Ferenc pápa: Három alap életünk újjáépítéséhez: emlékezet, hit, irgalmas szeretet
Örményországi látogatásának második napján, június 25-én délelőtt a Szentatya szentmisét mutatott be Gjumri városában, melyet 1988-ban pusztító erejű földrengés sújtott. Homíliáját teljes terjedelmében közöljük.
„Felépítik
az ősi romokat, és helyreállítják, ami már rég pusztulásnak indult” (Iz 61,4).
Kedves testvéreim és nővéreim, kijelenthetjük, hogy ezeken a helyeken
beteljesedtek Izajás próféta imént hallott szavai. A földrengés rettenetes
pusztítása után, ma azért vagyunk itt, hogy hálát adjunk Istennek mindazért,
ami újjáépült.
De
feltehetjük magunknak a kérdést: mire hív minket Isten, mit építsünk ma az
életben, és főképpen: mire hív minket, mire építsük életünket? Amikor választ
kerestek erre a kérdésre, szeretnék megemlíteni nektek három szilárd alapot,
amelyre belefáradás nélkül újjáépíthetjük keresztény életünket.
Az
első alap az emlékezet. Kérnünk kell a kegyelmet, hogy vissza tudjuk nyerni
emlékezőképességünket, hogy emlékezzünk arra, amit az Úr végbevitt bennünk és
értünk: emlékezetünkbe kell idéznünk, hogy – miként a mai evangélium fogalmaz –
ő nem feledkezett meg, hanem „megemlékezett rólunk” (Lk 1,72): kiválasztott,
szeretett, meghívott minket, és megbocsátott nekünk; hozzá fűződő személyes
szeretetkapcsolatunk történetében nagy események mentek végbe, amelyeket újra
kell élnünk elménkben és szívünkben. De létezik egy másik megőrzendő emlékezet
is, ez pedig a nép emlékezete. A népeknek ugyanis a személyekhez hasonlóan van
emlékezete. A ti népetek emlékezete pedig igen ősi és gazdag. Hangjaitokban ott
csengenek a múlt szent bölcseinek hangjai; szavaitokban ott hallatszik annak
visszhangja, aki ábécéteket megalkotta Isten szavának hirdetésére; énekeitekben
egybeolvadnak történelmetek fájdalmai és örömei. Ha mindezt végiggondoljátok,
biztonsággal felismerhetitek Isten jelenlétét: ő nem hagyott magatokra titeket.
Iszonyú viszontagságok között is együtt mondhatjuk a mai evangéliummal, hogy az
Úr meglátogatta népeteket (vö. Lk 1,68): megemlékezett az evangéliumhoz való
hűségetekről, hitetek első atyjairól, mindazokról, akik tanúságot tettek arról,
vérük árán is, hogy Isten szeretete többet ér, mint az élet (vö. Zsolt 63,4).
Szép dolog számotokra hálásan emlékezni arra, hogy a keresztény hit népetek
lélegzetvételévé, emlékezetének szíve közepévé vált.
A hit
jelenti a reményt is jövőtöknek, a fényt az élet útján, a hit tehát a második
alap, amelyről beszélni szeretnék nektek. Mindig fennáll a veszély, amely
elhomályosíthatja a hit fényét: az a kísértés, hogy a hitet valami múlthoz
tartozó dologgá szűkítsük, valami fontos, de már más időkhöz tartozó dologgá,
mintha az valami múzeumban megőrzendő szép miniatúrás könyv lenne.
Mindazonáltal, ha a történelem levéltárába zárjuk, a hit elveszíti átalakító
erejét, eleven szépségét, pozitív nyitottságát mindenki felé. Ezzel szemben a
hit újra meg újra megszületik a Jézussal való éltető találkozásból, az ő
irgalmának megtapasztalásából, amely megvilágítja az élet minden helyzetét. Jót
tesz nekünk, ha mindennap újraéljük ezt az élő találkozást az Úrral. Jót tesz
nekünk, ha olvassuk Isten szavát, és csendes imádságban megnyílunk az ő
szeretetére. Jót tesz nekünk, ha engedjük, hogy az Úr gyengédségével való
találkozás örömet gyújtson szívünkben: a szomorúságot felülmúló örömet, a
fájdalomnak is ellenálló, lelki békévé alakuló örömet. Mindez megújítja az
életet, szabaddá és fogékonnyá tesz a meglepetésekre, késszé és készségessé az
Úr és a többi ember számára. Megtörténhet az is, hogy Jézus arra hív valakit,
hogy közelről kövesse őt, hogy életét neki és testvéreinek szentelje: amikor
hív, főleg ti, fiatalok, ne féljetek, mondjatok neki igent! Ő ismer minket,
valóban szeret minket, és szeretné felszabadítani szívünket a félelem és a gőg
súlya alól. Ha teret adunk neki, képessé válunk szeretetet sugározni. Ily módon
helyet tudtok adni nagy evangelizáló történelmeteknek, amelyre az egyháznak és
a világnak szüksége van ebben a viszontagságos korban, amely egyúttal az
irgalmasság időszaka is.
Az
emlékezet és a hit után a harmadik alap épp az irgalmas szeretet: ezen a
sziklán, az Istentől kapott és a felebarátaink iránt tanúsított szeretet
szikláján nyugszik Jézus tanítványának élete. A szeretet megélésével pedig az
egyház arca megfiatalodik és vonzóvá válik. A konkrét szeretet a keresztény
ember belépőjegye: ha másképp jelenünk meg, az letéríthet bennünket utunkról,
sőt hasztalan is lehet, mert hiszen erről fogja megtudni mindenki, hogy
tanítványai vagyunk: ha szeretjük egymást (vö. Jn 13,35). Mindenekelőtt az
ugyanis a feladatunk, hogy belefáradás nélkül a közösséghez vezető utakat
építsük, az egység hídjait emeljük és lebontsuk az elválasztó korlátokat. A
hívőknek mindig példát kell adniuk, együtt kell működniük egymással, kölcsönös
tisztelettel és párbeszédben, s tudniuk kell, hogy „az egyetlen lehetséges
verseny az Úr tanítványai között annak eldöntése, ki tudja a legnagyobb
szeretetet tanúsítani” (II. János Pál: Homília, 2001. szeptember 27.,
Insegnamenti XXIV,2 [2001], 478).
Az
első olvasmányban Izajás próféta emlékeztetett minket arra, hogy az Úr Lelke
mindig azon nyugszik, aki örömhírt visz a nyomorultaknak, aki bekötözi a
megtört szívűek sebeit, és megvigasztalja a szomorúakat (vö. Iz 61,1–2). Isten
annak szívében lakik, aki szeret; Isten ott lakik, ahol szeretik egymást,
különösen pedig ott, ahol bátran és együttérző szívvel gondját viselik a
gyengéknek és a szegényeknek. Nagy szükség van erre: szükség van olyan
keresztényekre, akik nem hátrálnak meg a nehézségek elől, nem veszítik
bátorságukat a viszontagságok közepette, hanem rendelkezésre állnak, nyitottak,
szolgálatkészek; szükség van olyan jóakaratú emberekre, akik tettekkel és
nemcsak szóval segítik nehézségekkel küzdő testvéreiket és nővéreiket; szükség
van olyan igazságosabb társadalmakra, ahol mindenki méltóságteljes életet
élhet, és főleg, ahol mindenkinek van igazságosan megfizetett munkája.
Feltehetjük
azonban a kérdést: hogyan válhatunk irgalmassá az összes hibáinkkal és
nyomorúságainkkal együtt, amelyeket valamennyien látunk magunkban és magunk
körül? Egy konkrét példából szeretnék ihletet meríteni, az isteni irgalmasság
egyik nagyszerű hírnökétől, akit mindenki figyelmébe kívántam ajánlani azáltal,
hogy az egyetemes egyház egyháztanítóinak sorába iktattam: Nareki Szent
Gergelyről, Örményország szájáról és hangjáról van szó. Nehéz bárkit is
találni, aki hozzá hasonlóan tudná kutatni azokat a szakadékos mélységű
nyomorúságokat, amelyek az emberi szívben lakozhatnak. Ő viszont mindig
párbeszédbe állította egymással az emberi nyomorúságokat és Isten
irgalmasságát, kesergő, könnyes és bizakodó esdekléssel járult az Úr elé,
„minden adomány adományozójához, aki lényegénél fogva jó […], vigasztaló szó,
megerősítő hír, tovalendítő öröm, […], egyedülálló gyengédség, túlcsorduló
irgalom, […] üdvös csók” (Siralmak könyve, 3,1), abban a bizonyosságban, hogy
„a harag sötét felhői sosem árnyékolják be az ő irgalmasságának fényét”
(ugyanott, 16,1). Nareki Szent Gergely valóban az élet mestere, mert azt
tanítja nekünk, hogy mindenekelőtt azt kell elismernünk, hogy rászorulunk az
irgalomra, aztán pedig látva nyomorúságainkat és sebeinket nem szabad magunkba
zárkóznunk, hanem őszintén és bizalommal meg kell nyílnunk az Úr előtt, aki
„közeli Isten, jóságosan gyengéd” (ugyanott, 17,2), „tele van szeretettel az
ember iránt, […] tűz, amely megemészti a bűn kiszáradt rönkjét” (ugyanott,
16,2).
Végezetül szeretném az ő szavaival kérni az isteni irgalmasságot és azt
az ajándékot, hogy sose fáradjunk bele abba, hogy szeretünk: Szentlélek,
„hatalmas védelmező, közbenjáró és békéltető, hozzád fordulunk könyörgéseinkkel
[…]. Add meg nekünk a kegyelmet, hogy bátrak legyünk szeretni és jó tetteket
végrehajtani […]. Kedvesség, együttérzés, emberszeretet és irgalom Lelke, […]
te, aki nem vagy más, csak irgalom, […] könyörülj rajtunk, Urunk, Istenünk, a
te nagy irgalmasságod szerint” (Pünkösdi himnusz). Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése