A teremtmények összefonódása – Az ember teste és Isten megtestesülése korunk teológiájában
Görföl Tibor, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola docense, a Vigilia főszerkesztő-helyettese írását adjuk közre.
A XX.
század, sőt az egész újkor legnagyszerűbb gondolkodói közé tartozó Karl Rahner
egyik felejthetetlen megállapítása szerint abban a kijelentésben, hogy „Isten
emberré lett”, nem biztos, hogy az Isten és a lett szavak a legtitokzatosabbak
és a legtöbb magyarázatra szorulók. Igaz persze, hogy az Isten szó és magának
Istennek a valósága mindörökre kimeríthetetlen és kifürkészhetetlen marad,
mindig lesz majd, ami elmondható még Istenről, mindig lesznek, akik valami újat
és meghökkentőt tudnak mondani Istenről, hiszen akármeddig is tart az emberiség
története, mindig akadnak majd, akik a kimeríthetetlenbe alámerülve olyasmit
hoznak fel a mélyből, féltett és sugárzó kincsként, amire még soha senki nem
gondolt. És nem kevésbé titokzatos és különleges a „lett” szó sem, elvégre, aki
tudja, hogy Isten változhatatlan, s változékony szerencséje és élete
hányattatásai közepette vigaszt is merít Isten változhatatlanságából, az joggal
kezd el töprengeni azon, hogyan lehet valamivé az, aki mindörökre ugyanaz.
Karl
Rahner
De e két
különleges szóhoz képest semmivel sem egyszerűbb a látszólag oly magától
értetődő ember
kifejezés. Tudjuk-e pontosan, hogy mi alkotja az ember lényegét? Képesek
vagyunk-e arra, hogy pontosan rögzített határok közé fogjuk, azaz definiáljuk
az embert? Világosan össze tudjuk-e foglalni, mivé lett Isten, amikor emberré
lett? Emberségünk annyira közel van hozzánk, annyira hozzánk tartozik, hogy
nehezen szentelünk figyelmet neki, pedig ha elhisszük, hogy Isten emberré lett,
kötelességünk a lehető legjobban megismerni azt a teremtményt, amellyel maga
Isten teljes közösségbe akart kerülni, olyannyira, hogy azzá is lett. Az emberi
létezés nagy rejtélye összefügg Isten létének nagy rejtélyével – ez a
meggyőződés kiirthatatlan a kereszténységből.
Az
Újszövetség megfogalmazása szerint azonban nem egyszerűen csak arról van szó,
hogy Isten emberré lett, hanem arról, hogy az Ige testté. Karl Rahner kortársa,
a XX. század másik teológiai géniusza, Hans Urs von Balthasar arra
figyelmeztet, hogy a test kiemelésének különleges jelentősége van, mégpedig
azért, mert arra utal, hogy többféle, számos feltétele és előzménye volt annak,
amit az Ige megtestesülésének nevezünk. Isten tevékenysége és cselekvése,
hangsúlyozza Balthasar, mindig valamilyen mintát és rendet követ, amely első
pillantásra talán nem ismerhető fel, megfelelő idő távlatából azonban
kirajzolódik. Amit Isten elhatároz és végbevisz, az sokszor ugyan meglepő,
váratlan, felülírja az emberi elképzeléseket, s úgy tűnik, mintha kiszakítaná
saját közegéből és megszokott struktúráiból azt, akire irányul, de ez a
látszólag felforgató erő valójában békés és nyugodt rend szerint érvényesül.
Hans Urs
von Balthasar
Az is
összefügg ezzel, hogy a Fiú megtestesülése gondosan elő volt készítve, bár
igaz, hogy senki nem számított, nem számíthatott rá. Milyen sok minden kellett
ahhoz, hogy megtörténhessen ez az esemény, majd érvényesülni is tudjon az
emberiség életében. Szükség volt első pillantásra jelentéktelennek tűnő
tényezőkre, például arra, hogy az európai kultúrkörben viszonylagos béke
honoljon, s a háborús felfordulás ne mossa el a színről egy vándortanító köré szerveződő
kis közösség törekvéseit, és szükség volt általánosan beszélt közös nyelvre, a
görögre, amely biztosítani tudta, hogy a szemita csoport hangja széles körben
hallható legyen. De szükség volt kiépített közlekedési lehetőségekre és egy sor
egyéb, banálisnak tűnő körülményre. Súlyosabb feltételek is megjelölhetők
azonban. Mennyire fontos volt például, hogy az emberiség jelentős többsége
szakítani tudjon a törzsi gondolkodásmóddal, azzal a szemlélettel, amely csak a
saját közösség érdekeit tartja jelentősnek, és a többiek sorsa iránt közömbös.
Ha nem született volna meg az a felismerés, hogy mindenki fontos és lényeges, a
megváltásról szóló keresztény üzenet elhalt volna a jelentéktelenség
sivárságában. Ezért állítja Hans Urs von Balthasar, hogy nyugodtan tekinthető a
kereszténység előzményének és előkészítőjének az az emberiség nagy kultúráiban
a Krisztus előtti első évezred derekán végbemenő alapvető átalakulás, amely
magával hozta a mindenkire kiterjedő egyetemes távlatot, s amelyet
tengelykornak szokás nevezni.
De nem
csupán ennyiről van szó. Ugyanilyen fontos, sőt jóval lényegesebb, hogy a
teremtett világ sajátos természete már eleve nélkülözhetetlen talajt
biztosított az Ige magvának megérkezéséhez. Balthasar gyönyörű, felejthetetlen
szavakkal beszél arról, hogy minden, ami a világon létezik, anyagiságánál fogva
sorsközösséget alkot egymással, és egyetlen közös alapban gyökerezik. A szerves
és a szervetlen anyag, az élettelen és az élő természet elemei összefonódnak
egymással, s egyetlen alapból bukkannak elő, úgy, hogy rá is szorulnak
egymásra. Az anyagi létezőknek ez a nagy természetes közössége az emberben
fejeződik ki a legteljesebben, és az emberben összpontosul, mégpedig
testiségénél fogva. Az ember, ez a testi létező nem létezhetne az anyag sokféle
formája nélkül, s önmaga alapjához visszatérve egyúttal az összes többi anyagi
valósággal is találkozik. Az pedig, hogy az Ige testté lett, azt is jelenti,
hogy belépett ebbe a nagy közösségbe és összefonódásba, s azért válthatta meg
testként és emberként az összes testet és embert, mert már eleve megvolt az az
egység, amelyet világosságával átjárt. Azért képviselhetett egymaga mindenkit,
mert a nagy közösségen belül valamiképpen már mindenki szerepet játszott a
többiek életében. Az Ige megtestesülése ebből a szempontból arra is rányitja a
szemünket, köti a lelkünkre Balthasar, hogy sokkal mélyebben jelen tudunk lenni
egymás életében, sokkal többet tehetünk és sokkal hatékonyabban szenvedhetünk
egymásért, mint valaha gondolni mertük volna. Ehhez pedig test kell – és ezért
lehetetlen, hogy Isten ne emberré, hanem angyallá legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése