2014. augusztus 18., hétfő

Zsolozsma 226.



Nagy Szent Gergely pápa Jób könyvéhez írt „Erkölcsi magyarázatok” című művéből

Kívül harcok, belül félelem

Amikor Isten szent embereit megpróbáltatások és támadások érik, ők egyesekkel keményen bánnak, másokat ugyanakkor meggyőzni iparkodnak, egyesekkel szemben a türelem pajzsát használják, másokra viszont az igaz tanítás intelmeivel, mint nyilakkal támadnak. A harcnak mind e két fajtáját az erény csodálatos gyakorlottságával vívják, hiszen a közösségen belüli helytelenségre tapintattal mutatnak rá, a kívülről jövő ellenség támadását pedig bátran elviselik; ezeket oktatással javítják, azokat pedig szívós ellenállással visszaszorítják. Megvetik ugyanis az ellenséget, annak támadását elszenvedik, viszont visszavezetik az üdvösségre a gyarló testvéreket, és velük együtt szenvednek. Azoknak ellenállnak, nehogy másokat is magukkal sodorjanak, ezek felé pedig aggódva fordulnak, nehogy ők meg teljesen elhagyják a helyes életmódot. Lássuk most Isten táborának nagy harcosát, Pál apostolt, miképpen küzdött e két irányban, így vallott magáról: Kívül harcok, belül félelem (2 Kor 7, 5). Először felsorolja azokat a megpróbáltatásokat, amelyeket a külső ellenség miatt kellett elszenvednie: Veszélyben forogtam folyóvizeken, veszélyben rablók miatt, veszélyben népem körében, veszélyben a pogányok között: veszélyben a városokban, veszélyben a pusztaságban; veszélyben a tengeren, veszélyben az áltestvérek közt (2 Kor 11, 26). Mindjárt elmondja azonban azt is, hogy ebben a harcban milyen fegyverekkel támad az ellenségre. Fáradtam és gyötrődtem, sokat virrasztottam, éheztem és szomjaztam, sőt koplaltam, fagyoskodtam és nem volt mit fölvennem (2 Kor 11, 28) De ő maga szóljon arról is, hogy ennyi harc közepette is milyen éber elszántsággal őrizte a tábort. A fentiekhez rögtön ezt fűzte hozzá: A kívülről jövő szenvedések mellett mindennapi zaklatásom: az összes egyházak rám nehezedő gondja (2 Kor 11, 28). Így történt tehát: bátran bocsátkozott harcba, de ugyanakkor szíve nagy jóságában vállalkozott övéinek védelmére is. Elsorolja, hogy mik azok a rosszak, amiket elszenved, és utána mindjárt azt is, hogy milyen jótéteményekben részesül. Fontoljuk meg tehát, hogy milyen nagy küzdelem egy és ugyanazon időben a kívülállóktól elviselni az ellenséges támadást, a közösségen belül pedig oltalmazni a gyönge lelkeket. A kívülállók bántalmazásait tűri: vérig korbácsolják, bilincsbe verik; a belül levőkért viszont aggódva gyötrődik, mert attól tart, hogy e kínzások nem önmagának, hanem a tanítványoknak okoznak kárt. Ezért írja nekik: Nehogy valaki is megtántorodjék ezeknek a megpróbáltatásoknak közepette. Hiszen tudjátok, hogy ez a mi sorsunk (1 Tessz 3, 3). A saját szenvedésében is csak az kínozta, hogy ezzel esetleg mások bukására ad alkalmat: attól félt, hogy ha a tanítványok meglátják, mennyire összeverték a hitéért, akkor majd vonakodni fognak megvallani a hitüket. Mekkora szeretet van ebben a szívben! Semmibe se veszi, hogy ő maga szenved, és az a gondja, hátha egyik-másik helytelen gondolkodású tanítványának lelke kárt szenved. A testét borító sebekkel nem törődik, viszont annál odaadóbban gyógyítja a mások szívsebeit. Hiszen az a szokása az igazaknak, hogy ha rájuk szakadnak is a bajok és gyötrelmek, mégsem szűnnek meg a mások javával törődni, és amikor gonosz bánásmódtól szenvednek, másoknak már előre megadják a szükséges eligazítást. Halálra váltan is nagy orvosok ők. Tátongó sebektől szenvednek, és mégis gyógyszereket visznek másoknak. 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése