Évközi kilencedik vasárnap

Évközi kilencedik vasárnap

Boldog Bays Margit hitvalló szűz emléknapja

Ötvened vasárnap emlékezete

Tekints rám és irgalmazz, Uram,

Elhagyatott vagyok és nyomorult.

Lásd, megaláztak és szenvedek,

Bocsásd meg hát minden bűnömet!

Könyörögjünk!

Gondviselő Istenünk, a te végzéseid mindenkor valóra válnak. Könyörögve kérünk, tarts távol tőlünk mindent, ami kárunkra lehetne, és adj meg mindent, ami javunkra szolgál. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Discedite a me, qui operamini iniquitatem.”

(Máté, 7, 23c.)

„Távozzatok színem elől, ti gonosztevők!” Hangzik fel Máté evangéliumában, a mi Urunk, Jézus Krisztus Hegyi beszédében az a summás ítélet, amelynek felvillantása jól jelzi számunkra, amit már máshol is értésünkre Jézus Krisztus, a mennyországba való bejutás kevesek kiváltsága lesz, annak ellenére, hogy azt is mondja: „Atyám házában sok hely van!” Ebből már mindenki megértheti, hogy nem a férő hely alapján osztják a jegyeket, mint egy emberi filmszínházban, hanem igen komoly rostán szelelnek, majd meg bennünket és még közülünk hívők közül is csak keveseknek adatik meg a belépés. Fontos ezt mindenkinek tudatosítania magában itt a Nagyböjt előtt az utolsó vasárnap, amely már mintegy bevezetés Krisztus szenvedésének megünnepléséhez. Az evangélium azt hirdeti már, hogy Isten országába csak azok juthatnak be, akik házukat, itt valójában úgy értendő, hogy a lelküket sziklaalapra és nem futóhomokra helyezték. A szentlecke pedig az isteni Mester tanításának összefoglalását adja, hogy a nagyböjti önmegtagadásaínkat, és jócselekedeteinket helyes lélekkel végezzük. – Farsangnak ezen három utolsó napján egykor valósággal megtébolyodtak az emberek. Ezért rendelte el XII. Kelemen pápa ezekre a napokra a negyvenóraí szentségimádást. X. Pius pápa ismét búcsút engedélyezett azoknak, akik ezekben a napokban meggyónnak, megáldoznak és a pápa szándékára imádkoznak. A farsangot nevezik karneválnak is. Ezt a nevet abból származtatják, hogy búcsút mondanak a húsnak (carne vale). A magyar «húshagyó napok» elnevezés is erre vall. Valójában pogány maradvány! A bor és mámor istenének; Dionysusnak kicsapongó körmenetein egy hajót húztak egy kocsin (carris navalis) és innen a név. De nemcsak névben, hanem tartalomban is pogány még ma is ez a mulatság. Mennyit kellene imádkoznunk, hogy a pogányság szűnjék meg közöttünk, hány órát kellene szentség imádnunk, hogy mindenkit a helyes útra tereljünk. Ha ebbe belegondolunk szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnne, de mint jól tudjuk, Istennek semmi sem lehetetlen, csak az embernek végesek a képességei. Sokan erre azt is mondhatják, hogy jó-jó imádkozom, templomba járok vasárnaponként, meg is gyónok minden évben kétszer, akkor hogyan lehetséges az, hogy még sem üdvözülhetek? A hit igen különös dolog Testvéreim! Az üdvözülés pedig rendkívüli kiváltsága azoknak, akik a hit virágait nemcsak szavukkal, nemcsak imájukkal, hanem cselekedeteikkel is képesek valóra, képesek életre, örökéletre váltani! Nem mondhatjuk még idősödő fejjel sem azt, hogy igen most már készen állok, elértem nyugdíjas éveimet, most már nincs más dolgom, mint nem hibázni és ezzel be van biztosítva a helyem a következő életre. Sajnos, Testvéreim, ki kell ábrándítsalak benneteket, mert a dolog nem ilyen egyszerű. Élhetünk erényesen, törvényeket tisztelve, Istennek kedves módon, ha a végén feladjuk keresztényi életünket a nyugalomért, a biztos helyért. Élhetünk emberi módon sokat hibázva, tévelygő gyermekként, haza-haza térni, ha életünk végén megbánjuk hibáinkat szívből és ténylegesen tevékenyen részt veszünk Isten országának építésében. Ma már nem is kell fizikailag Izraelbe, Jeruzsálembe utazni, elég ha az interneten járva figyelmesen szemlélődünk. A mai olvasmányban hallott mózesi utasítás a mai napig él a zsidók között.: „Kössétek őket jelül a kezetekre. Legyenek fejdíszként homlokotokon.” Szó szerint így tesznek a zsidók imádság közben. Izrael egész életét, létét a törvény fogta egybe, és ennek pontos szószerinti megtartása fejezte ki legjobban. Ezzel szemben az újszövetség, egy új világrendet állít fel. Miszerint: Isten nem a régi törvény megtartása alapján üdvözíti az embert, hanem a Krisztusba vetett hite alapján. A zsidók a mai napig nem ismerik el Jézus Krisztust, mint Messiást, és így az újszövetséget sem tartják létező szövetségnek. Ma sem képesek elfogadni, hogy Isten elfordul az olyan számító emberektől, mint ők, akik sosem a szív parancsait követik, hanem mindig mereven ragaszkodnak a szavakhoz, a várt és számított haszonhoz. Ehhez képest az újszövetség hatalmas változás, de ne higgye senki, hogy könnyebb, mint az ószövetség szabályai. Az üdvösség nekünk az újszövetség elkötelezett híveinek ingyenes ajándék, amelyet maga Isten ajánl fel minden embernek, aki kész hinni az Ő Egyszülött Fiában, a mi Urunkban, Jézus Krisztusban. Ez a hit azonban nem csupán az értelem csatlakozása Jézus Krisztushoz, hanem az egész emberé. Nem elég gondolatban elfogadni és elhinni őt, hanem ennél sokkal több kell, cselekedni kell, ahogy ő cselekedett tanítói körútja során. Nekünk Testvéreim, sorra végig kell haladnunk agyunktól, a szívünkig, egészen a kezünkig, gondolatunkkal, akaratunkkal, tettünkkel. Mert nem jut be mindenki! „Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát.” A hitről sok ember, sok tudós úgy vélekedik, hogy az egyfajta menekülés a jelen élet megtapasztalt bajai és megpróbáltatásai elöl. Az ember életét irányító természetfölötti hatalomnál pártfogást keres tehetetlenségében, hogy megmeneküljön a sorscsapásoktól, és a félelmeitől, melyek nyugtalanítják szívét, lelkét. Ezért fontos, hogy Jézus Krisztus pedig a tudósokkal szembefordítja a dolgot, mert a hit nem menekülés, hanem közelebb lépés Isten akaratához. A hittel élő ember nem csupán él bele a nagyvilágba, hanem belesimul, egyesül az ő terveivel. Ezt tette Jézus Krisztus, ezt tette a mi Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária, Jézus Krisztus édesanyja. De ugyanezt tették a szentek és a boldogok évezredek során egészen napjainkig. Ezért mindazok, akik a hit megvallását az imára, az apostoli tevékenységre, vagy éppen a papi szolgálat puszta gyakorlására fokozzák le – „a te nevedben jövendöltünk…űztünk ki ördögöt”, de egyéni életüket nem vetik alá minden vonatkozásban Isten akaratának, akkor azok azon a napon, amikor meg jelennek Isten ítélőszéke előtt ezt hallják majd: „nem ismertelek soha benneteket.” Csak az Isten akaratát megvalósító hit teszi egyedül lehetővé, hogy az ember „sziklára építse lelkének házát”, és ne kelljen félnie semmitől. Jézus Krisztus sohasem csinált titkot abból, hogy követői ki lesznek téve ugyanazoknak a megpróbáltatásoknak, amelyeknek minden más ember is ki van téve. Sőt! Tudnunk kell, hogy a kereszténység nem kivételes állapot, és nem az élet napsütötte oldalán való járás, hanem részvétel és osztozás az emberi közösség minden örömében és minden fájdalmában. Még maga a felszentelt püspöknek sem kiváltság a biztos belépő a mennyekbe, ha életével képtelen azonosulni Jézus Krisztus életével. Testvéreim a kereszt cipelése életünk legfontosabb dolga! És nem az, hogy ha fel is vesszük Cirenei Simon módjára, akkor minél hamarabb szabadulni akarunk tőle! Nem! Születésünkkor felvett keresztünket csak halálunk után rakhatjuk le, addig öleljük, szorosan magunkhoz nehogy elveszítsük. Volt egy ember, aki derekasan élt, mindig Krisztus útján járt, és egyszer meghalt. Szemrehányóan amikor találkozik Jézus Krisztussal azt mondja neki, hogy bizony ő mindig az ő útján haladt, ő sosem tévelyedet el, mert látta halálakor látomásban, hogy életének lépései mindig Krisztus lábnyoma mellett haladtak, csak néha - néha eltűnt az egyik lábnyom, majd ismét visszatért. Mondja is ez az ember Jézusnak, hogy bizony nem ő, hanem éppen Jézus hagyta el őt olykor, amikor nehézségei voltak. Jézus azonban elhárítja a szemrehányást és azt mondja ennek az embernek. Tévedsz barátom, nézd csak meg jól azokat a nyomokat a látómásodban nem az enyémek tűntek el, hanem a tieid! Erre aztán szemügyre is veszi az ember, amit Jézus mond és be kell ismernie, hogy tényleg így van. De hát akkor hol vannak az én nyomaim? Kérdezi szinte magától. Jézus elmosolyodik és így felel: Amikor bajban voltál én felemeltelek, és átsegítettelek minden gondon, azért nem láthatóak olyankor a te nyomaid. Ez a valódi közössége Jézus Krisztusnak velünk, és ezt a közösséget kell nekünk is gyakorolnunk embertársainkkal szemben. A hegyi beszédben Jézus Krisztus lerakta országának alapjait. A végén pedig megmutatja nekünk az emberi sorsot, hogy okuljunk belőle. Követői sziklaalapra építenek, mások homokra. Itt már lényeges a különbség kezdetben. A sziklaalapra épült megmarad, a homokra épült összedől, és ez lesz a különbség a végén is, az életünk azonban látszólag egyformán zajlik. Mindannyiunkra szakad az élet zápora, ömlik a mindennapok megpróbáltatásainak áradata, süvit a történelem szélvihara és nem kímél senkit sem, sem hívőt, sem hitetlent. Boldog emlékű II. János Pál pápának is ugyanúgy el kellett szenvednie a betegség kínjait heteken, hónapokon keresztül, mint bárki másnak, pedig életét teljesen Istennek szentelte. Ha kiváltságos sorsot nem is ad Jézus Krisztus követőinek, de mindig bátorítja, buzdítja őket: „Bízzatok, én legyőztem a világot.” Ez bíztatás kell, hogy adja nekünk azt a belső tartást, amitől nem omlunk össze, és bátran szembenézünk minden evilági viharral. A ház a keresztény élet, amely ha kötődik a „sziklához”, bátran szembenézhet a megpróbáltatásokkal, bármiféle viharral, nyugodtan várhatja a halált, ha fiatal, ha idős az illető, mert azaz örök élet kapuja. Tegyük fel hát most magunkban kérdést Testvéreim! Megvan-e bennem ez a bizalom? Meg van-e ez a kötődés Jézus Krisztushoz? A hitünk nem a szavak hite, nem is csak a törvény ismerete, hanem élet kell, hogy legyen! Valódi, nagy betűs ÉLET! Jézus Krisztus mindannyiunkat megszólít evangéliumával, de meghalljuk-e, felismerjük-e szavait? És, ha meg is halljuk, az még mindig kevés, ha tettek, csodás cselekedetek nem születnek belőle. Ne gondoljunk itt különösen nagy dolgokra. A világot megváltani nem nekünk kell, mert azt már ő megtette előttünk. Szeressünk tiszta szívünkből, és ne csak rokonainkat, barátainkat, hanem minden élő embert, hívőt és hitetlent egyaránt. Ha ez a szeretet bennünk van és tetteinkben meg is nyilvánul, akkor ránk nem fogja Jézus Krisztus azt mondani: „ Távozzatok színem elől, ti gonosztevők!”

Imádkozzunk:

Kérünk, Istenünk, Szentlelkeddel irányíts minket, akiket Fiad testével és vérével táplálsz, hogy téged ne csak szóval, hanem igaz szívvel és tetteinkkel is megvalljunk, és így eljussunk a mennyek országába. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Szűz Mária, az Egyház Anyja

Évközi nyolcadik hét szombatja

Szent Kieran hitvalló püspök emléknapja

A Boldogságos Szűz Mária, az Egyház anyjának emlékezete

A tanítványok egy szívvel, egy lélekkel

Állhatatosan imádkoztak Máriával, Jézus anyjával.

Könyörögjünk!

Istenünk, irgalmasság Atyja, egyszülött Fiad a keresztfán függve anyját, a Boldogságos Szűz Máriát a mi anyánkká is tette, Add, kérünk, hogy a Szűzanya szerető közbenjárására Egyházad napról napra termékenyebb legyen, szent utódoknak örvendjen, és a népek minden családját anyai keblére ölelje. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„In qua potestate hæc facis?”

(Márk 11, 28a.)

„Miféle hatalommal teszed ezeket?” Hangzik fel a kérdés a Jeruzsálemi főtemplomban a zsidó nép vezetőinek ajkáról. Olyan kérdés ez, amely amióta évezredekkel ezelőtt elhangzott, és azóta is, itt cseng körülöttünk a levegőben, felhangzik az emberek lelkéből naponta szinte minden országban minden néptől. Nem sokkal vagyunk azután, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus haraggal kizavarta a templom udvarából az árusokat. Ma a zsidó nép vezetőinek minden felmerülő és neki szegezett kérdése ennek okán születik meg. A hangulat lecsendesedett, de a történtek feszültsége benne vibrált a levegőben a két tábor között. A hagyományokhoz, szokásaikhoz mereven ragaszkodó farizeusok, írástudók és főpapok, valamint Jézus Krisztus követői az első keresztények között. „Miféle hatalommal teszed ezeket?” Szól az első kérdés a megrökönyödött zsidóktól, akiknek lelkében már megszületett a döntés, hogy meg kell halnia annak az embernek, aki ilyen számukra égbekiáltó dologra mer vetemedni. Tudják pontosan és jól, hogy ez a kiűzés nem annyira az árusoknak, mint sokkal inkább éppen ő nekik szólt. Jézus Krisztus ekkor még nem rájuk emelt kezet, de a megbotránkozás nekik szólt, és az ő lelkületüknek a kiűzetését vetítette előre. A nagypénteki kihallgatása Jézus Krisztusnak gyakorlatilag már ekkor elkezdődik, és ezt ő is jól tudja, éppen ezért zsidó szokás szerint a kérdésre visszakérdezéssel válaszol, hogy érzékeltesse számukra, hogy milyenek is ők valójában. Meglebegtet egy kérdést és várja rá a választ, amelyet ő akar kikényszeríteni a kérdezettől. Ezzel a módszerrel védekezett elítélése előtti órákban is. A visszakérdezés természetéből fakadóan űrt fakaszt a két csoport között, ez az emberi logika, vagy sokkal inkább a logikátlanság csendje. A rájuk jellemző módon tanakodni is kezdtek a zsidó vezetők, és csűrték-csavarták maguk között a gondolatokat és a szavakat. Az egyenes, az őszinte ember nem gondolkodik ennyit, hanem egyenesen mondja azt, ami a szívében megszületik, ami lelkében táplálkozik, és ami ajkai által világra jön, felhangzik. A zsidók nem ilyen egyenes emberek! A zsidók körmönfont, ravasz, okoskodó, számító emberek. És éppen ezen tulajdonságaik miatt szakította meg Isten a velük való szövetségét. Isten felé ilyen módon nem lehet közeledni! Ott vagy őszinte vagy, vagy álnok! Természetes vagy, vagy hamis! Testvéreim, születésünknél fogva ezek a rossz tulajdonságok benne élnek, benne öröklődnek génjeinkben, rajtunk áll azonban, hogy a keresztség vizével és a szentségek kegyelmével képesek leszünk e rajta túllépni. A hosszas tanakodás után szembesülnie kell a zsidónépnek azzal a tettével, amelyet nem olyan régen elkövetett Keresztelő Szent Jánossal szemben. Kimerték végezni Jézus Krisztus követét, első prófétáját, csak azért, hogy ne hallhassák azokat az igazságokat, amelyeket a fejükre olvasott hangosan a nép előtt. Ennek a Keresztelőnek a küldetéséről kellett igazat szólniuk, szint vallaniuk. Istentől volt-e a hatalma, vagy az emberektől kapta-e azt. A kihallgatás tehát éppen az ellenkezőjére fordult. Őt kérték számon tettei miatt hivatalból, és a végén Jézus Krisztus készteti őket színvallásra. A kérdés végig ott lebeg a templomban: Isteni hatalom, vagy emberi erő? Általában ilyen ügyekben a papok, az írástudók az illetékesek, tehát nem rázhatják le magukról ezt a kellemetlen kérdést, nekik kell ebben nyilatkozniuk. A rájuk olyan jól jellemző gőg és magatartás teljesen bezárja szívűket Isten végtelen bölcsessége előtt, így nem is találhatnak rá az igaz válaszra, így sohasem érthetik meg Jézus Krisztus szavait, sem annak tetteit. A mi Urunk látja és érzi is ezt. Végérvényesen el kell fogadnia azt a tényt, hogy a zsidó nép a vezetői miatt menthetetlen a Megváltás műve iránt. K is mondják végül zavarukban: „Nem tudjuk”. Ez végre egy őszinte vallomás, ezeknek a hamis embereknek a szájából. Hiába tudások, hiába okoskodásuk, hiába minden pénzük és hatalmuk, itt és ekkor megalázva le kell alacsonyodniuk egészen a porig Jézus Krisztus, és rajta keresztül Isten számon kérő szava előtt. Ha láttuk volna ezt az evangéliumi jelenetet, akkor lehajtott fejű, megszégyenült gazdag, de hamis zsidóvezetőket láttunk volna. Pedig a válasz a názáreti Mester kérdésére egyszerű és kézenfekvő volt minden zsidó ember számára. Az ószövetségi hagyományban ugyanis, mint mi is tudjuk egyáltalán nem volt ismeretlen a prófétai hivatás. Elméletileg minden zsidó ember kicsi és nagy egyaránt tudta, hogy Istennek joga van embereket kiválasztani, és bizonyos feladatokra küldeni. Erre a korra, mármint Jézus Krisztus korára azonban annyira felerősödött a papság, az írástudók és a farizeusok szerepe, hogy az élet szinte minden területén magukat tartották illetékesnek, kizárólagosan illetékesnek. Jézus Krisztus éppen ezért saját fegyverükkel győzi le őket, és alacsonyítja vissza őket eredeti helyükre. Keresztelő János küldetéséről is csak azt tudják mondani, hogy nem tudják, és ez bizony igaz is. Nem tudják és nem is értik annak küldetését, ahogy arról sincsen fogalmuk sem, hogy ki Ő, honnan jött, mi szerepe itt létének és milyen hatalomnál fogva helyezi őket maguk fölé. Istentől, vagy embertől? A mai szuper modern korban, amikor az elektronikai kütyük világát éljük ma is igen fontos, hogy időnként feltegyük magunknak a kérdést: Istentől, vagy embertől? Hajlamosak vagyunk mindannyian még a legokosabb tudósaink is arra, hogy egy idő után megfeledkezzünk arról, hogy honnan is van tudásunk, értelmünk, amelyből technikai jó létünket köszönhetjük. Sajnos a mai világban ugyanazok az események játszódnak le, mint egykor ott a zsidók országában. Volt egy szűk réteg, amely birtokolta a tudást és a vagyont, és mindezt a maga hasznára fordítva uralkodott, elnyomta a többi embert, magukat pedig már-már isteni magaslatra emelték. Ma a fejlett nyugati társadalom éli át ugyanezeket a helyzeteket azzal a különbséggel, hogy immár ez nem egy országra, egy népre korlátozódik, hanem globálisan az egész világra. A fejlett országok, hatalmak és népek maguknak tartanak meg mindent és hagyják, hogy a világ négyötöde nyomorogjon, nyomorúságosan éljen. Ahogy zsidó előkelőségek hatalma is elmúlt, úgy fog hamarosan elmúlni a nyugati civilizáció hatalma is az egész bolygó felett. Az elbizakodottság, a gőgösség, a többi ember lenézése és elnyomása sohasem marad büntetlenül. A természeti katasztrófák nem válogatnak, és jelzik, hogy Isten nem hagyja szegényeit magára. Egyetlen nap alatt a technikai civilizáció visszasüllyedhet a semmibe, mert az nem istentől, hanem embertől alkotatott. A nyugati fejlett civilizáció gőgje, önimádó büszke felfogása magában hordozza a pusztulását is. Emlékezzünk a bábeli toronyra, amely hiába volt az akkori kor legnagyobb emberi műve éppen visszájára sült el. A nyugati világ vezetői, politikusai, főpapjai és tudósai ma még féltékenyen őrzik hatalmukat és a világban betöltött kiváltságukat, de kővé vált szívük képtelen befogadni az isteni igazságot, és éppen ezért napjai meg vannak számlálva. Szűz Mária szombatján, Krisztusban szeretett Testvéreim, mi sem tehetünk egyebet, mint imádkozzunk a mi Urunk édesanyjával, elkísérjük a kánai menyegzőre, de elkísérjük a Via Dolorosára, onnan a Koponyák-hegyére és odaállunk a kereszt tövébe, ahol a kereszten függő Jézus Krisztus odaszól szeretett tanítványához és rajta keresztül mindannyiunkhoz: Íme, a te anyád! Ha ezt megértjük, ha ezt képesek vagyunk átélni, akkor nem járunk úgy, mint az írástudók és a főpapok, akik nem képesek Jézus szavára megválaszolni, akkor mi pontosan tudni fogjuk, hogy: „Miféle hatalommal teszed ezeket?” Tudni fogjuk, hogy a szeretet hatalma a legnagyobb hatalom Égen és Földön!

Imádkozzunk:

Istenünk, magunkhoz vettük megváltásunk és örök életünk zálogát. Esdve kérünk, hogy Szűz Mária anyai oltalma alatt Egyházad az evangélium jó hírével minden nemzetet megszenteljen, és a Szentlélek kiárasztásával az egész földkerekséget betöltse. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Évközi nyolcadik hét péntekje

Évközi nyolcadik hét péntekje

Krakkói Szent Kázmér hitvalló herceg emléknapja

Boldog Meszlényi Zoltán vértanú püspök emlékezete

Magasztaljon téged, Uram, minden műved,

És szentjeid áldást mondjanak!

Hirdessék, hogy országod milyen dicsőséges,

És hatalmadról beszéljenek!

Könyörögjünk!

Istenünk, neked szolgálni uralkodást jelent. Szent Kázmér közbenjárására add, hogy mindenkor szentségben és igazságban szolgáljunk neked. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Jam non amplius in æternum ex te fructum quisquam manducet.”

(Márk 11, 14b.)

„Senki se egyék rólad gyümölcsöt soha többé!” Hangzik fel a mi Urunk, Jézus Krisztus ajkairól ez a mondat, amelyhez hasonlót egyetlen evangélista sem jegyzet le sehol. Lelkületében furcsa érzelmek és hangulatok uralkodhattak, hogy odáig terjedt kifakadása, hogy az a fügefa megátkozásához vezetett. Nemcsak mi, hanem a vele lévő tizenkét apostol is megdöbben e kifakadás hevességén. Ők éppen ellenkezőleg nem levertek voltak, mint ide úton, hanem ellenkezőleg feldobódtak, hiszen, ahogy Márk is leírja az evangéliumi szakasz elején örömujjongás közepette fogadta őket a Jeruzsálemi nép és egészen a templomig kísérték. Ismét úgy érezhették, hogy valami nagyon fontos, nagyon nagydolog részesei lehetnek. Szinte fürödtek Jézus Krisztus dicsőségében. A templomban azonban a látvány, amely fogadta a názáreti Mestert minden bizonnyal rettenetesen elkeserítette. Nehéz újból és újból úgy szembesülni az emberek hitetlenségével, istentelenségével, hogy közben jól tudja, hogy küldetésének ideje már lejáróban van, és gyakorlatilag úgy érezhette, hogy mintha semmit sem tett volna az elmúlt három esztendőben, mert a templomban és körülötte semmi sem változott. Egy pillanatra talán még ő maga is elbizonytalanodott abban, hogy a Megváltás műve valóban jó úton halad. Talán éppen ez az elbizonytalanodás vezette lépteit estefelé a templomból ki Jeruzsálemből Betánia irányába, hogy ott imádkozva a csendben megerősítést kérjen a Mennyei Atyától. Ekkor találkozik a fügefával, és a fügefa is akár az emberek ellene dolgozik. Testvéreim, az evangélium elsősorban igehirdetés, és nem egy elbeszélő költemény. A Szentírás már a húsvét előtti napokban pontosan jelzi és érzékelteti azt a feszültséget, amely kialakult Jézus Krisztusban, valamint közte és a zsidó vezetők, írástudók és farizeusok, főpapok között. Az őt körülvevő tömeg egyre határozottabban válik kétfelé, ahogy Mózes előtt kétfelé nyílt a tenger. Követői, hívei az első keresztények, illetve a megtérni nem akaró, makacsul saját fontosságukat körömszakadtáig őrző zsidó előkelőségek között. A fügefa megátkozása olyan jelképes cselekedett, amilyen cselekedett az ószövetségi prófétáknál is elő-előfordult. Jézus Krisztus ezzel is tanítani szeretné a tanítványait, hogy jól tudják, jól vésődjön emlékezetükbe ez a cselekedett, amely azt mutatja meg számunkra, még hűséges követői számára is: Istennek joga van bármikor számon kérni a hit gyümölcseit, hívein és ellenségein egyaránt. Igaz akkor az apostolok még nem ezt látták, hanem csak azt, hogy a fügefa kiszáradt, egyetlen mondatától meghalt. A názáreti Mester bár látja tanítványainak szemében a csodálkozást, és az értetlenséget még sem áll neki magyarázkodni sem példabeszédben, sem pedig nyílt szavakkal. Ehelyett rámutat a legfontosabb tényezőre és erőre, amely a világmindenségben dolgozik, működik, mégpedig a hit erejére. A hit erejével és puszta szavával azt is elérhetjük, ami egyébként teljességgel lehetetlennek, megvalósíthatatlannak látszik. Természetesen Jézus Krisztus lelkében lejátszódó folyamatok a fügefán túl az embereket, főleg a hitetlen embereket sem kímélték. A tanítványok talán a három együtt töltött év alatt egyszer sem láthatták a Mestert, így kivetkőzni önmagából, ilyen keményen, visszafordíthatatlanul szembeszállni ellenségeivel. Eddig ugyanis mindig igyekezett kikerülni konfrontációt, a nyílt összetűzést népének romlott vezetőivel. A feszültség talán éppen ekkor ér tetőfokára, amikor visszatérnek a templomba és a mi Urunk, Jézus Krisztus tettlegességig fokozódó lelkiállapotban ront neki ellenfeleinek. A főpapok a távolból szemlélhetik az eddig olyan végtelenségig jámbor názáretit, és ez a viselkedése végérvényesen elhatározást szül gonosz lelkükben, vesznie kell, mert ma ugyan az árusokat veri meg, de ki tudja holnap nem-e rájuk kerül a sor a templomban. Ekkor azonban még nem mertek hozzányúlni, sem az őrséget az árusok védelmére kirendelni, vagy a római légiót mozgósítani. A híveinek tömege, amely ekkor is körül veszi Jézus Krisztust, olyan bázist, olyan hátteret nyújt számára, hogy a főpapok valóban fogvacogva rettennek meg. Felmerül bennünk is a kérdést, hogy vajon mennyire jogos Jézus Krisztus felháborodása az árusokkal szemben? A templom, szeretett Testvéreim az imádság háza, a csend, a béke, a nyugalom olyan szigete, ahol az ember közel kerülhet Istenhez meghallhatja a hangját. Ezzel szemben Jézus Krisztus mit talál a jeruzsálemi templomban? A világ zaja, a kereskedés pénz és haszon fémes csengése teljesen háttérbe szorítja a templom valódi lényegét. Erre Testvéreim mi is nagyon ügyeljünk ezekben az időkben, mert bizony az ember hajlamos arra, hogy okkal, vagy ok nélkül, de megfeledkezzen az eredeti szándékáról, és képes arra, hogy az eszközt szentesítse a cél oltárán. Ennek nincsen helye, ezt egyértelműen tudtunkra adja Jézus Krisztus, a cél nem szentesítheti az eszközt. Hiába indult annak idején, kezdetben segítő szándékkal az áldozati állatok eladása a templom külső udvarában, ha később az már sokkal inkább üzleti vállalkozássá változott és nem a segítés lett a lényege, hanem a profit szerzés. Ma ugyanúgy kísértés, hogy templomaink vásárcsarnokká váljanak. A hívek száma fogyatkozik, aki templomba jár egyre kevesebbet tud áldozni, szerény jövedelméből, a költségek pedig mindenütt egyre magasabbra, szinte már az égig érnek. A villany, a fűtés, a rezsi, a plébániák fenntartása mind nagyobb gondot jelent a pap és az egyházközségek számára. Még sem lehet üzleti céllal könnyíteni ezeken a nehézségeken. Erre a módot másként kell megtalálnunk. És, hogy mi is legyen ez a más mód, Jézus Krisztusnak erre is van megoldása itt az evangéliumban. A jól elvégzett imádság ereje mindig tanító, mindig erősítő, mindig segítő. Példamutatásunkkal, nyílt és őszinte imáinkkal, kiállással hitünk mellett, szentségimádásainkkal, keresztútjainkkal, litániáinkkal, rózsafüzéreinkkel és esetleg zsolozsmáinkkal tudunk leginkább követőket szerezni, és ha nőnek a követőink létszáma, akkor növekedni fog a támogatás is, mert a sok ima nem hangzik fel hiába. Kételkedés nélkül kell imádkoznunk, figyelve a Mennyei Atyára, ahogyan azt a mi Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária is tette. Tegyük fel a kérdést magunkban Testvéreim! Hogyan szoktunk imádkozni a templomban? Szoktunk-e egyáltalán imádkozni? És, ha igen, akkor vajon elnyomja-e bennünk a világ zaja Isten választ adó hangját? Forduljunk imáinkban mindig először azokhoz, akikre esetleg neheztelünk. Ima előtt mindig végezzünk lelkiismeret vizsgálatot és bocsássuk meg vétküket azoknak, akik ellenünk vétettek, mert akkor a Mennyei Atya megbocsátja a mi vétkeinket is és imáink biztos meghallgatásra találnak. Ha pedig imáinkra nem kapunk azzal feleletet, soha ne csüggedjünk el és ne felejtsük, hogy ahogy a fügefának is meg van a gyümölcshozás ideje, úgy meg van számunkra is a megbocsátás lehetősége.

Imádkozzunk:

Mindenható, örök Isten, minden vigasztalás és béke Atyja, add, hogy házad népe, mely szentjeid ünnepén neved dicséretére összegyűlt, egyszülött Fiad testében és vérében részesedve elnyerje az örök élet zálogát. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Évközi nyolcadik hét csütörtökje

Évközi nyolcadik hét csütörtökje

Luxemburgi Szent Kunigunda hitvalló királyné emléknapja

Papi hivatások emlékezete

Kérjétek az aratás Urát,

Küldjön munkásokat az aratáshoz

- mondja tanítványainak Jézus.

Könyörögjünk!

Istenünk, te pásztorok által kívánsz gondoskodni népedről. Áraszd ki Egyházadra a bátorság és a buzgóság Szentlelkét, hogy támasszon férfiakat, akik méltók az oltár szolgálatára, állhatatosak és szelídek evangéliumod hirdetésében. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Animæquior esto : surge, vocat te.”

(Márk 10, 49c.)

„Bátorság! Gyere téged hív!” Hangzik fel a felszólítás a mai evangéliumi szakaszunk közepén. Jézus Krisztus, a mi Urunk ebben a történetben sem feledkezik meg egy pillanatra sem arról a küldetésről, amelynek utolsó útját rója éppen ekkor Jeruzsálem felé. Úgy gondolom, hogy azért is van ez a két felszólítás az evangélium közepén, mert ez akar lenni ennek a szíve, ennek a magja, a veleje. Képzeljük el Testvéreim, hogy mi vagyunk Timoteus fia, Bartimeus és bár láttunk, de azért vakok és szerencsétlenek, gyámoltalanak vagyunk, éppen csak úgy tengünk-lengünk ebben a kíméletlen farkasokkal teli világban. Ez a történet a kisemberről, a szerencsétlen, beteg emberről szól, akit az erősek és az egészségesek, a nagyok mindig az útpadkájára szorítanak, kényszerítenek. Mi vagyunk azok, akiket minden csapás fájdalmasan ér, mi vagyunk azok, akikkel még a kutya sem igazán törődik. Ráadásul mi magunk is bár látunk szemeinkkel, hallunk füleinkkel, mégis világtalanak és siketek vagyunk. Ennél elkeserítőbb állapotba már nem is kerülhetünk életünk folyamán, úgy is mondhatnánk eljött a vég. Csakhogy kedves Testvéreim nem a vég jött el, hanem mindannyiunk életútján újra és újra felbukkan Jézus Krisztus a Magasságbelinek a Fia. Sokszor olyan közel jár hozzánk, hogy csak a karunkat kellene kinyújtanunk és elérhetnénk. Csakhogy olyan hatalmas a lárma, olyan sűrű a fűst, a világi élet zaja és ködje, hogy újból és újból eltévesztjük a találkozást vele. Még az is lehet, hogy ebben a füstben és zajban kiáltoznak is felénk: „Bátorság! Gyere téged hív!” Igen ezek a szavak, ezek a felszólítások talán naponta is elhangzanak felénk, és mi naponta elmegyünk mellettük, mert a földi dolgok olyan erővel takarják el ezt, hogy képtelenek vagyunk meglátni és meghallani. A tömeg a megszokott a názáreti Mester körül, csak most valahogy ennek a tömegnek más a hangulata. A tanítványok lehajtott fejjel bandukolnak, szívüket a napokban felhangzó Mester szavai nyomasztják, bénítják. Ez a hangulat az apostolokról átragad a többi emberre is. Szinte együtt éreznek, együtt lélegeznek, együtt mennek Jézus Krisztus utolsó útján Jeruzsálem városa felé. Akik az elmúlt években is követték Jézus Krisztust azok még emlékeznek azoknak a Jeruzsálemi utaknak a hangulatára: Tele volt várakozással, tele volt csodával, tele volt a jövő reménységével. Erre a húsvétra azonban nagyon kevés maradt meg ebből. A halál, a bizonytalanság, a Mester nélküli élet ismeretlensége lengte be a lépkedő már-már vonagló menetet. Márk evangélista jól visszaadja azokat az érzéseket, hangulatokat, amelyek már itt és ekkor Jézus Krisztus messiási hivatására utalnak. Jerikót elhagyva ezt a világvége hangulatot Bartimeus kiáltozása szaggatja széjjel. A kontraszt nagyon éles és nagyon eltérő a fejüket lógató, csalódott, fásult tanítványok, és a vadul kiáltozó vak ember látványa és hangja között. A vakságot remekül lehet ezúttal felhasználni arra, hogy felrázza a magába roskadt embereket. Ha látott volna, látta volna ezt a gyászmenetet talán maga is szomorkodva követte volna Jézust, beleszürkült volna a kiábrándultak tömegébe. De nem látott és ezúttal ez a vakság a többiek látását is visszaadja nemcsak az övét. Először még megkísérli a tömeg maga alá gyűrni a kiáltozott, hogy ne zavarja fel a bús haladást, de Jézus Krisztus határozottan utasítja a még mindig hitetlen tanítványait. A Dávid Fia megszólítás egy vak zsidó embertől különösen kitüntető messiási cím. Bartimeusnak nem kell látnia ahhoz, hogy érezze ki az, aki a közelében van. Ez olyan erő és olyan fegyvertény, amely bennünket is nagy dolgokra szólít fel. Nekünk két ezer évvel később nincs, nem is lehet olyan szerencsénk, hogy az útszélen ülve fizikailag összetalálkozunk a Mesterrel. Csak hogy nekünk is Bartimeus vakságával, de lelki látásával kell keresnünk Jézus Krisztust, amikor fájdalmunkban, betegségünkben, csalódottságunkban az útszélére, az élet perifériájára kerülünk. Tanítványai látták, mégsem látták küldetésének lényegét csak a halála után. Nekünk Testvéreim és minden keresztény hívő embernek megadatott a lelki látás lehetősége csak rajtunk múlik, hogy a kőd feloszlik e szemeinkről és meglátjuk Jézus Krisztust egy virágban, egy napsugárban, egy csillogó esőcseppben, vagy egy fénylő hópehelyben, egy koldusban, egy nyomorékban, vagy éppen egy kíváncsiskodó gyermekben. Az is lehet, hogy egy barát, vagy egy ellenség képében jön felénk, de ezt csak lelkilátással láthatjuk meg nem a saját szemeinkkel. Láthatjuk tehát, hogy minden vakságban azért van valami világosság is. A jóakaratú emberek mindig felismerik, mindenben felismerik Jézus Krisztust és az ő küldetését. Mások ellenben csak megbotránkozni tudnak Bartimeus hitvalló szavain, kiáltásain. Sajnos igen nagy szükségünk van minden jóakaratú ember bátorítására, nehogy elfussunk félelmünkben, csalódottságunkban. Azok, akik elakarnak bennünket erről az útszéléről távolítani azok egészen mást vártak Jézus Krisztustól, és mást várnak tőle ma is, mint amit nyújtott. Jézus Krisztus most már csak arra figyel ebben a hitetlen, olykor lelketlen tömegben, aki hittel fordul hozzá. Ne szégyelljük Testvéreim emberi gyengeségeinket, emberi csonkaságainkat, testi, vagy lelki fogyatékosságainkat! Sőt, ne szégyelljük leginkább bűneinket! A nagyböjti idő előtt vagyunk, de lélekben már hangolódunk a húsvét megpróbáltatásaira, de ezzel a tömeggel azonosuljunk, hanem Bartimeussal és sikítsuk bele a világba minden bánatunkat, fájdalmunkat, minden bűnünket! És akkor a mi Urunk, Jézus Krisztus meg fog hallani bennünket. Kevés a pap, kevés a gyóntató, kevés, aki közvetítse Jézus szavait, de halljuk meg, hogy szól: Hívjátok ide! Jézus Krisztus ezt kiálltja minden vétkes ember felé: Hívjátok ide! És én, megenyhítelek benneteket. Az egyetlen, aki tudja, hogy mire van szükségünk! Ő az egyetlen, aki tudja, mi kell a vaknak, mi kell a süketnek, mi kell a bénának! Tudja, hogy az kell, és ezt nekünk is nagyon jól meg kell tanulnunk, az kell, hogy kimondjuk betegségünket, és ezzel a kimondással kérőimát formálva meggyógyítson bennünket. Sokszor elég Krisztusban szeretett Testvéreim, ha a szoba csendjében, vagy az erdő neszezésében fennhangon kikiáltjuk betegségeinket, bűneinket. Jézus Krisztus és az ő Atyja ott van mindenütt, ha nem is látjuk, ha nem is halljuk, ő akkor is ott van minden fában, minden kő alatt, minden jóakaratú ember lelkében. Legyen bennünk is, de ahhoz, hogy bennünk legyen ki kell üresítenünk magunkat, vagy mint Bartimeus el kell dobnunk a régi köntösünket, hogy újat vehessünk fel, olyat, amilyet Jézus Krisztus szabott nekünk. A gyógyulás sosem marad el, csak az a kérdés, testvéreim, hogy láttok-e már, vagy csak néztek bele a nagyvilágba. Bátorság! Gyertek bennünket hív!

Imádkozzunk:

A mennyei lakoma örömében arra kérünk, Istenünk, hogy a szeretetnek e nagy szentsége érlelje meg azokat a magvakat, amelyeket az Egyház szántóföldjén bőkezűen elvetsz, és sokan válasszák élethívatásuknak, hogy testvéreikben szolgáljanak téged. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Évközi nyolcadik hét szerdája

Évközi nyolcadik hét szerdája

Lichfieldi Szent Chad püspök emléknapja

Az éhezők emlékezete

Tekints szövetségedre, Urunk,

É szegényeidről ne feledkezzél el végleg!

Könyörögjünk!

Istenünk, te jóságos vagy minden teremtményedhez, és mindenkinek gondját viseled. Adj nekünk tevékeny szeretetet éhező embertársaink iránt, hogy megszűnjék éhségük, és szabad szívvel, gond nélkül szolgáljanak neked. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Sedere autem ad dexteram meam, vel ad sinistram, non est meum dare vobis.”

(Márk 10, 40a.)

„De hogy a jobb és a bal oldalamon ki üljön, azt nem én döntöm el.” Mondja a mi Urunk, Jézus Krisztus a két Zebedeus fiúnak Jakabnak és János apostolnak, akik már most még az ő életében azon versengenek, hogy ők szerezzék meg a legjobb helyeket, majd ő mellette a Mennyben. Jézus Krisztus a mai evangéliumi szakaszban Jeruzsálem felé haladva immáron harmadszor jövendöli meg apostolainak a szenvedését és mondja meg nyíltan, hogy az ő életének legfontosabb eseménye következik: „íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik őt, és átadják a pogányoknak. Azok kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik, de harmadnapra föltámad”. Mint az előző két bejelentésnél, ezúttal sem vették komolyan Jézus szavait. Most pedig már ténylegesen Jeruzsálem felé haladtak: „Jézus előttük ment, ők pedig félve és aggódva követték őt”. (32) Ekkor nagy meglepetés éri Jézust: A három legkedvesebb tanítványa közül kettő: Zebedeus fiai, Jakab és János eléje járultak és így szóltak: „Mester, azt akarjuk, hogy amit kérünk, tedd meg nekünk. Ő megkérdezte tőlük: Mit akartok, hogy megtegyek nektek? Azt felelték: Tedd meg nekünk, hogy egyikünk a jobbodon, másikunk pedig a bal oldaladon ülhessen a te dicsőségedben”. Ez a kérés máskor is fura lett volna, mert szerénytelen, mert megbántották vele társaikat, de amikor Jézus súlyosan szenved a rá váró megpróbáltatások miatt, tudja a jövőt, hogy mindegyik tanítványa elfut mellőle, elveszti a hitét, mégis ketten nagy mellénnyel már átugorják lélekben azokat a sokat emlegetett szenvedéseket, és a dicsőség trónján kívánnak ülni. Jézus jól tudja, hogy az eljövendő évszázadok alatt is hasonlóan gyarlók lesznek az tanítványok, ezért próbálja ezt a kettőt kijózanítani, a későbbieket pedig felkészíteni: „a pohárból. melyből én iszom, inni fogtok ugyan, és a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is meg fogtok keresztelkedni. De azt megadni, hogy a jobbomon és a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké lesz, akiknek készítették”. Ezután Jézus a nagyurak ostoba nagyravágyását igyekszik elrettentő például állítani minden követője elé. „Amikor a tíz meghallotta ezt, haragudni kezdtek Jakabra és Jánosra. Jézus azonban magához hívta őket és azt mondta nekik: Tudjátok, hogy akiket a nemzetek fejedelmeinek tekintenek, azok uralkodnak rajtuk, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ez nem így van, hanem aki nagy akar lenni, az legyen a ti szolgátok, aki pedig első akar lenni köztetek, az a szolgája lesz mindenkinek. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért”. Jézus Krisztus éppen amiatt, hogy az apostolai, a közvetlen tanítványai, munkatársai még ekkor Jeruzsálem felé haladva sem érzik át őszintén az ő küldetésének lényegét. Ezért ismét kénytelen felhívni erre a figyelmüket és figyelmeztetni őket arra, hogy mi is a feladatuk. Remélte, hogy ezzel valóban el tudja vezetni őket, meg tudja velük értetni messiási küldetésének megértését. A nyilvános működés idején a tanítványai ettől még igen messze jártak lélekben, ezt mutatja a két szeretet tanítvány kérése is. Jakab és János minden bizonnyal joggal érezhették az eltelt több, mint két év alatt, hogy Jézus Krisztusból feléjük különleges szeretet árad, olyan, amilyen a többiek felé nem áradt. Nyílt kérésük, már-már követelésük a Mestertől megdöbbentő. Megdöbbentő nemcsak számunkra, hanem a többi apostol számára is, akiket ezzel a kéréssel megpróbálnak maguk mögé utasítani, annak ellenére, hogy ez idáig mind együtt közösen tettek mindent a Mesterért és nem hitték, hogy rászolgáltak volna arra, hogy ilyen különbség legyen közöttük. Az első két hely megszerzése nagyon is emberi tulajdonság, nagyon is élő ma is bevett szokás, ami emberi társadalmunk berendezkedésében. Ma karrieristáknak hívnák őket, mert csak a dicsőséget célozzák meg kérésükkel, nem pedig azt, hogy hogyan kellene ezt a dicsőséget kiérdemelni. A názáreti Mester ekkor már teljesen tisztában van a közeli jövő szinte minden mozzanatával, de nemcsak a saját jövőjét, nemcsak a saját sorsát látja kristály tisztán előre, hanem azt őt követő tizenkét apostolét is. Ezért hozza fel saját példáját számukra. Övéinek, mert apostolait övéinek tartotta, ahogy bennünket is, ha követjük őt, övéinek tart, ugyanazt a poharat kell kiinnunk, ugyan azt a keresztet kell a vállunkra vennünk, amelyből ő is ívott, amelyet ő is a vállára vett. Az embert nem szavai, nem kérései, nem a gondolatai, nem az igazság követelése teheti naggyá, hanem az erények gyakorlása, a szeretet, az alázat, a szolgálat. Ezek azok a dolgok egyedül ebben a világban, amelyek pontokat érnek a mennyországban. Felhívja az apostolainak figyelmét arra, hogy először meg kell mutatniuk azt, hogy tudnak szolgálni, hogy ezzel, majd amikor el jön az idő kitudják érdemelni a megdicsőülést. Ahogy az apostolokban a három év eltelte után egyre inkább nőtt a magabiztosság, a kevélység, a rátartiság és a vetélkedés a legjobb helyért, ugyan így a mai világban is ezek azok a tulajdonságok, amelyek egyre inkább előtérbe helyeződnek az emberek és a családok mindennapjaiban. Ma az, aki nem eléggé törtető, aki nem tudja kellőképpen használni a könyökét azt félreseprik, azt megvetik. De mi Krisztusban szeretett Testvéreim ne törődjünk a világgal és a világ dolgaival, még akkor sem ha ezért félresepernek, félrelöknek, megvetnek és leköpnek minket. Már csak egy hetünk van vissza a nagyböjt kezdetéig, hamvazószerdáig. Egy hát, hogy ráhangolódjunk Jézus Krisztus útjára. Megkezdjük péntekenként a keresztutakat, hogy annak állomásait felelevenítve közelebb kerülhessünk, ahhoz a célhoz, amelyet a mai evangéliumban Jézus Krisztus kijelöl nekünk, mint kései apostolainak. Szolgáló ember ma sokkal kevesebb van, mint zsarnok, mert előbbi gyengének, utóbbi pedig erősnek tűnik a világ szemében. Mi azonban azért vagyunk Jézus Krisztus követői, nevéből fakadóan keresztények, hogy példát mutassunk minden ember számára az élő és alázatos szolgálatból. Felnőtt, őszülő halántékkal, amikor az oltárnál szolgálok, minden bizonnyal sokan megmosolyognak, sokan meg is kérdezik, a szemükkel ez vajon mit bohóckodik ott? A válasz egyszerű nem bohóckodom csak szolgálok alázattal nem kérek, és nem követelek első, vagy második helyet, hanem csak teszem a dolgomat, hogy Isten majd megítéljen, amikor eljön az ideje. Mert nem mi emberek döntjük el, és még csak nem is Jézus Krisztus, hogy ki ül, majd az ő jobb és baloldalán, hanem Isten, mert azokat a helyeket azoknak készítették, akik oda valók! Én! Mi inkább annak örülnénk, ha a kereszten ott lehetnénk Jézus Krisztus mellett, mint a jobb lator, akkor kérésünk megalapozottabb volna, mint a szenvedés útját kikerülve.

Imádkozzunk:

Istenünk, mindenható Atyánk, könyörögve kérünk, hogy az égből alászállt kenyér adjon erőt nekünk ínséget szenvedő testvéreink megsegítésére. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Bíró László püspök levele a családokhoz 3.

Hívom a családokat a Család évében, 2011 márciusában – Bíró László püspök levele

Levél a családokhoz, a házaspárokhoz, a jegyesekhez és a szerelmesekhez, a családokat szerető szerzetesekhez és paptestvérekhez és mindenkihez, aki a családi élet mellett áll.

„Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. Csak álltam és néztem, mert tudtam, hogy ő, csakis ő lehet a feleségem. Egy év sem telt bele, összeházasodtunk, azóta is boldogan élünk” – meséli egy fiatal férj. Ilyen egyszerű lenne? Csak állni, nézni, aztán feleségül venni, minden küzdelem, bizonytalankodás nélkül, határozottan és abban a meggyőződésben, hogy ez így mindkét félnek jó, sőt, életük végéig kitart? Lehet, hogy előfordul ilyen eset, tapasztalataim szerint azonban elég ritkán.

A nagy találkozás két fiatal között különleges esemény. Hogyan is találhatná meg a földön élő sokmillió lány mindegyike a milliónyi fiú közül azt az egyetlen egyet, akivel egy életen át boldogan élhet, aki mindenben az övé lehet, és akinek teljesen átadhatja magát? A szív pedig erre vágyik, kimondatlanul is, sokszor nem is tudatosan. Az ilyen nagy találkozás valószínűsége csekély, emberi erővel elő sem idézhető. De ha annak tudatában éljük meg találkozásainkat, hogy a mennyei Atya már teremtésünk előtt kiszemelte társunkat, az egyetlent a sok milliárd közül, akkor egyszer csak megtörténik a csoda: „A gyepet nézem, talán a gyepet. / Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán, / vagy egyszerűen az, hogy létezel / mozdítja meg itt és most a világot.” (Pilinszky: Itt és most)

Nemcsak minden ember egyedi és megismételhetetlen, hanem minden életre szóló nagy találkozás is különbözik a többitől. Beszéljétek el családi, rokoni, vagy baráti körben, hogyan és mikor érett meg bennetek a felismerés: megtaláltátok az igazit, az egyetlent!

Van olyan fiatal, aki kapcsolataiban csak a pillanatnyi örömöt, szórakozást, a kellemes időtöltést keresi. Csak akkor érez némi kiábrándultságot, amikor egy kellemes összejövetel, vagy egy vidám este után magára maradva valami hiányérzete támad. Jókat nevetett, evett-ivott, jól érezte magát új ruhájában, de nem kapott és adott semmit. Minden maradt a régiben, holnap se lesz senki, akivel jó lenne megosztani gondot-bajt, örömöt-bánatot, és akinek a gondjaiban-örömeiben boldogító lenne feloldódni. Sokakkal van jó barátságban, jól érzi magát körükben, mégis társtalan. A társtalanságtól menekülve a fiatalok sokszor fordulnak pótmegoldásokhoz, olyanokkal kötik szorosabbra a kapcsolatot, akik ugyancsak magányosak, noha mindketten tudják, hogy a másik nem az „igazi”, vagy akik csak pillanatnyi partnert keresnek, vagy esetleg valamilyen szempontból éppen most hasznosnak találják a másikkal való kapcsolatot. Tévedés ne essék: pártolom a vidám szórakozást, a derűs kikapcsolódást, a vidám együttléteket és kirándulásokat. Fontos azonban, hogy a fiataloknak legyen határozott elképzelésük saját magukról és jövőjükről. Szilárd identitástudat és letisztult jövőkép nélkül veszélyes kapcsolatokat létesíteni. Aki nem tudja magáról, hogy kicsoda, és nincs kialakult, reális képe saját jövőjéről, az játszva keveredik kétes értékű kalandokba, könnyen válik érdekhajhászók martalékává. Aki pedig azon aggódik, hogy magára marad, ha nem ragadja meg az első kínálkozó alkalmat, figyeljen a prófétára: „Így szól az Úr, a te teremtőd: ...Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! ...Ne félj, mert én veled vagyok!” (Iz 43, 1, 5)

Mi segít a felnövekvő fiatalnak abban, hogy önmagát megismerje és elfogadja? Hogyan járulhat hozzá a család a helyes önértékeléshez, a következő generáció jövőképének kialakításához?

Tévedés lenne azonban tétlenül várni a „nagy Ő” feltűnését. A magára maradottságnak nemritkán oka a restség, a nagyravágyás, a makacs büszkeség, de a mai „rohanó világunkban” kétségtelenül nehéz a találkozásokra megfelelő alkalmakat találni. Az iskolai, főiskolai diákszerelmek sok lehetőséget kínálnak. Szerencsések azok a fiatalok, akik megszokták, hogy otthon, a családban szüleikkel mindent őszintén megbeszélhetnek, tanácsot kérhetnek és követik is a szülői útmutatást. Aki ilyen légkörben nevelkedett, az a társkeresében is hasonló úton fog járni, olyan társat szeretne, akivel a szüleihez hasonló bensőséges családi életet alakíthat ki. A diákszerelmek sok esetben értékes állomásai a házasságra készülésnek, de a végleges elköteleződés hiánya miatt egészen más szintűek, más a hatásuk a két emberre és környezetükre, mint a házasság esetében, hiszen ilyenkor még minden pillanatban súlyos megrázkódtatás nélkül bekövetkezhet a szakítás, egy új kapcsolat felé való orientálódás. Sokszor ad lehetőséget a találkozásra a munkahely, de ebben az esetben fokozott óvatosságra van szükség. Egy már „foglalt” és a párját kereső munkatárs között szövődő kapcsolatok tévútra is vihetnek. Azok, akik tanulmányaik végeztével elhelyezkednek és teljes erővel karrierjük építésén fáradnak, nem érnek rá társaságba járni, szórakozni. Hasonló helyzetű fiatalokkal együtt dolgozva kapcsolat alakulhat ki közöttük, és rátalálhatnak az igazi társra. A találkozásoknak jó terepet biztosítanak a különféle közösségek, így az egyházi közösségek is. A plébániai és mozgalmi csoportokban keresztény gondolkodású fiatalok találkozhatnak, így könnyebb az ismerkedés, könnyebb egymás jövőképét elfogadni.

Akárhol is találkoznak a fiatalok, fontos, hogy ne vakítsa el őket a külső szépség, az anyagi gazdagság, ne tévessze meg őket az érzékek csalfa játéka, hanem a belső értékeket keressék, azokat, amelyekre ráépíthető egy keresztény házasság. A kapcsolat történetében vannak szárnyalások és mélyrepülések, ilyenkor támaszul szolgálhatnak a sarkalatos erények: az okosság a helyzetek mérlegelésében, az igazságosság az adható és kapni vágyott javak összevetésében, a mérsékletesség a vágyakban és igényekben, valamint a lelkierő a felismert jó és helyes elképzelések végrehajtásában.

Milyen alkalmakat tud teremteni a családok összefogása, közössége a fiatalok találkozásához? Hogyan segíthetik elő maguk a fiatalok az ilyen találkozási alkalmak sikerét, népszerűségét?

A párkapcsolat alakulása során két személy kerül egyre közelebb egymáshoz, egyre többet tud a másikról. Egy bölcs öreg tanár a párválasztásra vonatkozó tanácsát tanítványainak így foglalta össze: első a jellem, második a szellem, harmadik a kellem, és csak ha mind a három rendben van, akkor jöhet a szerelem. Az emberi személy test, lélek és szellem egysége, e három dimenzió közül egyik sem hanyagolható el. A párkapcsolat akkor érik be, ha mindketten teljes emberi személyüket akarják egymásnak mindenestül átadni. A legnagyobb veszély a testi dimenzió túlsúlyba kerülése, mert a testi kapcsolat hatalmas ereje elfojtja a szellemet és lelket, a szerelmesek „ész nélkül” rohannak, és csak későn derül ki, hogy nem, vagy rosszul ismerték meg egymást. Az sem szerencsés, ha nem is foglalkoznak a másik szellemi, kulturális igényeivel, az e téren jelentkező szint- és nézetkülönbségek következményeit majd gyermekeik fogják megszenvedni. A kapcsolat akkor fejlődhet jól, ha mindketten az egész embert őszintén, színlelés és megtévesztés szándéka nélkül feltárják, illetve a másikat teljességében akarják megismerni és megérteni. Lehet, hogy egy ponton kiderül, hogy tévedtek, nem egymásnak teremtette őket Isten. A jólelkű, korrekt kapcsolat ilyenkor csendben, különösebb megrázkódtatás nélkül felbomlik. Ha viszont az összetartozás egyre szorosabbá válik, egyre kevesebb a bizonytalanság, a homályos pont, csakhamar beteljesedik a csoda: „elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek” (Ter 2,24)

Bíró László
a MKPK családreferens püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke

Évközi nyolcadik hét keddje

Évközi nyolcadik hét keddje

Szent Verzeri Teréz Eusztochia rendalapító szűz emléknapja

A család emlékezete

Ez az első, ígérettel egybekötött parancs:

Tiszteld apádat és anyádat,

Hogy boldog és hosszú életű légy a földön.

Könyörögjünk!

Istenünk, örök rendeléseddel te vetettél szilárd alapot a családi közösségnek. Hallgasd meg jóságosan híveid könyörgését, hogy a családi erényekben és a szolgáló szeretetben a Szent Család példáját kövessük, és így atyai házadban az örök jutalomnak örvendjünk. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Multi autem erunt primi novissimi, et novissimi primi.”

(Márk 10, 31.)

„Sokan lesznek az elsőkből az utolsók, az utolsókból pedig elsők.” Jelenti ki égi bölcsességgel a mi Urunk, Jézus Krisztus tanítványainak miután a gazdag ifjú oly látványosan felsült és elkullogott. Minden bizonnyal Jézus Krisztus szigorú szavai, amelyekkel a gazdag ifjút szembesítette önmagával, az apostolokat is gondolkodásra késztette. Nem véletlen tehát, hogy Péter apostol, mintegy önigazolásként meg is említi Mesterének, hogy ők bizony a helyes utón járnak, mert ténylegesen elhagyták mindenüket azért, hogy a názáreti követői legyenek. Jézus Krisztus azonban nem akarja, hogy az apostolai elbizakodottak legyenek, amiért az előzőekben a tökéletesség teljességét ajánlotta nekik és ők úgy gondolják, hogy teljesen megfelelnek már az elvárásoknak. Már pedig Péter megjegyzése éppen erre vonatkozott. A márki evangéliumban nem szerepel a következő kérdés, amely ebben a történetben Máté apostolnál azonban elhangzik: „Mi lesz a jutalmunk?” Nekünk embereknek teljesen természetes dolog az, hogy semmit nem teszünk ingyen, csak úgy kedvtelésből, hanem igen is minden erőfeszítésüknek meg van jutalma az értéke. Sőt a legtöbb esetben nem is bízzuk a jutalmazást a vak véletlenre, hanem jó előre kialkudott ellenszolgáltatásért vagyunk hajlandóak sokszor még a kisujjunkat is megmozdítani. Jézus Krisztus élete folyamán, mielőtt tanítói útjára indult volna maga is két kezi munkásként kereste meg a mindennapi betevő falatra valót. Nem is igazán lepődik meg az apostolok kíváncsiságán, amellyel jutalmuk után érdeklődnek. Talán azért is várta ezt a kérdést, hogy erre válaszolva ne hagyjon kétséget a tanítványokban afelől, hogy ők bármit is tesznek érte, sosem fognak tudni többet adni, mint, amit majd ő fog adni nekik ezért cserébe a Mennyei Atya segítségével. Jézus Krisztus válaszának két különböző része van. Nyilván, aki áldozatot hoz érte itt a földön, egyrészt azt adja fel, azt adja vissza Istennek, amit egyszer már éppen tőle kapott meg, tudniillik az otthont, a szüleinket, földjeinket és minden javunkat is tőle kaptuk, még ha nem is közvetlenül. Ennek jutalmazása azonban két féle lesz, aki áldozatot hoz érte, az már itt a földön megtapasztalja jutalmát, a túlvilágon pedig örök életet kap. Az üldözés, amelyet itt is megígér a tanítványainak, éppen ebből az érte való lemondásból fakad, és éppen emiatt az üldözés miatt jár, majd egykor az életünkön túl a szászsoros jutalom. Azonban ezt a sokszorozódást nem feltétlenül, sőt egyáltalán nem anyagi értelemben kell értenünk, hanem szellemi és természetfeletti értelemben, hiszen egyértelmű, hogy az Égi országban nem lesz pénz, nem lesznek anyagi javak mégis mindenből többet kapunk, majd, mint azok, akik nem adtak fel semmit sem az evangéliumért, vagy magáért Jézus Krisztusért. Ez a lemondás különbözteti meg, majd a mennyekben az egyszerű polgárokat, a jutalomban részesülő polgároknál. Krisztusban szeretett Testvéreim itt el is érkeztünk gondolatmenetünkben azokhoz, akik ezt napjainkban is megteszik, igaz kicsit kevés létszámban. A papi hivatást elfogadó férfit éveken keresztül nevelik. Készítik, hogy a hivatását minél tökéletesebben tudja vállalni, feladatainak a lehető legjobban tudjon megfelelni. Ez a civil munkahelyeknél elég is. A papi hivatásnak azonban nem ez az egyetlen feltétele. Legfontosabb követelmény, hogy a papjelölt teljes akarattal és meggyőződéssel adja át magát hívójának, Istennek. A pap részéről ez az önátadás azt jelenti, hogy lemond önmagáról, nem keresi saját előnyeit, kész megtenni mindent, amit gazdája, a fölséges Isten kér tőle. Ezt mondhatjuk így is: Istennek szenteli önmagát, életét, képességeit, idejét. Odaajándékozza önmagát Urának. Isten részéről is szentelés történik. Csakhogy ott az Úr az ajándékozó. Már az ószövetségi papságnál is ez történt. Isten ott alapvetően felruházta a papi hivatással azt, akit az oltár szolgálatára rendelt, amikor egy papnak a családjában indította útnak egy kisfiú életét. Nem volt kötelező papi szolgálatot végeznie az ilyeneknek, de csak ők lehettek szolgálatot végző papok. Ott is megvolt tehát a döntés szabadsága, az önátadásé. Az Újszövetségben viszont bármelyik nép férfiait szabadon választja Isten. Akit pedig kiválasztott, felkészített, azt Egyháza valamelyik illetékes püspökével felszentelteti, vagyis átadja neki a papi hatalmat. Ezek között a legfontosabb, hogy jelenvalóvá teheti az Újszövetség örök Főpapjának keresztáldozatát. Ezen kívül az ő hatalmukban áll a szentségek kiszolgáltatása. A szentségek jelek, amelyeket Jézus Krisztus rendelt, hogy általuk meghatározott kegyelmeket nyerjünk el. A legtöbb szentség kizárólagos kiszolgáltatója a pap. De ez nem jogi, hatalmi kérdés csupán. A papnak kötelessége szentségi kegyelemben részesíteni a híveket, mert Isten erre rendelte, amikor a felszentelésben a papot erre hatalommal felruházta. Ma éppen a pap hiány miatt ez az önátadásból fakadó kegyelem erősen megfogyatkozott már egyházmegyénkben is. De kiváló alkalom arra Erdő Péter bíboros - hercegprímás által felajánlott és a Család éve arra, hogy imádkozunk azért, hogy minél több családban jussanak el a szülők odáig, hogy ne csak egy gyermeket szüljenek és neveljenek, hanem többet, mert ha több gyermekük van, akkor könnyebb abból egyet legalább odaajándékozni Istennek. Ma különösen is erőteljesen gondolunk erre, hiszen a családra emlékezünk. Szándékosan bevezető mondatról nem ejtettem eddig egy gondolatot sem. Ne tévesszen meg senkit, azaz állapot, hogy ma itt a földi életében esetleg a hátsók között lépdel a Megváltás útján. Ne keseredjen el, mert nem biztos, hogy ez mindig így lesz! Azok pedig, akik földi életükben legelöl járnak, lásd akár az apostolokat, ha nem úgy, nem olyan méltóan fejezik be életüket, ahogy addig éltek, akkor az elsőkből nagyon könnyen lesznek utolsók, mint például Iskarióti Júdás. Jézus Krisztusnak pontos tapasztalati vannak ezzel kapcsolatban a Mennyei Atya által, ő ott van amikor az ember számot ad földi életéről, így azt is tudja, hogy nagyon sok elsőből lesz utolsó, és sok utolsóból pedig első.

Imádkozzunk:

Szentségi ajándékaiddal táplálsz minket, jóságos mennyei Atyánk. Add, hogy mindig kövessük a Szent Család példáját, és így földi életünk megpróbáltatásai után az ő örök társaságukba juthassunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!