Ferenc pápa katekézise: Isten nem állít csapdákat, nem szórakozik velünk!
Május 1-jén a Szentatya folytatta a Miatyánk kéréseinek kifejtését a hívekkel való szerda délelőtti találkozása keretében. Ma a „ne vígy minket kísértésbe” mondat értelmét fejtegette.
Kedves
testvéreim, jó napot kívánok!
Folytatjuk
a Miatyánkról szóló katekézist, és ma elérkeztünk az utolsó előtti kéréshez:
„Ne hagyj el bennünket a kísértésben” (Mt 6,13); egy másik fordítás pedig azt
mondja: „Ne engedd, hogy kísértésbe essünk!” A Miatyánk derűsen kezdődik:
felébreszti bennünk a vágyat, hogy Isten nagy terve megvalósulhasson közöttünk.
Aztán az életre vet egy pillantást, és annak kérésére késztet, amire nap mint
nap szükségünk van: ez a „mindennapi kenyér”. Ezt követően az ima a másokkal
való kapcsolataink felé fordul, amelyeket gyakran beszennyez az önzés:
bocsánatot kérünk, és vállaljuk, hogy mi is megbocsátunk. Ezzel az utolsó
előtti kéréssel azonban a mennyei Atyával folytatott párbeszédünk úgymond a
dráma mélyére hatol, vagyis arra a területre, ahol szabadságunk és a gonosz
fondorlatai állnak szemben egymással.
Mint
tudjuk, az evangéliumokban található eredeti görög kifejezést nehéz pontosan
visszaadni, és az összes modern fordítás sántít egy kicsit. Van egy pont
azonban, amely felé egyhangúlag közeledhetnek az álláspontok: bárhogy értsük is
a szöveget, ki kell zárnunk, hogy Isten lenne az emberre leselkedő kísértések
főszereplője. Mintha maga Isten állna lesben, és csalná kelepcébe gyermekeit.
Egy ilyen értelmezés ellentétes magával a szöveggel, és távol áll attól az
istenképtől amelyet Jézus feltárt előttünk. Ne felejtsük el: a Miatyánk azzal
kezdődik, hogy Istent apánknak szólítjuk. Egy apa pedig nem állít csapdákat
gyermekeinek. A keresztényeknek semmi közük egy irigykedő istenhez, aki az
ember vetélytársa, vagy aki azzal szórakozik, hogy próbák elé állítja. Sok
pogány istenkép ilyen. Jakab apostol levelében viszont azt olvassuk: „Senki se
mondja, amikor kísértésbe esik, hogy »Isten kísért engem«; Istent ugyanis nem
kísértheti a gonosz, és ő maga sem kísért senkit” (Jak 1,13). Ellenkezőleg: az
Atya nem okozója a rossznak, egyik gyermekének sem ad kígyót, amikor ő halat
kér (vö. Lk 11,11) – ahogyan Jézus tanítja –, és amikor a gonosz színre lép az
ember életében, akkor Isten az ember oldalán harcol, hogy megszabadulhasson a
gonosztól. Ő olyan Isten, aki mindig értünk és sosem ellenünk harcol! Ő az
Atya! Ilyen értelemben imádkozzuk a Miatyánkot.
Ez a két
momentum – a próbatétel és a kísértés – titokzatos módon jelen volt magának
Jézusnak is az életében. Ennek megtapasztalásában Isten Fia teljesen
testvérünkké lett, már-már botrányos módon. És éppen ezek az evangéliumi
szakaszok bizonyítják, hogy a Miatyánkot záró, legnehezebben érthető kérések
már meghallgatást nyertek: Isten nem hagyott magunkra minket, hanem Jézusban a
végsőkig „velünk lévő Istenként” tárta fel magát. Ő velünk van, amikor
megpróbál minket az élet, egész életünk folyamán velünk van! Velünk van az
örömben, velünk van a megpróbáltatásban, velünk van a szomorúságban! Velünk
van, amikor kudarcot szenvedünk, velünk van, amikor vétkezünk! Mindig velünk
van, mert ő Apa, és nem tud elhagyni minket!
Ha
megkísértetünk, hogy rosszat tegyünk, hogy megtagadjuk a testvéri szeretetet
másokkal, és feltétlen hatalomra törekedjünk mindenki és minden felett, Jézus
már legyőzte értünk ezt a kísértést: az evangéliumok első lapjai tanúsítják.
Rögtön azután, hogy a bűnösök közé vegyülve megkapja a keresztséget Jánostól,
Jézus visszavonul a pusztába, és ott megkísérti a sátán. Így kezdődik Jézus
nyilvános működése, a sátántól jövő kísértéssel. A sátán ott volt. Sokan azt
mondják: „Nincs értelme beszélni az ördögről, az egy idejétmúlt dolog! Az ördög
nem létezik.” De nézd csak meg, mit tanít az evangélium: Jézus szembekerül az
ördöggel, megkísérti őt a sátán. De Jézus ellenáll minden kísértésnek, és
győztesen kerül ki a harcból. Máté evangéliumának van egy érdekes megjegyzése,
amely a Jézus és az Ellenség közti csörtét zárja: „Ekkor elhagyta az ördög, és
íme, angyalok jöttek, és gondoskodtak róla” (Mt 4,11).
Isten a
leggyötrőbb kísértés idején sem hagy magunkra minket. Amikor Jézus visszavonul
imádkozni a Getszemáni-kertbe, kimondhatatlan szorongás önti el a szívét – ezt
mondja a tanítványoknak –, magányt és elhagyatottságot él át. Egyedül van,
vállán a világ összes bűnének terhével, egyedül, kimondhatatlan szorongásban. A
megpróbáltatásban olyan marcangoló szenvedést él át, hogy valami váratlan dolog
történik. Jézus sosem koldul szeretet önmagának, azon az éjjelen viszont
halálos szomorúság tölti be lelkét, és akkor barátai közelségét kéri:
„Maradjatok itt, és virrasszatok velem!” (Mt 26,38). Amint tudjuk, ők a
félelemtől teljesen elbágyadtak és elaludtak. A haláltusa idején Isten kéri az
embert, hogy ne hagyja el, az ember pedig elalszik. Amikor viszont az embernek
kell szembenézni megpróbáltatással, Isten virraszt. Életünk legszörnyűbb
időszakaiban, a szívet tépő szenvedések és a legelviselhetetlenebb szorongások
idején Isten velünk virraszt, Isten velünk küzd, állandóan közel van hozzánk!
Miért? Mert ő Apa! Ezzel a szóval kezdtük a Miatyánk imát. Olyan apa ő, aki nem
hagyja magukra gyermekeit! Jézusnak az a fájdalmas, küzdelmes éjszakája a
megtestesülés utolsó pecsétje: Isten leszáll, hogy velünk legyen életünk
szakadékos mélységeiben és a történelem gyötrelmes szenvedéseiben.
Ez a mi
vigaszunk a megpróbáltatás óráján: annak tudata, hogy a völgy, amióta Jézus
végigment rajta, már nem vigasztalanul elhagyatott, hanem Isten Fia jelenléte
által megszentelt és megáldott völgy. Ő sosem fog magunkra hagyni minket!
Istenünk,
tartsd hát távol tőlünk a megpróbáltatás és a kísértés idejét, de ha mégis
elérkezik ez az idő, Atyánk, mutasd meg, hogy nem vagyunk egyedül! Te vagy az Atya!
Mutasd meg nekünk, hogy Krisztus annak a keresztnek a terhét is magára vette!
Mutasd meg nekünk, hogy Jézus arra hív minket, hogy vele együtt hordjuk azt, és
teljes bizalommal ráhagyatkozzunk atyai szeretetedre!
Köszönöm!
Köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése