Boldog Batthyány Strattman László

Ökumenikus ima nyolcad 7.

A Krisztus-hívők egységéért


2011. január 16-23


7. nap


Élet-feltámadás-hitben.



Iz 60, 1-3; 18-22 „Isten szabadítását nevezed kőfalaidnak, és dicséretét kapuidnak”

Zsolt 118, 1; 5-17 „Nem halok meg, hanem élek”

Róm 6, 1-11 „eltemetkeztünk vele a halálba, hogy új életben járjunk”

Mt 28, 1-10 „Jézus így szólt hozzájuk: ne féljetek!”


Élet- feltámadás – hitben.



Az Ószövetségben a feltámadás gondolata nem igazán volt életet bearanyozó hit. A pogányok egyszerűen nagyot nevettek, amikor Szent Pál Athénben tartózkodott és elámult a város bálványimádásán, beszélni kezdett az embereknek a keresztény reményről, az élet értelméről, a megváltás örömhíréről, és arról, hogy a Jézusban elhunytak feltámadnak a sírból a világ végén. A görögök komoly filozófusok voltak. Keresték az élet értelmét az emberi ész természetes képességeivel. Filozófiájuk egyre tisztult, de az emberi élet vigaszául adott kinyilatkoztatást nem ismerték. Ez nem volt csoda, hiszen nem kaptak olyan kinyilatkoztatásokat, mint Ábrahám utódai. Igaz, a feltámadás gondolata Izajás korában nem volt igazán vigasztaló erő. Amikor Hiszkija királynak Izajás prófétával megüzente az Úr: „Rendelkezz házadról, mert meghalsz, nem maradsz életben! Erre Hiszkija a fal felé fordította arcát és imádkozott az Úrhoz”. (Iz 38.1-2) Zokogó imája élete folytatását kérte, nem lelkes köszönet volt azért, hogy meghalhat és aztán fel is fog támadni új életre. Hogyan érthették volna az athéniak az ismeretlen idegennek szavát. Igaz, elcipelték a viták terére, az Areopáguszra, hogy a tudományos érdeklődés szent helyén hallják meg ezt az újdonságot, de végül harsányan kinevették Pált.(Ez 37,1-14) a babiloni fogságban sínylődő zsidó foglyok sem a halottak feltámadásáról kértek felvilágosítást, hanem arról, mikor mehetnek haza Jeruzsálembe. Isten nagylelkűen azt mutatta be nekik, hogy eljön majd a hazatérés ideje is, de sokkal nagyobb ajándékot is kap a zsidóság, velük a hívők tömege a világ végén az általános feltámadáson. ( Ez 37,1-14) Amikor az apostolok rémüldöztek Jézus szenvedéseinek első megjövendölése alkalmával, megdöbbenve hallgatták, hogy meg is kell halnia, és egyetlen örömkönny nem hullott szemükből, hogy nem baj, ez így jó, mert utána feltámadok. Annyira lehetetlennek tartották Jézus halálának háromszori megjövendölése után is az ő győzedelmes feltámadását, hogy a nagypénteki kínhalál után valamennyien elvesztették Jézus istenségébe, megváltói küldetésébe vetett hitüket. Egyedül édesanyja, Szűz Mária hite maradt sértetlen. Jézus istenségének, messiási küldetésének, megváltásunk megtörténtének hatalmas bizonyítéka a halálból való feltámadása. Mivel ezt a bizonyítékot nem tárhatja minden ember elé a történelem folyamán, ezért volt szüksége apostolai tökéletes meggyőzésére. Halálát sokan látták. Temetésén is többen részt vettek. Ez annyira biztos tudatot jelentett mindenkinek, hogy az asszonyok húsvét reggel kenetekkel bőven ellátva indultak keresni a halott Jézus sírját, hogy pótolják a nagypénteki sietség miatt elmaradt temetési szertartásokat. Az emmauszi tanítványokat Jézus órákon át oktatta az Ószövetség írott szövegei alapján, hogy Jézus halálának így kellett bekövetkeznie a megváltás m miatt. De fel is kellett támadnia, mert senki nem hinné el különben, hogy Ő a Megváltó. Az úton felmelegedett hitetlenségük konok fagya, Jézust pedig élve, az utolsó vacsorát megismételve felismerték. Ugyanígy meggyőzte apostolait is személyesen két látogatáson. Nekünk pedig az ő tapasztalatuk, személyes megnyilatkozásaik és vértanúi haláluk adnak teljes bizonyságot az üdvözítő hithez.

Évközi második hét péntekje

Évközi második hét péntekje

Római Szent Ágnes vértanú szűz emléknapja

Az ökumenikus ima nyolcad hatodik napja.

Íme, a bölcs szűz, az okos szüzek közül való,

Aki égő lámpával ment Krisztus elé.

Könyörögjünk!

Mindenható, örök Isten, te ebben a világban a gyöngéket választod ki arra, hogy megszégyenítsd az erőseket. Segíts kegyelmeddel, hogy mi, akik Szent Ágnes szűz és vértanú égi születésnapját ünnepeljük, példáját követve állhatatosak maradjunk a hitben! A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Et fecit ut essent duodecim cum illo : et ut mitteret eos prædicare.”

„Tizenkettőt választott ki, hogy vele tartsanak, és hirdessék az igét.” Tegnap még a tó partján álltunk hatalmas tömeggel körülvéve, ma pedig már Márk evangélista felrepít bennünket a hegyre, ahol nincs más ebben a jelenetben csak a kiválasztott tizenkettő. Ebből arra is következtethetünk mind ez idáig a konkrét tanítványok igen sokan lehettek, és a könnyebb, ésszerűbb munkaszervezés azt követelte meg, hogy csökkentse le ezt a létszámot és ossza meg a munkát velük, mert különben minden ereje elfogy, és egyszerűen a tömeg elnyeli, ahelyett, hogy valódi Megváltást tudjon adni az embereknek. Így a mai evangéliumi szakaszban a tizenkét apostol ünnepélyes meghívásának lehetünk tanúi. A szövegben szereplő hegy megnevezés nélkül is az ószövetségi Sinai-hegyre emlékeztet, ahol a tizenkét törzsből megalakult a kiválasztott nép, az Isten népe. Jézus Krisztus nem akart ekkor már tömeget, sok követőt maga körül, csak azokat, akik legközelebb álltak hozzá, így őket hívja magával fel a hegyre az imádkozás helyére. Ezzel az ünnepélyes lélekkel járjunk mi is fel minden szentmisére a mi Klastrom-hegyünkre, ennek az apostoli meghívásnak eleget téve. Tanítványnak elég a tizenkettő, mert ennyivel sokkal könnyebb a kommunikáció, a tanítás, és könnyebb őket küldetéssel is megbízni. Itt a hegyen, a kiválasztáskor Jézus Krisztus nem köntörfalazik, nem példabeszédekben szól hozzájuk, hanem egyenesen és nyíltan rájuk bízza művének folytatását. Az őskeresztény közösségek úgy értették az apostolok küldetését, hogy Igehirdetésükkel Istennek egy új népet gyűjtsenek össze, és ezt a népet a Jézus Krisztustól kapott hatalommal vezessék is tovább az ő második eljöveteléig. Egyben olyan hatalmat is adott nekik, amellyel gyógyíthattak, ördögöt űzhettek, bűnöket bocsáthattak meg. Az újnép már az újszövetség népe, nem rokonsági alapon szerveződik, hanem a hit, a remény, és a szeretet közös megvallása mentén. Itt a hegyen tudatja a kiválasztott apostolaival, hogy az ószövetségnek vége, mert a zsidó nép elbukott, nem tudta betartani a Mennyei Atyával kötött esküjét. Ezért kell az újszövetséget létrehozni, a Bárány vérével megpecsételni, és a Szent Egyházat az apostolok irányításával lerakni, majd erre a szilárd kősziklára felépíteni és fenntartani az idők végezetéig. Ez a feladat minden egyes egyházközösségre vonatkozik, mert mindegyik egy-egy tégla ebben a hatalmas és szent épületben. Krisztusban szeretett Testvéreim a mi téglánk talán még ennél is fontosabb, mert a hely évezredek óta szent hely, annyira, hogy erről soha nem feledkezhetünk meg egy pillanatra sem, annyira, hogy itt megjelent, a mi Urunk, Jézus Krisztus Szent Vére és térben-időben elmozdulva bebizonyította, hogy eredetétől fogva léte örök, kitörölhetetlen az ember történelméből. Ma sok vezető ember, politikus és gazdasági szakértő igyekszik ezt megtenni és az embert, az emberiséget nem a hit, hanem a pénzügyi számítás útjára vezetni. Tudnunk kell, hogy itt számítása egyedül Istennek lehet, mert ő a Teremtő, és az ember a teremtett nem pedig fordítva. Amikor Kr.u. 70-ben Márk megírta evangéliumát, Jézus első tanítványainak nagy része már nem volt jelen a keresztény közösség vezetésében. Ebben a részben, ahol a tizenkét apostol kiválasztása történik, Márk korának keresztényei számára a tanítványi mivolt két fontos elemét hangsúlyozza: "Jézussal lenni" és általa "nevet kapni". Mert nevet mi is kaptunk a keresztségben és ez a név egész életünkre kötelez bennünket. E néven választ ki mindegyikünket, hogy vele tartsunk, és hirdessük az Ő Igéjét. Ez egy olyan ajándék, amelyért minden este imádkozhatunk és kérhetjük névadó védőszentünket, hogy közbenjárására óvjon meg bennünket minden ártalomtól legyen az testi, vagy lelki betegség. A névnapi ajándékok között az elképzelhető legnagyobb és legértékesebb: maga a személy. Minden tárgyi forma csak a személyre utalóként, a személyt helyettesítőként jöhet szóba. A Jézus Krisztus által életre keltett újszövetséggel is igaz e megállapítás. E szövetségben e névvel szerepelünk mindörökre. Az örök Főpap legnagyobb ajándéka annak a kegyelemnek a kiárasztása, melynek segítségével szívünkbe és elménkbe vési a törvényét, a szeretett törvényét. Legbensőbb mélyünkbe kapjuk az istenismeret tiszta fényét, onnét táplálkozhat minden imánk és szabad tettünk. Életbe lép az új és örök szövetség, amelynek haszonélvezőiként valóban Isten kiválasztott népe leszünk. Éljünk bárhol a Földön, bármely időben és korban, minden szentmisénk ünnep: az Isten új, örök szövetséget kötött népének ünnepe. A keresztény tanítványi mivolt itt kiemelt alkotó eleme az, hogy Krisztus "társai" vagyunk. Jézus "tanítványának" lenni annyit jelent, mint "tanulónak" lenni, és ahhoz, hogy tanulhassunk tőle, szükséges, hogy vele legyünk. Az evangélium elbeszélésében ettől a ponttól kezdve Jézus közvetlenül maga mellett fogja tartani tizenkét apostolát. Megtanulják tőle Isten országának titkait. Felfedezik majd útjának nehézségeit is. Az a tény, hogy Márk Jézusa a tizenkét apostolt a hegyen választja ki, nem csak a pillanat komolyságát jelzi, hanem előre is mutat az evangélium azon jeleneteire, amikor a tanítványok más hegytetőkön lesznek együtt Jézussal, például, hogy szemtanúi legyenek színeváltozásának, és hogy lássák Jézus halálküzdelmét az Olajfák hegyén. Márk arra kéri olvasóit, hogy legyenek Jézussal és tanuljanak tőle a titokzatos ragyogás és a fájdalmas szenvedés megtapasztalásában. Testvéreim nekünk is meg van a magunk hegye, a Klastrom-hegy, ahol közel lehetünk ehhez a tanítványi léthez, éljünk ezzel a lehetőséggel, mert soha vissza nem térő alkalom arra, hogy előkészítsük eljövendő életünket a Mennyei országban. „Tizenkettőt választott ki, hogy vele tartsanak, és hirdessék az Igét.” Mi ne tizenharmadikok akarjunk lenni, hanem azok, akik a megüresedett tizenkettedik helyre kerülnek a Feltámadás után.

Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, a te isteni adományoddal erősítettél meg minket. Add, hogy Szent Ágnes szűz és vértanú példáját követve Jézus szenvedését hordozzuk halandó testünkben, és minden igyekezetünkkel hozzád ragaszkodjunk. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!

Ökumenikus ima nyolcad 6.

A Krisztus-hívők egységéért


2011. január 16-23


6. nap


A cselekvésre indító imádság.


Jón 2, 1-11 „Az Úrtól jön a szabadulás”

Zsolt 67, 1-7 „Magasztaljanak a népek ó Isten ”

1Tim 2, 1-8 „tartsatok könyörgéseket minden feljebbvalóért”

Mt 6, 5-15 „jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod!”
.

A cselekvésre indító imádság.


Szerencsés választás a rengeteg lehetőség közül Jónás próféta imáját jelölni az elősegítő imák közül. Jónás személye körül a modern szentírástudományban elég sok a történetiségét tagadó vélemény, mint ahogy nem kevés a kritika az ökumenikus mozgalmakat illetőleg sem. Csaknem ezer éve keresik a valós megoldást eleink, keressük mi is, akik valamilyen szinten ismerjük és kezelni próbáljuk a tényeket, amelyek kétség kívül annyira merevek, hogy Jézus utolsó vacsorai rimánkodása –legalábbis számomra- rettenetesen nagy vád ellenünk. Dunántúli városban három keresztény felekezet lelkipásztorai közismerten jó barátságban éltek. Talán tizennyolc éve protestáns kollégám ezzel a gondolattal kezdte prédikációját az ökumenikus imahét elején: „Kedves Hívek! Megvalósítottuk a szeretet egységét. Többre nem is számíthatunk. Nagyon szeretném, ha komolyan vehetnénk az oikumenét. Ezért Jézus mellé kell állnunk, hogy egyforma közelről érezze mindegyikünk szívét, és ennek a következményeit mindegyikünk egyszerre élje át. Úgy, mint Jónás a süvöltő szelet, a harsogó hullámokat, a fojtogató víztömeget és a saját lelkiismeret furdalását a hal gyomrában: „Szorongatásomból az Úrhoz kiáltottam és ő meghallgatott engem; az alvilág gyomrából kiáltottam, és te meghallgattad szavamat. Belevetettél a mélységbe, a tenger közepébe, és az ár körülvett engem. Valamennyi örvényed és hullámod összecsapott felettem. Azt mondtam: Elvetettél szemed elől! Bárcsak látnám ismét szent templomodat! Körülvettek engem a vizek egészen a torkomig, bekerített engem a mélység. Fejemet elborította a hínár, lesüllyedtem a hegyek alapjáig. Örökre összecsukódtak fölöttem a föld zárai, de te kihúztad a gödörből életemet, Uram, én Istenem! Mikor gyötrődött bennem a lélek, az Úrra gondoltam, és imádságom eljutott hozzád, szent templomodba. Akik a hiábavaló semmiségekhez, bálványokhoz ragaszkodnak, elveszítik boldogságukat. Én azonban hangos hálaadással áldozom majd neked, és megadom, amit fogadtam; az Úrtól jön a szabadulás. Ekkor az Úr parancsára a hal kihányta Jónást a szárazra”. (Jón 2,3-11) Ha sikerülne együtt ez a menekvés, micsoda öröm töltené be az eget és földet! A zsoltáros talán bővebben járta Isten belső útjait, kövessük alázattal az ő módszerét: „Irgalmazzon nekünk Isten és áldjon meg minket! Ragyogtassa arcár felettünk, hogy megismerjük utadat a földön, minden nemzet lássa szabadításodat.” (Zsolt 67,2-3) Bizony, vissza kell térnünk a régiek bölcsességéhez: a mélységes alázat nagyon szükséges ma is minden bűnbánathoz, és Isten arcáról ragyognia kell a kegyelemnek ahhoz, hogy a mi erőfeszítésünk eredményes legyen. Tudjuk jól, hogy a kegyelem Isten természetfeletti ajándéka. Ajándék, amit kiérdemelni nem lehet, tehát alázattal kérni kell. Viszont a mi természetes emberi erőnk, imádságunk is csak Isten kegyelmével tud felemelkedni a föld színéről Isten közelébe, hogy gyermeki bizalom és isteni erő megteremje a hitet, amely fel tud vinni Atyánk körébe. A hit óriási erő, mondja Jézus: „Mert bizony mondom nektek, ha csak akkora hitetek lesz is, mint egy mustármag, és azt mondjátok ennek a hegynek: menj innen oda, elmegy, és semmi sem lesz nektek lehetetlen”. (Mt 17,20-21)

Évközi második hét csütörtökje

Évközi második hét csütörtökje



Esztergomi Boldog Özséb rendalapító szerzetes emléknapja



Az ökumenikus ima nyolcad ötödik napja



Az Úr lelke rajtam, kiválasztott és megjelölt engem,
Ő küldött, hogy az üdvösség örömhírét vigyem a szegényeknek,
És meggyógyítsam a megtört szívűeket.



Könyörögjünk!

Istenünk, te Boldog Özsébet az irántad való szeretetből a pilisi remeteségbe hívtad, hogy ott életét engesztelésül áldozza népéért és a szétszórtan élő remetéket összegyűjtse. Áldozatos életéért és közbenjáró imádságára add, hogy magyar népünk hitben és szeretetben egyesüljön. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.
Ámen!



Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Tu es Filius Dei.”
(Márk 3, 12a.)

„Te vagy az Isten Fia!” Hangzik fel a mai evangélium jelenetében a felkiáltás a tisztátalan, gonosz által megszállt emberek lelkéből. Az utolsó emberi-lelki foszlányukat, erejüket kihasználva még ezek a sátántól megszállott már-már embernek nem is nevezhető lények is odaborulnak ebben a mai jelenetben Jézus Krisztus lába elé. Az odasereglő pogány és zsidó emberek, sokan kíváncsiságból, sokan irigységből, sokan pedig félelemből sereglenek Jézus Krisztus köré a Genezárti-tó partján. No persze nem a názáretitől féltek, hanem attól, hogy kimaradnak egy csoda lehetőségéből. Meglévő esetleges betegségük, gondjuk, nyomorúságuk eltűntetésének talán utolsó lehetőségétől. Még azt is bátran állíthatjuk, hogy valóban és mélyen hitek, hogy miben abban már nem lehetünk biztosak. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy inkább abban reméltek, hogy ők is a szóbeszédekben szereplő csodás gyógyulásokban részesülnek. Azon, hogy ki és miért is gyógyítja őket, valljuk be őszintén vajmi keveset törődtek. A sok csoda után, már nem is a csodát művelőt látták maguk előtt, hanem a maguk csodás gyógyulását. Jézus Krisztus ebben az időszakban, mintha nem is a minőségre, hanem a mennyiségre törekedett volna, vagy sokkal inkább egyre inkább belefáradt abba, hogy akár ellent is mondjon azoknak, akik eléje járultak szinte tömegével. Márk evangélista ebben az evangéliumi szakaszban le is írja, hogy úgy tűnik, mintha Jézus Krisztus tömeges gyógyítása, mintha már föléje nőtt volna, és attól tartana, hogy a tömeg ott helyben eltiporja, ha nem tenné azt, amit ez a nyomorúságos emberi had követel tőle. Kéri tanítványait, hogy egy menekülési útvonalat építsenek ki számára, arra az esetre, ha valóban elveszíteni kontrolját az emberek hada felett. Szinte kétségbeesetten igyekszik a meggyógyultak rávenni arra, hogy ne őt magasztalják, ne őt híreszteljék, mert pontosan tudja, a mi Urunk, Jézus Krisztus, hogy ez még több szerencsétlent vonz maga után, és még több ellenséget személye ellen. Az is biztos, hogy ekkor már a végkimerülés határán lehetett, a tömeg, amely körülvette, hogy csak a kis ujjukkal is, de megérinthessék, az összes erőt és energiát kiszippantották belőle. Mindezek ellenére, vajon Krisztusban szeretett Testvéreim, miért nem tudták elfogadni egyszerű szívvel Jézus tanítását, hogy a földi élet nagyon fontos, Isten is tanítja ezt, Jézus megerősíti, adja a fenntartó energiát, világra szóló csodákkal erősíti az általános Gondviselés tényét, de ez az élet csak átmeneti, felkészülés az örök életre! Kétezer éves kereszténységünk nem ismeri ezt a gondolkodást? Hogy nevezzük világunkat? Nem szekularizált világnak? A saeculum latin szó ezt a földi életet jelöli. A szekularizáció lényege, hogy ki kell iktatni az örök életnek még a fogalmát is a modern ember gondolkodásából. Ha a józan ember a betegségek ellen orvosságot szed, hogy teste erőfeszítéseit segítse egészsége visszaszerzésében, akkor a lelki betegség ellen fokozottan védekezni kell, mert ebben a betegségben nem néhány éves jólét forog kockán, hanem az örökké tartó boldogság. Megváltónk saját testének erejével akar segíteni rajtunk. Az örök életre való előkészületben három szentség, tehát Jézustól rendelt kegyelemeszköz kap igen fontos szerepet: a keresztség, amelyben az egyszerű ember Isten fogadott gyermeke lesz, Isten életében kezd részesülni; a bérmálás: az Úr állandó segítségül adja a Szentlelket, hogy lelki fejlődésünk irányítását folyamatosan biztosítsa; az Oltáriszentség: Krisztus teste és vére nyújtja a természetfeletti energiákat, amelyek Jézus istenségéből kifogyhatatlanul áradnak belénk. Jézus így nevel, alakít minket: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg. De mondtam nektek, hogy bár láttatok engem, mégsem hisztek. Mindenki, akit nekem ad az Atya, hozzám jön, nem utasítom el, mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem feltámasszam az utolsó napon. Mert Atyám akarata az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút és hisz benne, örök élete legyen; és én feltámasztom őt az utolsó napon.” (Jn 6,35-40) Jézus tudja, hogy ezeket a gondolatokat nem mindenki érti: „Ne zúgolódjatok egymás közt. Senki sem jöhet hozzám, ha csak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza.” (Jn 6,43-44) Az Úr tudja azt is, hogy vitapartnerei eszében állandóan ott motoszkál a Mózes közvetítette manna, ezért utal erre: „Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak. Ez a mennyből alászállott kenyér, hogy aki ebből eszik, meg ne haljon. Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállt alá. Ha valaki ebből a kenyérből eszik, örökké él. A kenyér pedig, amelyet majd én adok, az én testem a világ életéért”. (Jn 6,48-51) a manna tehát a földi életre adott értékes energiákat, Jézus teste és vére viszont az örök életre készít fel. A zsidók kezdték megsejteni a lényeget. Ekkor felmerült a súlyos kérdés: hogyan adja mindezt Jézus? Ő azonban egyelőre nem árulja el a módot. Ragaszkodik ahhoz, hogy higgyék el, amit mond és ígér. A végtelen nagy ajándék ennyit megérdemel. Utólag is hitet kíván az Úr. Kétezer éve beteljesült Jézus minden szava, mégsem hisz neki mindenki. A szekularizáció iszonyatos erőfeszítéssel harcol azért, hogy az emberek ne tudjanak erről a nagy ajándékról, vagy felejtsék el mihamarabb. Szomorú szívvel keresi sok lelkipásztor az elsőáldozás utáni vasárnapon Jézus kicsinyeit a templom oltára körül. A sátáni mű igyekszik elfedni az örök életet. Ki hisz benne olyan átütő erővel, vonzó módon, hogy a gyengébbek is kedvet és erőt nyerjenek? Nagyon szép lenne a földi élet, ha minden hívő ember kis mennyországgá tudná tenni a környezetét, megmutatná: így is lehet élni, mennyivel vonzóbb, élhetőbb a Föld. Az a Föld, amelyet Jézus Krisztus energiája betölt, és akkor a tisztátalan lelkek példájára mi magunk is felkiálthatunk: „Te vagy az Isten Fia!”



Imádkozzunk:

Mindenható Istenünk, add, hogy mi, akiket a szent lakomával tápláltál, Boldog Özséb példáját állhatatosan kövessük, téged szüntelen áhítattal tiszteljünk, és szeretetből fakadó tettekben folytonosan gazdagodjunk. Krisztus, a mi Urunk által.
Ámen!

Ökumenikus ima nyolcad 5.

A Krisztus-hívők egységéért

2011. január 16-23


5. nap


A kenyér reményteljes megtörése.


Kiv 16,13b-21a „Ez az a kenyér, amelyet az Úr adott nekik eledelül”

Zsolt 116, 12-14; 16-18 „Hálaáldozatot mutatok be neked”

1Kor 11, 17-28; 23-26 „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”

Jn 6, 53-58 „Ez az a kenyér, ami a mennyből szállt alá”


A kenyér reményteljes megtörése.


Éhesnek lenni kellemetlen állapot. Ha tudja az ember, hogy azért vagyok éhes, mert itt a megszokott étkezési idő, akkor könnyedén vigasztalódik az éhes gyomor, de ha sokáig várni kell, akkor már központi, minden máson átvillogó gond lesz belőle. Ha pedig tudjuk, hogy lesz ugyan étkezés a szokott időben, de már napok vagy hetek óta tartalmatlan az étel, most sem lesz másként, igazán most is éhes maradok: akkor az éhezés minden mást háttérbe szorít.A második világháború után egy évig így éltünk. Nem lázadoztam, de jobban megértettem a vándorúton járó zsidókat: „Zúgolódott ekkor Izrael fiainak egész közössége Mózes és Áron ellen a pusztában. Azt mondták nekik Izrael fiai: Bárcsak meghaltunk volna az Úr keze által Egyiptom földjén, amikor húsos fazekak mellett ültünk és jóllakásig ettünk kenyeret”. (Kiv 16,22-3) Ők pedig Istennek panaszolták el, hogy rajtuk csattan az ostor. „Azt mondta erre az Úr Mózesnek: Íme, én majd kenyeret hullatok nektek az égből! Menjen ki a nép, és szedjen egy-egy napra valót.” (4) „És történt este, hogy fürjek szálltak fel és ellepték a tábort, reggel pedig harmat szállt le a tábor köré”.(Kiv 16,13Ez a régi történet jutott eszébe Izrael fiainak, amikor Jézus a Tibériás tengerén túlra ment. Ott hatalmas tömeg, ötezer férfi és legalább ennyi asszony és gyerek gyűlt össze Jézust hallgatni. Az Úr megvendégelte őket abból az öt kenyérkéből és két halból, amijük volt. Amikor mindenki jóllakott, Jézus kosárba szedette a leesett kenyérdarabokat: megtelt tizenkét kosár. Az emberek fellelkesültek. Királlyá akarták kikiáltani a Mestert, hogy új Mózesként ismételje ezt a csodát napról-napra. Jézus azonban csónakba ültette tanítványait, maga pedig felment a hegyre egyedül. Neki nagyobb célja volt. Élete nagy-nagy ajándékát akarta megígérni az embereknek. Az aznapi csodálatos kenyérszaporításnál még nagyobb csodát készült bejelenteni. Erre mutatott aznap és másnap minden tette és minden szava. Az apostolok hiába eveztek, a hullámok visszavetették a csónakot. Hajnalban utánuk indult gyalog sétálva a víztükör felszínén. A tanítványok szellemnek nézték, de amikor hangáról megismerték, Péter is sétálni vágyott a vízen, de megijedt a nagy hullámtól, Jézusnak kellett kiemelnie a vízből. Aztán Jézus beült a csónakba, és mire evezőhöz nyúltak, a bárka egy pillanat alatt kifutott a távoli partra. Reggel valamennyien bementek a zsinagógába. Sokan odaérkeztek az előző napi vendégek közül. Keresték a kenyérszaporító Jézust. Ő ezt tudta, de gyorsan kiábrándította őket: kenyeret a Teremtő normái szerint szántva, vetve, aratva, őrölve, dagasztva, ropogósra sütve kell fogyasztani. Ehhez mindenki érthet. Ő egészen mást akar: Ő nem Ezekiel, nem akarja az emberi keblekből kivenni a kőszíveket. Ő a kenyeret, a lényegét, csak a lényegét isteni erejével át akarja változtatni saját testévé, be akar menni minden embertestbe a kenyerezés módján, és ott belül akarja minden kegyelemmel átitatni a gyarló szívet, hogy isteni életre kapjon elég erőt. A hajnali séta a víz tükrén igazolja, hogy el tudja venni a teste súlyát és ezzel együtt teste tömegét, az előző napi csodálatos kenyérszaporítás igazolja, hogy teste anyagát annyira tudja szaporítani, amennyi igénylő várja.„Bizony, bizony mondom nektek: ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az Ő vérét, nem lesz élet tibennetek. De aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él”(Jn 6,53-57)

Évközi második hét szerdája

Évközi második hét szerdája

Noricumi Szent Szeverin hittérítő szerzetes emléknapja

Az ökumenikus ima nyolcad negyedik napja

Én vagyok a jó pásztor, ismerem enyéimet,

És enyéim is ismernek engem,

Mint ahogy az Atya ismer engem és én ismerem az Atyát.

Életemet adom juhaimért – mondja az Úr.

Könyörögjünk!

Mindenható, örök Isten, te összegyűjtöd, ami szétszóródott, és az egybegyűlt nyájat védelmezed. Tekints jóságosan azokra, akiket az egy keresztség megszentelt, hogy a hit teljességében és a szeretet kötelékében is eggyé váljanak. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön-örökké.

Ámen!

Krisztusban szeretett Testvéreim!

„Licet sabbatis benefacere, an male?”

(Márk 3, 4b.)

„Szabad-e szombaton jót vagy rosszat tenni?” Teszi fel a kérdést egy szombati napon a kafarnaumi zsinagógában. Mint jól tudjuk az ószövetségi zsidó nép a szombatot teljes munkaszüneti napnak, teljes főünnepnek tartotta, akár csak mi újszövetségi hívek a vasárnapot. Alapvető különbség van azonban mégis a két ünnep, a két pihenő nap megtartása között. Az evangéliumi szakaszból jól ismerhetjük a történetet. A hívő zsidó emberek szombaton mind a zsinagógában gyülekeztek, hogy hálát adjanak az Úrnak. A farizeusok, az Írástudók és minden Heródes-párti ember ugyanúgy ott volt a templomukban, ahogyan ott voltak a zsidó nép egyszerű, munkás hívei, sőt még a betegek és a bénák is, akik azért némiképpen mozogni tudtak. Talán ezen alkalomból még többen voltak, mint máskor, hiszen jól tudták, hogy a Názáreti ács fiai is ott lesz szombaton a zsinagógában. Gyógyításainak, csodatetteinek ekkor már se szeri-se száma nem volt, így hát joggal bízhattak abban a betegségtől szenvedő emberek, hogy talán éppen ma találkoznak vele, talán éppen ma fogja őket megszabadítani kínjaiktól, fájdalmaiktól. Tudták ők mind, hogy szombaton az ószövetségi írás szavai szigorú betartása esetén nem tehet semmit, még a halálos beteg emberért sem. Ezt tudták pontosan irigyei, ellenfelei is és várva várták az alkalmat, hogy valamibe belekapaszkodhassanak Jézus Krisztussal szemben, hiszen eddig mindig alul maradtak vele szemben, bár hogyan is próbálták kérdéseikkel tőrbe csalni. A mi Urunk, Jézus Krisztus is pontosan érezte, hogy csapda van számára előkészítve a zsinagógában. Látta, és érezte, hogy minden szempár és minden fül őrá szegeződik és a tétován, félrehúzódva álló béna kezű emberre. Talán még fokozta is a meglepetésüket, amikor Jézus Krisztus minden bevezető, minden körültekintés nélkül egyenesen a béna kezű emberhez intézte szavait és a figyelem középpontjába helyezte azt. A teremben több százan lélegzetüket is elfojtva figyelték a fejleményeket. A kínos csöndet, a Mester szavai törték meg, ahogy egyenesen mindenkinek feltette a kérdést, amire olyan kíváncsiak voltak ellenségei. „Szabad-e szombaton, jót vagy rosszat tenni?” A kérdések után biztosan még egy percet is várt, hátha valaki megmeri törni a feszült csendet, és őszintén elmeri mondani a véleményét. Sajnos szomorúan tapasztalta, hogy a farizeusok, az írástudók jelenléte miatt senki sem mert, lelkiismeretének hangot adni, és ezzel az oktalan, embertelen törvénnyel szembeszállni. És ekkor olyan példát statuált mindenki előtt, jól láthatóan és jól érthetően, hogy később még véletlenül se érthesse azt senki félre, hanem egyszer s mindenkorra, mindenki vegye tudomásul, hogy a szeretet, a segítőkészség, az emberi élet és egészség mindennél fontosabb a Mindenható Atya Isten számára, így Jézus Krisztus számára is, akkor pedig ez nem lehet másként az emberek számára sem. A Jézus Krisztus ellen formálódó zsidó szövetség, lehet, hogy éppen ettől a cselekedettől forrt véglegesen egybe, és jutatta poharukba az utolsó cseppet, ahonnan már nem volt visszaút. Végleg elhatározták, hogy ennek az embernek, aki minden és mindenki fölé helyezi magát pusztulnia kell. Feltehetjük mi is kedves Testvéreim a kérdést magunknak, vajon milyen lenne a világunk, ha bizonyos dolgokat csak bizonyos napokon végezhetnénk máskor pedig nem. Ezek az ostoba emberi korlátozások csak arra voltak jók, hogy életben tartsanak egy olyan kasztot, egy olyan rendet, amelynek nem volt már jövője, mert csak élősködött embertársaik nyakán. Emiatt ma is Jézus Krisztus szemben áll minden emberi elnyomó hatalommal, amely valamilyen koholt ürügy alapján igyekszik magát mások fölé helyezni. Ezért a szombati gyógyítás miatt kétezer éve vesztésre áll az Úr ügye. Viszont kétezer éve győzedelmeskedik is nap-nap után a feltámadt Jézus Krisztus, mert fellépésével eltörölt fölöttünk minden gonosz, rosszindulatú emberi hatalmat. Annyi jóság, annyi kultúra és szolgálat után még mindig rendszeresen tanácsot tart a világ egy erős akarattal bíró része, hogy nemcsak Jézus Krisztus ügyét, hanem a katolikus Egyházat is, hogyan tehetné tönkre. A zsidó pénzügyi oligarchia, a farizeusi lelkületű emberek ma is vezető szerepben vannak, ma is éppúgy Jézus Krisztus megfeszítésére törekednek, mint egykoron. Évtizedeken keresztül propagandisták fogtak össze bürokratákkal és fegyveresekkel, hogy elhallgattassák az Örömhírt, tönkretegyék annak hirdetőit. Templomok, hittanórák, ifjúsági csoportok megfigyelése, szülök megfélemlítése, zarándokok és táborozok zaklatása. Ezek még az elmúlt időkben is mindennapos módszerek voltak. Amikor pedig már látva, hogy erővel semmire sem mennek, egyszerűen reklámjaikkal, hamis életeszményeikkel kimossák az egyszerű emberek, a beteg és béna kezű emberek eszéből és lelkéből a krisztusi hitet. Céljuk ma, hogy ne csak szombaton ne segítsünk embertársainknak, hanem a hét egyik napján, hogy az önzés jusson el olyan szintre, hogy már közösséget se lehessen alkotni, mert így akkor minden embert perifériára lehet szorítani. Azonban az Úr nemcsak erősíti és támogatja Egyházát, hanem egyenesen benne él. Egy vele! Test a testben, vér a vérben, lélek a lélekben! A krisztusi test mindaddig szolgál, él és hordozza az élet jeleit, amíg a Feltámadott vele van. Nemcsak hétfőn, nemcsak vasárnap, és nemcsak szombaton, hanem minden nap, amíg a világ-világ, vagyis a világ végezetéig. Most Krisztusban szeretet Testvéreim mi is nézzünk körül magunk körül, és gondoljuk végig tettünk-e a mai napon jót vagy rosszat, akár szombat, akár vasárnap, akár szerda van ma? A jót tenni nem nap kérdése, vagy dátum kérdése, hanem emberi, erkölcsi kötelességünk nemcsak hogy szombaton, nemcsak akkor, amikor az nekünk alkalmas, hanem leginkább akkor, amikor arra rászorul egyik szükséget szenvedő embertársunk!

Imádkozzunk:

Urunk, Istenünk, add, hogy ez a szentáldozás, amely előre jelzi a hívek egymásra találását tebenned, valósítsa meg Egyházad teljes egységét. Krisztus, a mi Urunk által.

Ámen!