Hívom a családokat 2016 szeptemberében – Bíró László püspök levele
Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit, aki a család és az élet mellett áll!
Mint
minden nyáron, idén is összegyűlt az egész család az idős házaspárnál, hogy
együtt ünnepeljenek. Az összes leszármazóval és házastársaikkal együtt voltak
vagy félszázan. Beszélgetés közben az egyik, már igencsak ősz hajú fiú
megszólalt: Csodálatos, hogy körülöttünk minden változik, csak ti ketten, drága
szüleim, nem változtok. Mindig ilyenek voltatok, mint most: nyugodtak, derűsek,
segítőkészek, minden iránt érdeklődők, sohasem idegesek. Mondjátok, hogy
csináljátok ezt? Ti egy másik világban nőttetek fel és találtatok egymásra –
vette át a szót egy másik gyerek –, a mai ember akármerre indulna, korlátokba
ütközik, és nincs honnan segítséget kérnie, a mai ember kiszolgáltatott a
politikának, a gazdaságnak, a betegségeknek, embertársai embertelenségének.
Ezért a mai ember mindig ideges, nem lehet állandóan derűs, és jobb, ha
óvatosan fogadja mások segítőkészségét is. Azért, ami igaz, az igaz – szólt
közbe az egyik unoka, aki orvos lett –, a világ az utóbbi száz évben hatalmasat
fejlődött! Sok betegséget sikerült legyőznünk, néhány óra alatt átrepüljük az
óceánt, de már át sem kell repülnünk ahhoz, hogy élőben kövessük a másik
kontinensen zajló eseményeket. Otthonról intézzük pénzügyeinket anélkül, hogy
akárcsak egy bankót is a kezünkbe kellene vennünk. Én nem sírom vissza az ökrös
szekeret, meg a petróleumlámpát. Arról nem a modern világ tehet, hogy mindig
vannak, akik elégedetlenek, akiknek mindig más tetszene jobban, mint amit már
elértünk.
Ma a
közvélekedés szerint a házasság intézménye válságban van. Valójában az ember
van válságban, mert nem tud, és nem mer szabad lenni, képtelen elköteleződni.
Hangulatok és ösztönök, a harsány média irányítják, fogyasztani és élvezkedni
vágyik, ezért képtelen ajándékká válni. Egy férfi és egy nő elkötelezett,
hűséges és kizárólagos házassági köteléke titok. Valódi misztérium, amit ketten
élnek meg – hármasban. Én, te és a Szeretet. Én, te és Isten. (vö. Ef 5, 31-33)
Világunk
sokféle, gyors és ellentmondásokkal terhes változásai közepette sokan
elbizonytalanodnak. Vajon milyen útra lépjenek, hogyan alakítsák életüket,
kapcsolataikat, merre irányítsák gyermekeiket? Ússzanak-e az árral, vagy
merjenek bátran szembefordulni vele? Úgy látszik, hogy „sem az a társadalom,
amelyben élünk, sem az, amely felé úton vagyunk, nem engedi meg a múlt
modelljeinek és formáinak különbségtétel nélküli továbbélését. … A társadalmi
struktúrák manapság azonban az antropológiai-kulturális változások
következtében az embereket érzelmi és családi életükben sokkal kevésbé
támogatják, mint a múltban.” (AL 32)
Idézzetek
fel olyan beszélgetéseket, amelyekben az előttetek járó generációhoz tartozók,
szüleitek, nagyszüleitek, saját életpéldájukra hivatkoztak, ti pedig úgy
reagáltatok, hogy „akkor az lehetséges volt, ma nem!”
A
2014-es és 2015-ös püspöki szinódusokon alapos és színes kép rajzolódott ki az
egész világ családjainak valóságáról. Az antropológiai-kulturális környezet
változása hatással van az élet minden vetületére. Az egyre jobban elhatalmasodó
individualizmus eltorzítja a családi kötelékeket, mert a családtagok saját
vágyaikat abszolút értéknek tekintve csak saját magukkal törődnek. A birtoklás
és az élvezet mérhetetlenül individualista kultúrája által keltett feszültségek
türelmetlenséget és erőszakot szülnek a családokon belül. Ehhez járul hozzá a
jelenlegi élet ritmusa, a stressz, a munka világa és a társadalom szerveződése.
Ezek olyan kulturális tényezők, melyek veszélybe sodorják a tartós, hosszú
távra szóló döntések lehetőségét. (vö. AL 32-33)
Korunkban
kockázatosnak látszik az egész életre szóló elköteleződés, ezért a családot
átmeneti szállásnak tekintik, ahová az ember akkor tér be, amikor jónak látja;
jogait számon kéri, de kötelességeit vágyai és a körülmények változandósága
szerint teljesíti. Összekeverik az igazi szabadságot azzal, hogy mindenki úgy
ítélhet, ahogyan neki tetszik, mintha rajtunk, embereken túl nem léteznének
igazságok, értékek, eligazító elvek, mintha minden egyenértékű volna és bármit
meg kellene engedni. Ilyen körülmények között a házasság eszményét, amely
magába foglalja a kizárólagosságot és a végleges elköteleződést, a
körülményektől függő esetlegességek és a saját hajlamok szeszélyei végül
lerombolják. A ma embere retteg a magánytól, az oltalom és hűség helyét keresi,
ugyanakkor fél attól, hogy egy olyan kapcsolat fogságába essék, mely
akadályozhatja a személyes törekvéseiben. (vö. AL 34)
Hogyan
tudtok gyerekeiteknek abban segíteni, hogy álmaikból remények, reményeikből
célok, a célokból nem a hangulatok és ösztönök által befolyásolt elhatározások
szülessenek, hogy tudjanak a jó, a szép, az igaz és a szent mellett
elköteleződni?
„A
család Isten képmása, Ő legmélyebb misztériumában nem magányosság, hanem
család, mivel magában hordozza az atyaságot, a fiúságot, és a család lényegét,
vagyis a szeretetet. A házasság szentségében Krisztus, az Úr találkozik a
házasulandó párral és velük marad. Krisztus ugyanis, amikor emberré vált,
magára vállalta az emberi szeretetet is, ezt megtisztítva és tökéletesítve
Szentlelkével a házaspárnak ajándékozza, hogy egész életüket átjárhassa a hit,
a remény és a szeretet. A házaspár így kapja meg a kegyelmet ahhoz, hogy Krisztus
testét építse, azaz családegyházzá váljon.” (AL 67)
„A
házasság szentsége nem társadalmi szokás, üres szertartás, vagy egy
elköteleződés pusztán külső jele. A szentség ajándék a házastársak
megszentelésére és üdvösségére, és mivel kölcsönösen egymáshoz tartoznak, a
szentségi jel révén valóban megjelenítik Krisztus és az Egyház kapcsolatát. … A
házasság hivatás, válasz arra a különleges meghívásra, hogy úgy éljék meg a
házastársi szeretetet, mint Krisztus és az Egyház közötti szeretet jelét.” (AL
72)
Idézzetek
fel baráti, rokoni körből olyan házasságokat, amelyeket valóban átjár a hit, a
remény és a szeretet! Mi a titkuk?
Az úgy
kezdődött – válaszolt fia kérdésére az idős házaspár férfi tagja –, hogy amikor
először találkoztunk, szimpatikusnak találtuk egymást. Most már biztos vagyok
benne, hogy ez nem volt véletlen. Az sem volt véletlen, hogy egyre többet
találkoztunk, sokat beszélgettünk és nagyon jól éreztük magunkat egymás
társaságában. Ajándéknak éreztünk minden percet, amit együtt tölthettünk. Aztán
lassan rájöttünk, hogy nemcsak a perceket kaptuk ajándékba, hanem egymást is.
Ilyen ajándékot csak egyszer kaphat az ember életében, ezért fel kell tennie rá
az életét. Azaz mindent úgy kell tennünk, hogy a kapcsolatunk napról napra
szorosabb legyen, hogy egyre inkább egyek lehessünk. Mindig tudtuk – vette át a
szót a feleség –, hogy nem vagyunk egyedül. Aki ezeket a „véletleneket”
megrendezte, velünk van, és szeret minket. A mi szeretetünknek is növekednie
kell. Sok minden történt velünk életünkben, de mindig mindenben a jót kerestük,
és akár hiszitek, akár nem, meg is találtuk. Elég csak itt körülnéznem: micsoda
boldogság ennyi gyerek, unoka, meny és vő között itt lenni, és tudni, hogy
bármi történik, a ti szeretetekre mindig számíthatunk. Hát hogyne lennénk
derűsek, nyugodtak, másoknak segíteni akarók! A szívem tele van hálával,
örömmel, de legfőképpen szeretettel.
az MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése