Böjte Csaba: Az örömök útján
A kötetben Böjte Csaba testvérnek, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány elnökének gondolatait olvashatjuk derűről, jóságról, hitről és bizakodásról.
Böjte
Csabától sokan kérdezik, hogy miért optimista, miért bízik a Teremtő gyönyörű
alkotásában, a föld, az emberiség kiteljesedésében, jövőjében. Válasza: azért,
mert ő maga is volt rossz, követett el bűnöket, de utána mindig rosszul érezte
magát. Rengeteg bajban lévő ember kereste fel, sokuknak hallgatta a panaszát,
gyónását, és rádöbbent: a rossz cselekedetek nem okoznak tartós, tiszta örömöt
senkinek. Amikor viszont „néha-néha” sikerült jót cselekednie, mindig megtelt a
szíve „fénnyel, örömmel, békességgel”, még akkor is, ha szemmel látható
gyümölcse nem volt a jóságának. Csaba testvér vallja: „Az emberiség mindig csak
azokat nevezte boldognak, akik jók, akik a szeretet, az irgalom útján járnak,
jártak!” Az erdélyi gyerekek megmentője, nevelője gondjaiban, nehézségeiben
„kimondhatatlanul sokszor” merített vigaszt, erőt, útmutatást a názáreti Szent
Család életéből. Biztos benne, hogy mindannyian meg tudjuk találni a magunk kis
Názáretét, azt a családot, „mely befogad, elfogad, ahol az ember egyetlen,
pótolhatatlan drágaság…” Jézus ma is ugyanazt mondja, mint kétezer évvel
ezelőtt: „Ne féljetek, a boldogság és az emberhez méltó élet mindannyiótok
számára elérhető, ti is felépíthetitek a magatok egyszerű, szép, a természetbe
belesimuló Názáretét, szorgalmas kis családotokat, és boldogok lehettek!”
Böjte
Csaba figyelmeztet: Krisztus „örömöt és békét hordozó tanításának hirdetéséhez
kell lehetőséget teremtsünk! Krisztus parancsának eleget téve induljunk el,
menjünk a föld végső határáig, és hirdessük az evangélium békéjének gyógyító
örömét!”
Böjte
Csaba nem ringat bennünket hamis illúziókba, hangsúlyozza, hogy minden ember a
maga nagycsütörtökét, nagypéntekét előbb-utóbb meg fogja élni. A maga
Golgotájára mindenki felmegy, „akár kapálózik ellene, akár nem. Mennyivel
szebb, ha Isten kezét fogva, akaratában megnyugodva, szeretteink által kísérve,
példát mutatva jutunk fel oda!” Csaba testvér megingathatatlan hite, hogy
„Nincs olyan mélység, nyomorúság, melyből Isten ne tudna kivezetni” bennünket.
„Krisztusnak van vigasztaló, gyógyító szava a bűnös Mária Magdolnákhoz,”, de a
saját szavai szerint is megérdemelt büntetést elszenvedő jobb latorhoz is.
Krisztus nem ítélkezik, nem tör pálcát senki fölött, „ő segít a kibontakozásra,
önmaga megvalósítására vágyó emberen, hogy legszebb célját elérje.” Mindenki,
aki Jézussal találkozott, gazdagabban, erősebben ment, megy tovább. Krisztus
„nem az emberekből él, hanem az emberekért.” Böjte Csaba meggyőződése, hogy
minden hatalom erre a célra adatik a földön. Azt szeretné, hogy az ember,
felszabadulva a félelem, a kishitűség láncaitól, „Istenben bízó lélekkel,
kreatívan a környezetében lévő értékekből válaszokat keressen és adjon korunk
kérdéseire.”
Csaba
testvér alapvetően fontosnak tartaná, hogy „a testvéri párbeszéd, a gyógyító
szeretet, a megtérés útján Krisztus nevében elinduljunk! Világunk vagy rátalál
teremtő Istenére, és alázattal megnyílik az ajtónkon kopogtató Krisztus előtt,
megfogva bizalommal a minket vezetni akaró jóságos kezét, vagy elpusztul
őrjöngő gyűlöletben!”
Ám a
minden történelmi korban – így napjainkban is – ismétlődő szörnyűségek ellenére
a ferences testvér hisz abban, hogy közeledik az az idő, amikor csak szolgáló
hatalmat fog megtűrni maga fölött az emberiség; az őszinte szeretetet, a
jóságosan szolgáló testvér hatalmát. „Hiszem, hogy ez a szolgáló hatalom új
távlatot nyit az emberiség előtt, hol a boldogság forrása nem a birtoklás, a
fogyasztás és a nyers hatalom lesz, hanem a szeretet és a jóság, az alkotás és
a teremtés, a bölcsesség és a szépségek előtti örömteli együttléte a
testvéreknek.” A kötet írója számára embertársa a testvére, „nem elpusztítani
akarom őt, hanem felszabadítani a szeretetre, hogy ő is megtapasztalja, milyen
édes és gyönyörűséges Isten szabad gyermekeinek szeretetében élni és alkotni.”
Jézus nem azt kérte, hogy megértsük „ezt a csodálatos világot, hanem azt, hogy
szeressük, hogy szeretetté váljunk ott, ahol a legnagyobb szükség van ránk.”
Böjte Csaba az auschwitzi koncentrációs táborban egy kétgyermekes
családapa helyett önmagát feláldozó, vértanúhalált halt Maximilian Kolbe
lengyel ferences rendi minorita szerzetest idézi, aki szerint az a szent, aki
szentté teszi környezetét. A könyv írója hozzáteszi: „Mi más lehetne a célom,
mint az, hogy akik társaim lettek, azokat felszabadítsam a kishitű félelem
láncaiból, és segítsem, hogy testvéreik javára ott, ahol élnek, szentek
legyenek, és így világunk kérdéseire ők maguk, szorgalmas munkájuk legyen a
megnyugtató, boldogító válasz!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése