Útravaló – 2019.
február 17., évközi 6. vasárnap
Napról napra közreadjuk a napi evangéliumi szakaszhoz,
illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus
kiadványból. Februárban Juhász Ferenc miskolc-mindszenti plébános ad útravalót.
Évekkel ezelőtt politikusok jártak nálam egyik
alkalommal. Bejelentkeztek illendően, és – nyilvánvalóan a választásokra
készülve – bemutatkozó látogatást tettek. Sajnálatukról biztosítottak, amiért
az Egyháznak ilyen kevés jóakarója van a politikában. És ígérték, ha
parlamentbe jutnak – messzemenően támogatják az Egyház érdekeit.
Beszélgettünk erről még egy sort, majd elköszöntek.
Azóta legalább háromszor költöztem. Költözés
alatt a könyvek sokszor megfordulnak a kezek között. Pakolásuk közben az
ember elméláz egyiknél-másiknál. Így botlottam bele egy szociológiai
felmérésbe, amit a püspöki kar médiabizottsága készített már vagy húsz
éve, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalmi Konfliktusok Kutatóközpontja
és a Szonda Ipsos felmérései alapján, a könyv címe: Az
egyház mozgástereiről a mai Magyarországon. Szociológiai felmérés és
elemző tanulmányok szólnak arról, hogy az Egyház társadalmi szerepe milyen
csekély. Arról, hogy az Egyház csendes próbálkozásait hangos elutasítások
veszik körül. Hogy a közéletben nem igazán meghatározó tényező az Egyház.
Ezt többek között arra vezeti vissza, hogy az Egyház tagjai, akik
elkötelezték magukat az Egyház tanítása iránt, a társadalom alsó
rétegeiből tevődnek ki. Magyarán, a vallásos emberek társadalmi súlyuknál fogva
elmaradnak a nem vallásosaktól. Ez pedig az Egyház megújulási
törekvéseinek egyik legerősebb gátja.
Ha ezt a szakmai elemzést lefordítjuk a ma
felolvasott evangélium nyelvére, akkor szembe találjuk magunkat azzal
az állítással, hogy az Egyház megújulásának gátjai azok, akiket Jézus
boldognak nevez, azok, akikre Egyházat épített. Úgy is mondhatnám: mi
magunk vagyunk a megújulás akadályai, mert nem vagyunk elég gazdagok, nem
vagyunk befolyásos emberek, nem vagyunk országos jelentőségű
politikusok. Csendben jegyzem meg, ha azok lennénk, nem az
Egyház lenne-e az első, amelynek hátat fordítanánk? Igen -
idézzük csak fel újra Jézus szavait: Boldogok vagytok ti szegények,
... ti, akik most éheztek, ... ti, akik most sírtok ... Olykor lázadunk ez
ellen a boldogság ellen. Uram, hogy mondhatod boldognak a szegényt, az éhezőt,
azt, aki sír? És közben tudjuk, sokan vannak, akik nem szegények sem
lélekben – sem sehogy nem éheznek, nem szelídek, nem irgalmasok, nem tisztaszívűek,
nem üldözöttek, nincsenek is megrágalmazva – mégsem boldogok!
Jézusnak ez a
programbeszéde. Nem hiszem, hogy bármelyik választást is megnyerhetné
ezzel. Biztosan nem állítana maga mellé tömegeket. Viszont azt is láttuk a
történelemben, hogyan pártolnak el a tömegek azoktól, akik földi
paradicsomot ígértek, csak hogy bizalmukat megnyerjék. Jézus
nem közhelyeket mond az embereknek. Keményen beszél, olyanokat, ami miatt
sokan ott is hagyják őt. Mégis ő pontosan tudja, mit tesz velünk. Olyat mond,
amilyet még nem mondtak: boldognak mondja a szerencsétlent. És aki
ezek után is vele marad, az valószínűleg boldog is lesz: és nem csak
azért, mert nem ijedt meg a saját árnyékától. Olyan, aki nem ebbe a
világba helyezte bizalmát, hanem Istenbe. Vajon köztünk hányan vannak
boldogok? És hányan énekelhetik együtt Kosztolányi Dezső Boldog,
szomorú dalát, még mielőtt igaz lenne az utolsó mondat: „Itthon vagyok
itt e világban / s már nem vagyok otthon az égben.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése