkban: „Bocsásd meg vétkeinket, engedd el tartozásainkat, miképpen mi is elengedjük adósainknak.” Vagyis meg kell bocsátanunk a sértéseket, meg kell bocsátanunk oly sok mindent, hiszen Isten nekünk is megbocsátotta oly sok vétkünket, oly sok bűnünket! Így könnyű megbocsátani: ha Isten megbocsátott nekem, én miért ne bocsátanék meg másoknak? Talán nagyobb vagyok Istennél? A megbocsátásnak ez a tartóoszlopa tehát megmutatja nekünk annak a szeretetnek az ingyenességét, amellyel Isten elsőként szeretett minket. Hibás dolog megítélni és elítélni vétkező testvérünket. Nem azért, mintha nem akarnánk meglátni a bűnt, hanem mert a bűnös elítélése megszakítja a testvéri kapcsolatot vele, és semmibe veszi Isten irgalmasságát, aki viszont egyetlen gyermekéről sem akar lemondani. Nem áll hatalmunkban elítélni tévedő testvérünket, nem állunk felette: inkább az a kötelességünk, segítsük őt visszakerülni az Atya gyermekeinek méltóságába, és kísérjük őt megtérésének útján.
Egyházának, vagyis nekünk, Jézus egy másik tartóoszlopot is megjelöl: „adni”. Az első tartóoszlop a megbocsátás, a második pedig az adás. „Adjatok, és ti is kaptok; […] amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is” (Lk 6,38). Isten sokkal többet ad, mint amennyit megérdemlünk, de még nagylelkűbb lesz azokkal, akik itt, a földön nagylelkűek. Jézus nem mondja meg, mi történik azokkal, akik nem adnak, hanem a „mérték” képét figyelmeztetésül használja: annak a szeretetnek a mértékével, amellyel adunk, mi magunk döntünk arról, milyen ítéletben – és milyen szeretetben – lesz részünk! Ha jól megnézzük, következetes ez a logika: amilyen mértékben kapunk Istentől, olyan mértékben testvéreinknek adjuk magunkat, és amilyen mértékben testvéreinknek adjuk magunkat, olyan mértékben kapunk Istentől!
Ezért az irgalmas szeretet az egyetlen út, amelyen járhatunk! Mennyire rászorulunk mindnyájan, hogy egy kicsit irgalmasabbak legyünk, hogy ne szóljuk meg a másikat, nem ítélkezzünk, ne „kopasszuk meg” a többieket a kritikánkkal, az irigységünkkel, a féltékenységünkkel. Meg kell bocsátanunk, irgalmasnak kell lennünk, szeretetben kell élni életünket! Ez a szeretet lehetővé teszi Jézus tanítványainak, hogy ne veszítsék el tőle kapott identitásukat, és ugyanazon Atya gyermekeinek ismerjék el egymást. Abban a szeretetben, amelyet életükben gyakorolnak, így az az irgalmasság tükröződik, amely soha nem ér véget (vö. 1Kor 13,1–12). Ne felejtsétek el: irgalmasság és adás; megbocsátás és adás! Így a szívünk kitágul, kitágul a szeretetben. Az önzés, a harag viszont összehúzzák a szívet, kicsire, és az megkeményedik, mint a kő. Ti mit szeretnétek? Kőszívet vagy szeretetteljes szívet? Ha szeretetteljes szívet szeretnétek, akkor legyetek irgalmasok!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése