Az emigráció mindig keresztút – P. Vértesaljai László jegyzete
Menekült
család a görög-macedón határon - AFP
Rendházunk
kápolnájában megint én vagyok a soros miséző pap, az evangéliumot olaszul
olvasom, és erre, a ma oly sokszor hallott latin eredetű szóra ismerek: emigró.
„Al tempo in cui governavano i giudici, ci fu nel paese una carestia e un uomo,
chiamato Elimelech, con la moglie Noemi e i suoi due figli emigrò da Betlemme
di Giuda nei campi di Moab”.
„Éhínség,
elfogy a kenyér még Betlehemben, a „kenyér házában” is. Elindul hát egy család,
egy ember a feleségével. Van nevük, a történet nem névtelen! Elimelech és
Noémi. Mennek két fiúgyermekükkel, Machlonnal és Kiljonnal. Mennek, ismeretlen
földeken át, mígnem kenyérhez érkeznek. Idegen föld, a moábitáké, de ott van
kenyér. Még nekik is jut, különben nem telepedtek volna ott meg. De nemcsak
kenyér, hanem föld is, rajta apró ház, biztos verejtékkel megszerezve, mert
befogadták őket, a földönfutókat. Idő múltával a két fiú házasodik ottani
lányokkal, aztán meghal a férj-apa, majd később a két fiú is. Noémi egyedül
marad. Van kenyere, de nincs férje és nincsenek gyermekei. Istenem, hogy
ehette, a szegény, azt a falat kenyeret, miféle keserű gombóccal a torkában?!
Hát ezért jött ő ide, ezért a falat kenyérért, hogy közben az egész családját
elveszítse?!
Végre
megszűnik az éhínség, otthon van kenyér ismét, a „kenyér házában” is és ekkor
Noémi, az emigráns nő, hazaindul Betlehembe, melynek kanyargós útjain álmaiban
éjjelente még becsukott szemmel is elboldogult. Menne egyedül is, a kivérzett,
a férjetlen, a gyermektelen nő, de egyik fiának a felesége, egyik menye, Rut
vele megy: „Hogy elhagyjalak, arra ne is kényszeríts, mert bárhová mégy, én
úgyis veled megyek. Ahol te megtelepszel, én is ott lakom, néped az én népem
lesz, és Istened az én Istenem lesz”. Egyik legszebb emberi mondata az
Írásoknak! Nekem az! A ragaszkodás, a hűség gyönyörű példája.
A
történet háromezer éves. Emigránsok története. Ők tudták, miért kell
menekülniük, és tudta a túlélő maradék, hogy egyszer haza kell majd térni. Mert
van haza, föld, ház és benne kenyér, ahol az ember otthon van….”.
Pio
atya édesapja, Grazio Maria Forgione, amikor fia bejelentette, hogy tovább
szeretne tanulni és szerzetes akar lenni, akkor elhatározta, hogy segít a
fiának. Fogta magát, kivándorolt, emigrált Amerikába, munkát vállalt, mindegy
milyet, majd félretett minden kis centet, csakhogy az ő fia tanulhasson. Két év
elteltével, az emigráns öreg Forgione, hazatért Pietrelcina-ba. És a fiú, mint
jól tudjuk, méltó választ adott az apai áldozatos szeretetre.
Elimelech,
az emigráns apa jól tudta népe történelméből, hogy erre a kivándorlásra volt
már példa korábban, nem is csak egyéni, családi szinten, hanem akár egy egész
nemzetségház esetében is. A Teremtés könyvében olvassuk: „Éhínség tört ki
minden országban, csak Egyiptom egész földjén volt kenyér” (Ter 41,54). Jákob,
az ősatya, ezt tudva, odavonult fiaival és egész nemzetségházával, hogy
kenyérhez jusson és hogy még éltében láthassa a kedvestől született fiát,
Józsefet.
„Elmenni,
kivándorolni, emigrálni, ahogy a költő Attila mondja „kitántorogni” – az
embersors része. Egyidős velünk. A népeknek ezt a vonulását mérhetetlen sok
fájdalom és szenvedés stigmatizálta és vérzi be sebekkel napjainkban is,
testben és lélekben egyaránt. Az emigráció mindig keresztút, ki tudja hány
stációval, ki tudja hány eséssel! Ferenc pápa a Migránsok jövő évi januári
világnapjára éppen azt ajánlja minden egyházmegye összes keresztény
közösségének, hogy az evangélium irgalmassága jegyében tegyenek konkrét
kezdeményezéseket. Példákat találunk azon a tizennégy stációs Via dolorosán is,
akár a szeretet leleményével gyógyító Veronika kendőjén keresztül, akár Cirenei
Simonnak a kényszerből odanyújtott, keresztet hordozó válla révén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése