Evangelii Gaudium – az evangélium öröme!
2014.05.22. csütörtök
„Az apostoli zsinat” alcímmel látták el a Szentírás következő részletét. Elég bőven részletezte ezt a kérdést Lukács, az orvos, a harmadik evangélium szerzője, aki egyedül vállalkozott arra a nehéz feladatra, hogy az Ószövetségből az Újszövetségbe átlépő krisztusi Egyház krónikáját összegyűjtse és ránk hagyományozza.
A keresztény írói munkássága igen fontos nekünk. Le kellett zárni az üdvtörténet Isten irányította első szakaszát és annak minden részletét védve, meg kellett nyitni a beteljesülés krónikáját.A Szentlélek az evangélisták közé is meghívta őt, előre biztosítva az átmenetet az üdvösség jó hírét közvetítő keleti gondolkodásmódból
egy másik kultúra autentikus világába. A modern görög nyelvre kellett átültetni a héber és arám szent nyelvről a pogány, de igen gazdag szókincs birodalmába Isten üzeneteit. Megelőzte az akkor már három évszázados nyelvi reform gondolatának még a felvetődését is. A teljes tekintéllyel rendelkező vallási vezetők kiváló szakértelmét nem kellett helyesbítgetni semmiben. A vita tárgyát, Isten parancsát, amelyet Ábrahámnak szövetsége jeléül adott, mindenki jól ismerte. Izmael tizenhárom éves volt, amikor Ábrahám egész háza népe férfitagjait körülmetélte. (Ter 17,23-27) Ezután jelent meg Isten két angyal kíséretében Ábrahámnak Mamre terebintjénél, és jelezte: „a jövő évben ez idő tájt újra eljövök hozzád, és Sárának már fia lesz” (18,14) Ez így is történt. Ábrahám a nyolcadik napon körülmetélte Izsákot, és ekkor kellett őt elnevezni héberül Jiszchak-nak, ami annyit jelent, hogy az apja kinevette Istent, amikor ezt a nagy ajándékot az Úr ismételten megígérte neki (17,16-19) Ebből a bonyolult történetből is sejthető, hogy a körülmetélés az üdvösségnek nem volt egyértelmű jele. Akkor kérdezhetnénk joggal, miért tartották olyan égető kérdésnek, hogy a körülmetélést meg kell-e tartani a kereszténységben is, amint a Jeruzsálemből érkezett farizeusok állították? Már ezekből az érvekből is ki lehetne következtetni, hogy nem. Hozzá vehetjük érvként azt is,hogy a Messiási áldás,amely az Ábrahámnak adott nagy áldást lezárja, így végződik:„Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége”(Ter 12,3) A megigazulás forrása tehát ennek a nagy áldásnak következménye lesz, meg Ábrahám hitéé. Ehhez az érvhez hozzávehetjük Jézusnak kijelentését, amit a vele vitatkozó zsidóknak tett: „Ha én dicsőíteném meg magam, mit sem érne a dicsőségem. Atyám dicsőít meg, akiről azt mondjátok ugyan, hogy Istenetek, de nem ismeritek.Én azonban ismerem, s ha azt mondanám, hogy nem ismerem, hozzátok hasonlóan hazug volnék. De ismerem, és megtartom tanítását. Ábrahám, a ti atyátok, örült, hogy megláthatja napomat. Meg is látta, és örült neki. A zsidók felháborodtak: Ötvenesztendős sem vagy, s láttad Ábrahámot? Jézus így válaszolt: Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok”(Jn 8,54-58) Dogmatikus módszer szerint, miután a kinyilatkoztatást olvastuk, halljuk az egyház szavát:„Végül felállt Péter, és ezt a beszédet intézte hozzájuk: Testvérek! Tudjátok, hogy az Isten kezdettől fogva kiválasztott közületek, hogy a pogányok az én számból hallják az evangélium tanítását, s higgyenek. S maga az Isten, aki ismeri a szívet, tanúsította, hogy nekik is megadta a Szentlelket, éppúgy, mint nekünk. Nem tett különbséget köztünk és köztük, amikor a hittel megtisztította a szívüket. Mit teszitek hát próbára az Istent, miért akarjátok a tanítványok nyakára rakni az igát, amelyet sem atyáink, sem mi nem bírtunk elviselni. Az a hitünk, hogy Urunk Jézus kegyelméből üdvözülünk mi is, s ugyanígy ők is. Erre az egész gyülekezet elhallgatott, és meghallgatták Pált meg Barnabást, hogy milyen csodákat tett általuk az Isten a pogányok között. Amikor befejezték a beszámolót, Jakab vette át a szót: Testvéreim, hallgassatok meg! Simon elmondta, miként gondoskodott róla Isten először, hogy a pogányok soraiból népet szerezzen nevének. Ezzel megegyeznek a próféták szavai, hiszen írva van: Aztán visszatérek, és újra fölverem Dávid bedőlt sátrát. Roncsait helyrehozom, és a sátrat fölállítom, hogy a többi ember is keresse az Urat, minden nép, mely hívja nevemet. Az Úr mondja ezt, öröktől fogva kinyilvánított. Ezért az a véleményem, hogy nem kell terhet rakni azokra, akik a pogányságból tértek meg az Istenhez, hanem csak azt írjuk elő nekik, hogy tartózkodjanak a bálványoktól, nehogy tisztátalanná váljanak miattuk, továbbá a paráznaságtól, a fojtott állattól és a vértől. Mert Mózesnek ősi nemzedékek óta hirdetői vannak a városokban, akik felolvassák minden szombaton a zsinagógákban”(ApCsel 15,7-21)
2014.05.22. csütörtök
„Az apostoli zsinat” alcímmel látták el a Szentírás következő részletét. Elég bőven részletezte ezt a kérdést Lukács, az orvos, a harmadik evangélium szerzője, aki egyedül vállalkozott arra a nehéz feladatra, hogy az Ószövetségből az Újszövetségbe átlépő krisztusi Egyház krónikáját összegyűjtse és ránk hagyományozza.
A keresztény írói munkássága igen fontos nekünk. Le kellett zárni az üdvtörténet Isten irányította első szakaszát és annak minden részletét védve, meg kellett nyitni a beteljesülés krónikáját.A Szentlélek az evangélisták közé is meghívta őt, előre biztosítva az átmenetet az üdvösség jó hírét közvetítő keleti gondolkodásmódból
egy másik kultúra autentikus világába. A modern görög nyelvre kellett átültetni a héber és arám szent nyelvről a pogány, de igen gazdag szókincs birodalmába Isten üzeneteit. Megelőzte az akkor már három évszázados nyelvi reform gondolatának még a felvetődését is. A teljes tekintéllyel rendelkező vallási vezetők kiváló szakértelmét nem kellett helyesbítgetni semmiben. A vita tárgyát, Isten parancsát, amelyet Ábrahámnak szövetsége jeléül adott, mindenki jól ismerte. Izmael tizenhárom éves volt, amikor Ábrahám egész háza népe férfitagjait körülmetélte. (Ter 17,23-27) Ezután jelent meg Isten két angyal kíséretében Ábrahámnak Mamre terebintjénél, és jelezte: „a jövő évben ez idő tájt újra eljövök hozzád, és Sárának már fia lesz” (18,14) Ez így is történt. Ábrahám a nyolcadik napon körülmetélte Izsákot, és ekkor kellett őt elnevezni héberül Jiszchak-nak, ami annyit jelent, hogy az apja kinevette Istent, amikor ezt a nagy ajándékot az Úr ismételten megígérte neki (17,16-19) Ebből a bonyolult történetből is sejthető, hogy a körülmetélés az üdvösségnek nem volt egyértelmű jele. Akkor kérdezhetnénk joggal, miért tartották olyan égető kérdésnek, hogy a körülmetélést meg kell-e tartani a kereszténységben is, amint a Jeruzsálemből érkezett farizeusok állították? Már ezekből az érvekből is ki lehetne következtetni, hogy nem. Hozzá vehetjük érvként azt is,hogy a Messiási áldás,amely az Ábrahámnak adott nagy áldást lezárja, így végződik:„Benned nyer áldást a föld minden nemzetsége”(Ter 12,3) A megigazulás forrása tehát ennek a nagy áldásnak következménye lesz, meg Ábrahám hitéé. Ehhez az érvhez hozzávehetjük Jézusnak kijelentését, amit a vele vitatkozó zsidóknak tett: „Ha én dicsőíteném meg magam, mit sem érne a dicsőségem. Atyám dicsőít meg, akiről azt mondjátok ugyan, hogy Istenetek, de nem ismeritek.Én azonban ismerem, s ha azt mondanám, hogy nem ismerem, hozzátok hasonlóan hazug volnék. De ismerem, és megtartom tanítását. Ábrahám, a ti atyátok, örült, hogy megláthatja napomat. Meg is látta, és örült neki. A zsidók felháborodtak: Ötvenesztendős sem vagy, s láttad Ábrahámot? Jézus így válaszolt: Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok”(Jn 8,54-58) Dogmatikus módszer szerint, miután a kinyilatkoztatást olvastuk, halljuk az egyház szavát:„Végül felállt Péter, és ezt a beszédet intézte hozzájuk: Testvérek! Tudjátok, hogy az Isten kezdettől fogva kiválasztott közületek, hogy a pogányok az én számból hallják az evangélium tanítását, s higgyenek. S maga az Isten, aki ismeri a szívet, tanúsította, hogy nekik is megadta a Szentlelket, éppúgy, mint nekünk. Nem tett különbséget köztünk és köztük, amikor a hittel megtisztította a szívüket. Mit teszitek hát próbára az Istent, miért akarjátok a tanítványok nyakára rakni az igát, amelyet sem atyáink, sem mi nem bírtunk elviselni. Az a hitünk, hogy Urunk Jézus kegyelméből üdvözülünk mi is, s ugyanígy ők is. Erre az egész gyülekezet elhallgatott, és meghallgatták Pált meg Barnabást, hogy milyen csodákat tett általuk az Isten a pogányok között. Amikor befejezték a beszámolót, Jakab vette át a szót: Testvéreim, hallgassatok meg! Simon elmondta, miként gondoskodott róla Isten először, hogy a pogányok soraiból népet szerezzen nevének. Ezzel megegyeznek a próféták szavai, hiszen írva van: Aztán visszatérek, és újra fölverem Dávid bedőlt sátrát. Roncsait helyrehozom, és a sátrat fölállítom, hogy a többi ember is keresse az Urat, minden nép, mely hívja nevemet. Az Úr mondja ezt, öröktől fogva kinyilvánított. Ezért az a véleményem, hogy nem kell terhet rakni azokra, akik a pogányságból tértek meg az Istenhez, hanem csak azt írjuk elő nekik, hogy tartózkodjanak a bálványoktól, nehogy tisztátalanná váljanak miattuk, továbbá a paráznaságtól, a fojtott állattól és a vértől. Mert Mózesnek ősi nemzedékek óta hirdetői vannak a városokban, akik felolvassák minden szombaton a zsinagógákban”(ApCsel 15,7-21)
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése