Palánki Ferenc: A foci megtanít arra, hogy az életben is egymásért játsszunk
Palánki Ferenc debrecen-nyíregyházi megyéspüspök még papi pályája elején is igazolt focista volt, és a papi futballválogatott tagjaként most is pályára lép olykor. Labdarúgó-válogatottunk parádés szereplése kihagyhatatlanná tette, hogy megkérdezzük, miként vélekedik a magyarok meneteléséről.
–
Bizonyára követi az Európa-bajnokságot. Hogyan szurkol?
–
Amikor csak tudom, nézem a magyarok mérkőzéseit, de sajnos pont a harmadikat, a
portugálok ellenit nem láttam, pedig az elmondások szerint az eddigi legjobb
volt az Eb-n. Fontos papi találkozót tartottunk Milejszegen, Zalaegerszeg
mellett, és azért bármennyire is szeretem a focit, a paptestvéreim mégis
fontosabbak. Éppen ebben is látszik, hogy a labdarúgás megtanít egyfajta
csapatjátékra, a közösség fontosságára.
–
Visszatérve a foci-Eb-re: azt hiszem nemcsak mi, szurkolók, hanem maguk a fiúk
sem gondolták volna, hogy a legmerészebb álmaikat is felülmúlva,
csoportelsőként jutnak tovább a nyolcaddöntőbe. Mi lehet az oka ennek a jó
teljesítménynek?
–
Mindenképpen a magas színvonalú szakmai munka. Bernd Storck és segítője, Andy
Möller nagyon sokat tesztelték a játékosokat, és személy szerint mindenkinek
elmondták, mindenkivel begyakoroltatták, mit kell tennie. Aztán összeállt a
koncepció a fejekben, hogyan lehet eredményt elérni egy-egy csapat ellen, és
ezt sikerült megvalósítaniuk, ebben látom az eredmények kulcsát szakmai
szempontból.
A
pszichés tényezőket illetően pedig az lehet az ok, hogy kezdünk értéket látni
abban, hogy magyarok vagyunk, hogy nem kell nekünk ezt az országot elhagynunk
azért, hogy sikeresek legyünk. Lehet, hogy a mi népünk, a mi országunk nem
olyan gazdag, mint a nyugatiak, de itt is vannak értékek, és felelősségünk van
abban, hogy ezt megőrizzük. Futballhagyományaink is vannak. Azt látom még
ezekben a sportolókban, hogy szeretnének példaképek is lenni. Amikor
gyermekkoromban mi játszottunk a pályán, Törőcsikre vagy Nyilasira akartunk
hasonlítani, most megint vannak olyanok, akiket nemcsak a sajtó kapott föl,
hanem nagyon népszerűek lettek a fiatalok, a gyermekek körében is, akikre
hasonlítani szeretnének a ma felnövekvők.
–
Nem kérem, hogy megjósolja, hogy meddig tart ez a menetelés, de mire számít a
továbbiakban?
– Már
az óriási eredmény, hogy 44 év után Európa-bajnoki porondra, harminc év után
világversenyre kijutottunk. Ezáltal már nincsen elvárás, már ha mind a három
meccsen kikaptak volna a fiúk, akkor is olyan eredmény születik, amit magyar
futballisták már nagyon régen értek el. Amit eddig megtettünk, az is felrázta a
magyarságot, az embereket, a szurkolókat. Ezt a sikert nyugalommal,
szabadsággal, görcsösség nélküli játékkal tudta elérni a csapat. Nincsenek sztárjaink
vagy nagyon kiugró személyiségek, de a csapatszellem, az egymásért küzdés
nagyszerűen működik. Emiatt a szabad csapatjáték miatt látok a szereplésükben
további meglepetéseket is. Azt hiszem, vasárnap is így mehetnek pályára a
belgák ellen. Ha időm engedi, megnézem a meccset is, és nagyon fogok szurkolni,
hogy nyerjen a csapat.
Az
Európa-bajnokságon vannak olyanok is, akik rámutatnak arra, hogy hívőként
is lehet játszani a játékot. Ha valaki gólt lő, azért az égieknek ad hálát
– mint a magyarok közül Gera Zoltán. Hogy ilyen szempontból is példaképek
lehetnek a futballisták, annak külön nagyon örülök.
–
Ha már a hit és a futball kapcsolata szóba került: a foci, vagy tágabban
értelmezve a sport a katolikus pasztorációban és misszióban mindig is fontos
eszköz volt, különösen a fiatalokat lehetett, lehet megnyerni vele. Elég, ha
Don Bosco pedagógiájára gondolunk. Mi a titka a sportnak, hogy az egyházi
közegben is ilyen fontos szerepet vívott ki magának?
– A
játéknak, a játékosságnak nagyon fontos szerepe van az ember életében, nemcsak
szórakoztat, hanem nagyon sok mindenre meg is tanít. Arra nevel, milyen
lényeges, hogy egymásért küzdjünk, hogy a másik embert, aki velem egy csapatban
játszik, helyzetbe hozzam, hogy ne az legyen a fontos, hogy én lőjem a gólt,
hanem hogy nyerjen a csapatunk, hogy elérjük a célunkat. Én azt tanultam meg a
labdarúgástól, hogy másokkal közösségben egymásért küzdjünk és
vállaljunk áldozatot egymásért. Hogyha együtt játszunk valakivel, az
nemcsak a játékot jelenti, hanem a közösséget, az együtt létezést. Azt is
focizás közben tanultam, hogy a másikat tisztelni kell, az ellenfél nem
ellenség, és ha nemes küzdelemben játszunk is egymással szemben egy mérkőzést,
attól még barátok is lehetünk. A foci megismertet a játék örömével és azzal is,
hogy nem mindig úgy alakul az életünk, ahogy azt szeretnénk, ezáltal
megtanulunk veszíteni is. Éppen ezért szeretem a focit nézni is meg játszani
is.
Don Bosco nevelési módszerének épp az a lényege, hogy fontosnak tartom azt, amit a gyermek fontosnak tart, hogy aztán ő is lényegesnek találja, ami nekem az: Isten ügyét. Ha a játékban vele tartok, akkor a játék után is kapcsolatot tart velem, és akkor neki is alkalma lesz, hogy ezt átérezze.
Az
önfeledt játék ráadásul beleemel bennünket az öröm, a küzdelem, az áldozat, a
készülődés valóságába, sok mindenben hasonlít az életünkre.
–
A portugálok elleni meccs előtt rengetegen gyűltek össze az egyik lyoni
templomban, hogy együtt imádkozzanak a magyar válogatottért. Hogyan fogadta ezt
a hírt?
– A találkozónk miatt csak utólag értesültem erről, de természetesen
mindig nagyon örülök, ha az emberek együtt imádkoznak. Mi, keresztények,
fontosnak tartjuk, hogy dolgainkat Istennel kezdjük, és vele is fejezzük be,
egy fontos futballmeccs is tartozhat ebbe a kategóriába. Imádkozhatunk egy
mérkőzés előtt, hogy győzzünk, de nem ez a legfontosabb, hanem hogy Isten
szeretetének parancsa szerint teljen el a játék ideje, és ha Isten úgy akarja,
nyerjünk, de ha nem, adjon erőt, hogy meg tudjunk birkózni a vereséggel. Csak
életünk nagy meccsét ne veszítsük el!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése