„Ha kisült már, ide véle…” – Mit jelképeznek a hagyományos ünnepi ételeink?
Van minden, mint karácsonykor – tartja a szólás, hiszen a karácsony ünneplésének fontos része a gazdag, közös étkezés. Halászlé, töltött káposzta, diós és mákos bejgli, mézeskalács… De miért esszük éppen ezeket, és mit jelképeznek a hagyományos ünnepi ételek?
A
hagyományok meghatározó elemei a karácsonyi ünnepkörnek a modern, városi ember
számára is. Mindannyiunk családjában élnek szokások: van, ahol nem múlhat el
karácsony egy bizonyos sütemény nélkül, vagy a nagyszülők féltve őrzött
díszének mindig ugyanarra a helyre kell kerülnie a karácsonyfán. A szimbólumok
és rítusok nemcsak hangulatossá és otthonossá teszik az ünnepeket, de általuk
szavak nélkül is megérthetjük, és főleg átélhetjük azok mélyebb rétegeit.
A
karácsonyi ünnepkör advent első vasárnapjával, illetve a népi vallásos
hagyományok szerint a hozzá mindig közel eső András-nappal (november 30.)
indul. Ez az egyházi év kezdete, ami évszázadokig megszabta az idő számítását,
így a decemberi jeles napok közös jellemzője az új esztendő köszöntése. Illetve
az új életé, hiszen nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ez a téli napforduló
időszaka, ami már jóval a kereszténység előtt meghatározta a közösségek
életritmusát. Ezért lehet, hogy a legtöbb hagyomány valamilyen pogány szokásra,
hiedelemre vezethető vissza. Ugyanakkor éppen e ciklusváltás miatt döntött az
Egyház úgy, hogy ekkorra teszi Jézus születésének – tudományosan egyébként
meghatározhatatlan – emléknapját: a világ Világosságának eljövetele ünnepét a
fény sötétség feletti győzelmének idejére.
A
tradicionális ünnepi ételek és azok elfogyasztásának szokásai is mind e
szimbólumrendszerhez kötődnek. Karácsonykor még a legszegényebb családok is
igyekeznek gazdag asztalt teríteni, hiszen már maga az ünnepi étkezés
előrevetíti a jövő év bőségét, de a hagyományos karácsonyi ételek egyenként is
mind szimbolikus jelentést hordoznak.
A
szenteste elmaradhatatlan étele a hal. Egyrészt, mert régen advent is kötelező
böjti idő volt, Ádám és Éva napja pedig szigorú böjti nap, másrészt a magyar
hagyományokban a halpikkely gazdagságot jelent a következő esztendőre. Másnap a
karácsonyi főétel régen disznóból készült, mivel az „előre túr”, így segíti a
család előrejutását, míg a tyúk, illetve szárnyas nem kerülhetett az asztalra,
mert az „elkaparja a szerencsét”.
Karácsonykor
– majd később szilveszterkor és újév napján is – előnyben részesítették azokat
az ételeket, amelyek sok termést, magot hoznak, hiszen azok bőséges új évet
ígérnek: ezért fontos része az ünnepi étkezésnek a bab, a lencse, a mák, a
mazsola. A töltött ételek, mint a töltött káposzta és a bejgli is a következő
esztendő jó termését, a termékeny állatokat, a teli csűröket hivatottak
biztosítani.
A dió,
mint ősi Krisztus-szimbólum (Nux est Christus) szintén nem hiányozhatott a
karácsonyi asztalról. A termés keserű, zöld burka az Úr földi szenvedésére,
csonthéja a keresztfára vagy a sziklasírra, belső magja Jézus isteni
természetére utal. A néphiedelem szerint az ártó lelkek az esztendő leghosszabb
éjszakáin, Luca-nap és karácsony estéje között vannak hatalmuk teljességében. A
szenteste várakozásban töltött óráiban a gonosz felett aratott győzelmet
szimbolizálja a csonthéjból feltört dióbél.
A másik
jellegzetes gyümölcse a karácsonyi asztalnak az alma. Ez a legtöbb kultúrában
erotikus jelkép, a csábítás, a kísértés szimbóluma – ezért lett a keresztény
hagyományban is a Paradicsom „közepén álló fa gyümölcse” alma, bár a Biblia nem
nevezi meg, milyen fáról van szó. Belőle sarjad azonban az élet fája, amelynek
termése maga a Megváltó: „A kis Jézus, aranyalma, / Boldogságos Szűz az anyja”
– szól a karácsonyi ének. Az ünnepi asztal almája tehát Isten irántunk érzett
szeretetének jelképe. Ugyanakkor számos néphiedelem és jóslás is kötődik hozzá;
a legelterjedtebb, hogy szenteste a családfő annyi cikkelyre vágja az almát,
ahány családtag van, majd együtt megeszik, hogy az év során bármi történik is,
összetartsanak.
Az ünnepi
vacsora részeként – néhol első fogásként – ma is sok helyen fogyasztanak mézet,
mellé esetleg fokhagymát, amely ősi gonoszűző, egészségmegőrző szer, illetve
ostyát, amely természetesen Krisztus testére utal. A méz kultikus jelentősége
még az ókori, kora középkori időkből származik. A méhek a szorgalom és a
tisztaság jelképei, a hiedelem szerint ugyanis „szűzi életet” élnek, s nem
elpusztulnak, hanem meghalnak, mint az ember. Az Ószövetség is dicséri a méhek
szorgalmát és bölcsességét. A népi vallásosságban mindez úgy élt tovább, hogy a
méhek a Szűzanya könnycseppjeiből származnak. Emellett a méz – illetve a
hagyományosan sokféle karácsonyi sütemény – édessége az ünnep örömét is
kifejezi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése