„Örökre és tökéletesen” – Az Eucharisztia a kateketikai kongresszus középpontjában
„Élet – kenyér. Adhat-e az Eucharisztia életet?” mottóval az Eucharisztiát állította középpontba a XII. Nemzeti Kateketikai Kongresszus. November 15. és 17. között Budapesten gyűlt össze közös gondolkodásra száznyolcvan katekéta, köztük negyven pap.
Élet-e
az Eucharisztia, kenyér-e számunkra? Hol táplálék számunkra? – ezen kérdésekkel
való szembenézésre hívta az Országos Hitoktatási Bizottság (OHB) a katekétákat.
Arra szólt a meghívás, hogy a résztvevők megtalálják saját válaszaikat, és ezen
keresztül annak az útját, hogyan válik ez a titok továbbadhatóvá és foghatóvá a
mai ember számára. Témaválasztásával a 2020-as Nemzetközi Eucharisztikus
Kongresszus (NEK) készületébe állt bele az OHB. A XII. Nemzeti Kateketikai
Kongresszus (NKK) Élet – kenyér. Adhat-e az Eucharisztia életet? – mottóval az
Eucharisztiát állította vizsgálódása középpontjába, és témáját teológiai, biblikus,
antropológiai, liturgikus, diakonális vonalon is körüljárta.
A
Feneketlen-tó partján álló Flamenco Hotel termei adtak otthont a
konferenciának. A reggeli imára érkeztünk, a találkozó második napjára. Ünnepi
hangulatba csöppentünk, olyan közönségbe, ami azt sugározta, örömmel vesznek
részt a programokon. Ahogy később megfogalmazták, ez sokuk számára a
feltöltődés lehetősége, az itt átéltek segítségével kapnak erőt, lendületet a
mindennapi, nehéz munkához. A program struktúrája ezt az igényt szolgálta. Az
előadások és műhelymunkák váltakoztak; a napot ima foglalta keretbe; volt
alkalom a kötetlen együttlétre, beszélgetésre, a csúcspontokat pedig a
szentmisék adták. Péntek este Erdő Péter bíboros mutatott be szentmisét és
szólt a résztvevőkhöz a Szent Imre-templomban.
Füzes
Ádám, az NKK-t előkészítőként, szervezőként és kísérőként segítő koordinátor
elmondta: a program összeállításánál azt keresték, hogyan tudja a kongresszus a
maga eszközeivel segíteni az Eucharisztiáról szóló tanítás továbbadását. Az
előadások, Martos Levente Balázs adta biblikus alap után Versegi Beáta nővér
keresztény antropológusként a teremtés emberképéről beszélt, ember és Isten
kapcsolatáról.
Pál Feri
előadásának Eucharisztia – örökkévalóság az időben
címet adva beszélt az eucharisztikus kongresszusra való felkészülés
folyamatának szempontjairól. Fel tud-e ragyogni, amik igazán vagyunk? – tette
fel a kérdést, és ennek megvalósítását kihívásként állította elénk. Azt
fogalmazta meg, hogy a lényeget kell felmutatnunk akkor, amikor 2020-ban a
világ ránk fog figyelni: a hívő ember kereszténységét, melynek alapja a bizalmi
viszony Jézussal. Ennek a kapcsolatnak kell átszőnie a politikai és a
kulturális kereszténységet is. Akkor vagyunk hitelesek, ha világosan képviselni
tudjuk, kik vagyunk, és miért vagyunk – mondta az előadó.
Az a
kihívás, hogy meg tudjuk-e ezt valósítani, a lényeget tudjuk-e továbbadni. A
mentálhigiénés szakember előadása arra igyekezett felkészíteni, annak útját
mutatta meg, hogyan tudja az ember erre a küldetésre alkalmassá tenni magát.
Feri atya a pszichológia nyújtotta tudással vértezte fel, történetei
élményszerűen, az átélés katarzisával segítették hozzá a résztvevőket, hogy
rálépjenek erre az útra.
Pál Feri
a házasságtörő asszony és Jézus találkozásából indult ki. Idézte a találkozás
kulcsszavait: nem ítéllek el, menj és többet ne vétkezzél. E három, az elvárás
mint norma, a belső erkölcsi felismerés és a spiritualitás átszőtte élet
kölcsönösen feltételezi egymást, de a harmadik a maga megszentelt módján
felülírja, felülmúlja az első kettőt.
Az „itt
és most”-ból elindulva az úton lévő embernek át kell gondolnia a múlthoz és a
jövőhöz való viszonyát. A római katolikus pap rámutatott: a múlt az emlékezés
terepe, és ennek helyes gyakorlatára tanított. Az élő és eleven élet egyik
fontos eleme az emlékezés. Három pontban foglalta össze azt a helyes
viszonyulást, melynek révén erőt tud adni a múltba nézés. A tudatos emlékezés
akkor erőforrás, ha életem pozitív fordulatait tudatosan ki tudom emelni,
emléküket elevenen tudom tartani, valamint ha tudatossá tudom tenni életem
csúcspontjait, és tudatosan pozitívan tudom befejezni élettörténeteimet. A
csúcspont példájaként a házasságkötését a szeretettség és elfogadottság
csúcsélményeként megélt asszonyt hozta fel, akinek az erre való visszagondolás
lendületet ad, ha önértékelésében elbizonytalanodik. Az élettörténet pozitív
befejezéseként annak a párnak a történetét mondta el, akik a gyermekáldás
elmaradásával keresték fel. Feri atya felismerte, az asszony gyerekként, váratlanul
veszítette el édesapját. Nem vitték el a temetésre, és nem tudta feldolgozni
gyászát. Meghívta egy gyászszertartásra, és kérte, írjon egy levelet az
elveszített édesapának. A szertartás felszabadító hatása segített az asszonynak
pozitívan lezárni a veszteséget. A párnak egy év múlva gyereke született.
A jövő
felé fordulva az előadó a célok kitűzésével foglalkozott. Arra hívta fel a
figyelmet, hogyan kell célokat kitűznünk, hogy energiával telten éljük a
mindennapokat. A mentálhigiéné szerint az a szerencsés, ha az egyéni életcélok
összefüggésbe kerülnek az embernél többel, az az érzés, hogy fontosak vagyunk,
de azért nem annyira. Fontosak továbbá a hosszú távú célok – hangsúlyozta –,
mert ezek segítenek felülemelkedni a rövid távon megélt kudarcokon, megtorpanásokon.
Sőt, lehet gondolkodni halálon túlmutató célokban is – emelte ki az
üdvösségre törekvés elsődlegességét Pál Feri. – Az időbeliség mellett fontos
különbséget tenni külső és belső célok között, és a kettő közül a belső célokra
– harmónia, fejlődés, boldogság – kell összpontosítani, mert azok eléréséért
való cselekvés sokkal inkább az egyén kezében van, míg a külső célok elérése ki
van szolgáltatva a körülményeknek. Feri atya továbblépve még egy
megkülönböztetést tett: a belső célok között vannak énközpontú és nem
énközpontú célok. Szemléltetésül egy történet következett. Egy esküvőn a
jegyespár és násznép akkor jár tévúton, ha azért van jelen, mert boldog akar
lenni, és akkor tűzött ki jó célt – nem énközpontú célt – ha a társát, a
mellette élőt szeretné boldoggá tenni.
„Ki az
igazi – a tökéletes, a tündibündi? A „te vagy az igazi”, ami azt jelenti, van
nyűgös igazi, van kócos, van ideges és akár durva igazi is. Az igaziság kihívás
felém, nem elvárás feléd. Kihívás, hogy mindennap lássam benned az igazit.”
Az
emberi lélek ismerője abban is segítséget nyújtott, mire figyeljünk ezen az
úton. Olyan dolgokra hívta fel a figyelmet, amik gyakorlása élettani
változásokat hoz létre, s ha ezekre figyelünk, boldogsághormonok termelődnek
bennünk. Érzéseket hívott elő, ugyancsak történetekbe ágyazottan. Elsőként
arról beszélt, mennyire jólesik az embernek, ha észreveszik, ha figyelnek rá,
mégpedig úgy, hogy valóban meglátják, milyen helyzetben van. Utalt szándékos
vakságainkra, amik azért jönnek létre, mert nem akarunk észlelni, a valóság
érzékelése ugyanis kikezdené az egyensúlyunkat, begyakorolt
biztonságérzetünket. Másodikként egymás megbecsülésének fontosságával
foglalkozott, a másik iránti tisztelet kifejezésének fontosságával.
Figyelmeztetett, mennyire hibás kultúránk beidegződése, ami károsnak tünteti
fel a dicséret. „Ne dicsérd szembe!” – tartja a mondás, és ezzel elvitatja,
mennyire lényeges emberlétünk számára a tisztelet, megbecsültség megélése.
„Legyen elég bátorság bennünk, hogy megőrizve a realitásokat, büszkék legyünk
egymásra!” – figyelmeztetett. Harmadikként a törődés és gondoskodás értékét
emelte ki, mint olyan alapvető szeretetnyelvét, amit mindenki ért.
Felszabadult
vidámságot közvetítő előadása történetekkel felvértezve indította el az
embereket a válaszadás útján: Adhat-e az eucharisztia életet.
A
konferencia négy műhelyre hívta a résztvevőket: Káposztássy Béla atya „Ars
celebrandi – az ünneplés művészete” műhelye a liturgiával foglalkozott. Az
ünneplés látható, hallható, érezhető, ízlelhető és érinthető elemei hogyan
segíthetik a kegyelem láthatatlan valóságának megnyilatkozását,
megtapasztalását – erre keresték a résztvevők közösen a választ.
Balázs
Tamás, a Győri Egyházmegye hitoktatási bizottságának elnöke és Tóth Lászlóné, a
Pécsi egyházmegye pedagógia főmunkatársa a szentségi felkészítés katekumenális
útjával foglalkoztak.
Versegi
Beáta CB és Rochlitzné Homor Ottília a havi rendszerességgel, gyermekek számára
tartott szentségimádás tapasztalatait osztották meg a résztvevőkkel.
Mindegyik
műhely törekedett arra, hogy konkrét ötleteket adjanak, de arra is, hogy a
résztvevőkben előhívják személyes élményeiket, gondolva itt az első
hitélményre, a liturgiában való részvétel nagy átélést adó élményeire.
A nap
szentmiséjét Erdő Péter bíboros mutatta be. Szentbeszédét teljes terjedelemben közöljük.
Főtisztelendő
Püspök úr! Kedves paptestvérek! Krisztusban kedves testvérek!
1. Szent
János evangéliuma minden eseményt úgy beszél el, hogy a külső történések
mélyebb üzenetét kutatja. De felbukkan benne számos olyan utalás is, amely
magukat az eseményeket teszi kézzel foghatóvá, amely a történés valóságát
érzékelteti. Az emberek észreveszik, hogy csak egy bárka volt a parton, mikor a
tanítványok elindultak. Jézus nem szállt fel arra a hajóra. Hogyan juthatott át
a tó túlsó partjára?
A
kenyérszaporítás után az emberek magatartása elég felületes. Kíváncsiság
látszik belőle, meg az az egyszerű öröm, hogy kaptak valamit. Nem volt elég a
tömeg figyelmét felhívni a különös eseményekre. Irányítani is kellett
gondolkodásukat, hogy abból, amit tapasztaltak, helyes következtetésre
jussanak. Maguktól a kenyérszaporítás után arra gondoltak, hogy valóban Jézus a
messiás, tehát királlyá kell tenni őt, hogy megszabadítsa a népet az idegen
elnyomástól.
Jézus
azonban magasabbra emeli a tekintetünket. Olyan táplálékot kell keresnünk,
amely az örökkévalóságra szól. A kenyérszaporítás tehát nem öncélú esemény
volt, hanem jel. Nem az volt a fő célja, hogy csillapítsa az emberek földi
éhségét, hanem annál sokkal több. Valami olyan titokzatos valóság, amit a
körülállók nem értettek meg. Az egész jelenet az Eucharisztiára irányul. Jézus
egyes számban beszél a kenyérről. Olyan kenyérről van szó, amely egyrészt az
Isten akarata szerinti életet erősíti bennünk, másrészt, ha így éljük le az
életünket, az örök boldogságot szerzi meg nekünk.
2. De
mit kell tennünk az életben, hogy ezt a célt elérjük? Erre válaszol Jézus a mai
evangélium egy későbbi mondatában. A cselekedet, amelyet végeznünk kell, maga a
hit. Hit abban, akit Isten küldött. A keresztény hit ugyanis egyszerre
Isten kegyelmi ajándéka és emberi cselekedet, amelyből értelmünk és akaratunk
egyaránt kiveszi a részét. Vagyis a hit és a tettek nem ellentétei egymásnak.
Sőt igazán el sem választhatók, hiszen Jézusban hinni annyit tesz, mint
elfogadni őt urunknak és mesterünknek és vállalni, hogy követjük tanítását és
parancsait. Tehát az igazi hit maga is cselekedet, Isten és az ember csodálatos
találkozása.
3. Nagy
öröm számomra, hogy ilyen hittel, jöttünk össze a mai napon az országos
kateketikai találkozóra. Ennek a találkozónak a mottója ez volt: „Élet –
kenyér. Adhat-e az Eucharisztia életet?” A kérdésre a választ hallhattuk az
imént az evangéliumból. Elevenen él bennünk a jézusi mondás „a kenyér, amelyet
én adok, az én testem a világ életéért.” Minden szövegemlékünk, amely az
Eucharisztia alapításáról szól, elmondja, hogy Jézus értünk adott testét és
értünk ontott vérét nyújtja nekünk az Oltáriszentségben. Alapvető vonása tehát
ünneplésünknek a szentmise áldozati jellege. Nem azért, mintha Isten
szenvedést, halált, Fiának szenvedését és halálát kívánta volna, hogy az
embereknek életet és boldogságot ajándékozzon. Hanem üdvösségünk és
boldogságunk titka az, hogy Istent olyan teljesen és fenntartás nélkül
szeressük, ahogyan Krisztus szerette őt. Így értjük meg, hogy a főparancs is –
szeresd Uradat, Istenedet tejes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből –
örök életünk és boldogságunk titkát tárja fel. Nem kívülről jövő, idegen
kötelezettség, hanem a dolog igazi természetének kinyilatkoztatása. Mert örökre
és tökéletesen boldogok csak akkor lehetünk, ha teljesen átadjuk magunkat Isten
vezetésének, aki tökéletes, aki örökkévaló, aki maga az élet. Jézus Krisztus
keresztáldozatában az Isten-ember megadta az emberiség nevében a teljes
viszontszeretetet az Istennek. Nekünk az a dolgunk, hogy csatlakozzunk
Krisztushoz, hogy részesedjünk áldozatában és életében. Erre vezet el minket a
keresztség, amelyben Krisztusba öltözünk és az Eucharisztia, amellyel táplál
minket.
Nagyon
fontos, hogy minden elméleti megfogalmazás előtt a gyermekeket, a fiatalokat, a
hittől távol álló embereket megragadja, elbűvölje egy élmény, megérezzék az
eucharisztikus ünneplés és a köztünk jelenlévő Krisztus varázsát. Ehhez fontos,
hogy legyen megragadó a látvány a templomba belépő számára, legyen sodró és
magával ragadó a liturgikus ünneplés. Különösen a sokak részvételével tartott
nagy események legyenek életre szóló élmények a számunkra. Megújulásunkra
nagyszerű alaklom az eucharisztikus kongresszusra való készület, különösen
pedig a nyitó szentmisére tervezett ünnepélyes elsőáldozás. Erre várjuk
szeretettel a gyermekeket, fiatalokat, felnőtt elsőáldozókat Magyarországról és
határainkon túlról. Segítsük a felkészülést erre a nagyszerű közös alkalomra,
valósítsuk meg a katekéták, az egyházi iskolák és a plébániák alkotó
együttműködését. Ennek megtapasztalása erőforrás lesz számunkra a későbbi
években is.
Ebben a
reményben kérem, az eucharisztikus Krisztus áldását mindazokra, akik a
hitoktatás ügyéért fáradoznak. Ámen.
A szombati
folytatásban Molnár Ferenc állandó diakónus vezetésével arra néztek rá, mire
indítja az embert az élet kenyerével való találkozás. A közös gondolkodást
Török Csaba egyetemi tanár Jelenlét. Az Eucharisztia misztériuma a hívő
közösség életében címmel teológiai alapvetéseket fogalmazott meg.
Udvardy
György, az MKPK hitoktatási bizottságának püspök-elnöke elmondta: „a
hitoktatóknak több terhet kell hordozni, mint ami hosszú távon jó, kifeszített
és túlfeszített állapot az övék. Nem mondhatjuk azt, hogy dolgozzunk még
többet, hanem arra kell figyelnünk, miből élnek a közösségeink, mitől maradnak
dinamikusak, vonzóak. A közvetlen közeg, ahonnan újabb munkatársakat lehetne
bevonni, kimerült. De mégsem pesszimista gondolatok ezek, nem az utolsó esély
hangulata. Evangelizáló helyzetben vagyunk, és ez jó dolog. Tekintsünk fel!
Annyira a saját feladatunkra figyelünk, hogy nem élünk a megszólítás
lehetőségével, és meggyengült a közösségépítő munkánk. Ez a következő feladat:
meg kell nyitni a meghívást új emberek felé. Bátran oda kell fordulnunk
emberekhez, és felkérni őket egy-egy feladatra, és biztos vagyok benne, az
Úristen meghallgatja kérésünket, küld munkásokat.”
Adhat-e
az Eucharisztia életet? – A konferenciát értékelve és a NEK-re
kitekintve Füzes Ádám elmondta: jó kérdéseket feltenni talán fontosabbak, mint
néhány kész választ adni. Kérdéseknek és kérdések meghallásának vagyunk híján.
Az előadások, műhelyek, a szentmise tanítása mutattak utat is, merre kell
mennünk. A NEK apropó, hogy megfogalmazzuk a hitünket. A saját köreinkben kell
a munkát kezdenünk. Adunk-e megfelelő katekézist? El tudjuk-e mondani az
elsőáldozóknak, a szüleinek, a templomba járóknak és rajtuk keresztül
ismerőseiknek, az iskolába hitoktatásra járóknak és szüleiknek, hogy mi az
Eucharisztia? Erre koncentrál a válaszkeresésünk. Ezen az alapvető szinten kell
elindulnunk. Úgy gondolom, hozott válaszokat a konferencia, legalábbis olyan
látásmódot adott, ahogy meg tudjuk közelíteni. Ha kicsiben sikerül, talán
meglátszódik a megarendezvényen.
Az OHB
22 évvel ezelőtt kezdte meg a nemzeti kateketikai kongresszusok szervezését
azzal a céllal, hogy a résztvevők az egyházmegyéket közösen érintő hitoktatási
kérdésekről tárgyaljanak, cseréljenek tapasztalatot, és közös álláspontot
alakítsanak ki aktuális témákban. 1996 óta kétévente rendezik meg a Nemzeti
Kateketikai Kongresszust, melyre az egész országból és a határon túlról is
érkeztek hitoktatók. Udvardy György pécsi megyéspüspök, a Magyar Katolikus
Püspöki Konferencia Hitoktatási Bizottságának elnöke meghívására minden
egyházmegye képviseltette magát a tanácskozáson.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése