ÁTMENET AZ ÖRÖKLÉTBE 2.

ÁTMENET AZ ÖRÖKLÉTBE 

Isten végtelen szeretetében semmi fájdalmat nem tervezett az emberi életbe. Az életet nem úgy ismertette meg velünk, mint a konkrét élőket, de azt az örömöt, hogy létezünk, és nem élettelen sziklák, nem növényi vagy állati szintű élők, hanem emberek vagyunk, ezt megismerhetjük és élvezhetjük is. Az élettelen és élő anyag egyaránt apró részekből, atomokból van összetéve. Minden összetettnek törvénye a szétesés. Az emberi test sem kivétel, de eredetileg testünket Isten különleges szeretete védte volna a széteséstől. Ugyanígy védelmet kaptunk az üdvösség eredeti tervében a testünk és lelkünk összetételének megszűnésétől, a haláltól. A halálról a Teremtés könyvében csak így esett szó: Ha a tiltott fa gyümölcséből esztek, meg kell halnotok. (Ter 2,16-17) Ha tehát a nagy próbát az emberek okosabban vették volna, mint az angyalok egy része történelmük kezdetén, akkor az emberélet összefüggő gyönyörű folyamat lenne: a földi része Isten által megszabott ideig arra szolgált volna, hogy a szeretet gyakorlásával felkészüljünk egész emberségünk életének második, örökkévaló szakaszára. Ez az átmenet tehát kivétel lett volna az összetétel felbomlási kötelezettsége alól, és a sok részecskéből álló test is örökre mentes lett volna bármilyen bomlástól. Valóban örök élet. Az első emberek súlyos engedetlenségével elkövetett bűne hozta ránk a halált: az emberét, aminek a lényege, hogy a lélek eltávozik a testből, - és a teste, amikor szétesik atomjaira.(Ter 3,19) A halál ettől kezdve jelen van a történelemben. Ezt az emberek tudomásul vették Szörnyű lehetett Ádám és Éva számára kisebbik fiukat élettelenül látni. Aztán hosszabb-rövidebb élet után természetes lett, hogy bekövetkezik a halál. Nem is próbálja meg senki ábrándozással megszüntetni ezt az állapotot. Az élet végét természetesen fogadják. Milyen nyugodtan várja ezt a percet Jákob. Magához hívatja fiait. Sorra megáldja valamennyit: jövendő sorsukról mond néhány szót. Nem mulasztja el átadni az édesapjától kapott áldást negyedik fiának, Júdának. A Megváltó ősapja lesz ez a fia, aki Istentől küldetik, hogy megnyissa a mennyországot. Ezért majd neki is meg kell halnia. Aztán maga Jákob is meghal ijedelmek nélkül, nyugodtan. Érti a törvényt. (Ter 49) Ez viszont nem jelenti azt, hogy sztoikus flegmával vennék a szeretett családfő távozását a földi életből. Jákob József nevű fiát szerette legjobban. Az ő szíve volt a legmegtörtebb: „József ráborult apja arcára, siratta és csókolgatta őt. Aztán megparancsolta rabszolgáinak, az orvosoknak, hogy balzsamozzák be apját, mialatt azok a parancsot teljesítették, elmúlt negyven nap, mert így szokott az lenni a holttestek bebalzsamozásánál. Egyiptom siratta őt hetven napig”.(50,1) Dávid király nagyon szerette Absalom nevű fiát. Amikor ő trónt követelve harcba szállt apja seregével, a lázadó fiút megölték a király parancsa ellenére, Dávid vigasztalanul siratta fiát: „Ezt mondogatta járva-kelve: Én fiam, Absalom! Absalom, én fiam, bárcsak én haltam volna meg helyetted” (1Sám 19,1) Az ember saját halálát is el tudja siratni: „Meddig fordulsz még el teljesen, Uram? Emlékezz meg arról, milyen rövid az én létem! Milyen semmisnek alkottad az emberek fiait mind? Ki z az ember, aki él, s halált nem látna, s megmenthetné lelkét az alvilág kezéből?” (Zsolt 89,47-49) Érdekes kifejezés itt: a halált meglátni. Ugyanezt olvassuk még az Újszövetség kezdetén is: „A Szentlélek  kijelentette neki (Simeonnak), hogy halált nem lát, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét” (Lk 2,26) Még Jézus is alkalmazza ezt a kifejezést: „Bizony, bizony mondom nektek: ki tanításomat megtartja, halált nem lát sohasem” (Jn 8,51) Másik figyelemre méltó kifejezés Jézustól: „Bizony, mondom nektek: vannak néhányan az itt állók közül, akik nem ízlelik meg a halált, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön az ő országában” (Mt 16,28)