Ferenc pápa buzdító szavai a budapesti eucharisztikus világkongresszusra
November 10-én a Szentatya fogadta az eucharisztikus világkongresszusok szervezőit, köztük az Erdő Péter bíboros, prímás által vezetett magyar küldöttséget.
A pápa
beszédében olyan „eucharisztikus kultúra” terjesztését jelölte meg feladatként,
amely közösségteremtésben, önzetlen szolgálatban, életadó irgalmasságban
mutatkozik meg.
Ferenc
pápa beszédének fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.
Bíboros
urak, kedves püspök- és paptestvérek, fivérek és nővérek!
Örülök,
hogy találkozhatom veletek, miután közgyűlésetek befejezte munkáját. Köszönöm
Piero Marini érsek szívélyes szavait. Köszöntöm a püspöki konferenciák által
kijelölt nemzeti megbízottakat, különösen a magyar bizottság delegációját,
amelyet Erdő Péter bíboros, Budapestnek, annak a városnak az érseke vezet, ahol
a következő eucharisztikus világkongresszus lesz 2020-ban. Ezt az eseményt egy
olyan európai nagyvárosban tartják, ahol a keresztény közösségek új
evangelizációra várnak, mely képes szembenézni a szekularizált, modern korral,
valamint egy olyan globalizációval, mely azzal a veszéllyel fenyeget, hogy
megszünteti egy gazdag és sokszínű történelem különlegességét.
Ezzel
kapcsolatban merül fel az alapvető kérdés: Mit jelent ma eucharisztikus
kongresszust tartani a modern és multikulturális városban, ahol az evangélium
és a vallási hovatartozás formái peremre szorultak? Azt jelenti, hogy
együttműködünk Isten kegyelmével annak érdekében, hogy ima és tevékenység révén
„eucharisztikus kultúrát”, az Oltáriszentségre alapozott, de az egyházi
hovatartozáson túl is érzékelhető gondolkodás- és cselekvésmódot terjesszünk. A
közöny betegségében szenvedő Európában, ahol több helyen megosztottság és
bezárkózás uralkodik, a keresztények mindenekelőtt megújítják – vasárnapról
vasárnapra – hitük egyszerű és erős gesztusát: egybegyűlnek Krisztus nevében,
és egymást testvérnek ismerik el. És megismétlődik a csoda: az ige
hallgatásában és a kenyértörés gesztusában a hívők legkisebb és legegyszerűbb
gyülekezete is az Úr testévé válik, az ő tabernákulumává a világban. Az
eucharisztia ünneplése ily módon eucharisztikus kultúrát szülő magatartásmódok
inkubátorává válik, mert arra késztet, hogy az önmagát teljesen odaadó Krisztus
kegyelmét életadó tettekké és magatartásformákká alakítsuk át.
Az első
ilyen magatartásforma a közösség. Az utolsó vacsorán Jézus
a testvériség kenyerét és kelyhét választotta önátadásának jeleként. Ebből
következik, hogy az Úr emlékezetének ünneplése, melyben az ő testével és
vérével táplálkozunk, a vele való közösséget és a hívők egymással való
közösségét kívánja és alapozza meg. Épp a Krisztussal való közösség jelenti az
eucharisztikus pasztoráció előtt álló igazi kihívást, vagyis azt a feladatot,
hogy segítsük a hívőket közösségre lépni az Oltáriszentségben jelenlévő
Jézussal, hogy őáltala és őbenne tudjanak élni a szeretet és a küldetés
gyakorlása közben. Erősen hozzájárul ehhez a misén kívüli szentségimádás is,
mely régóta fontos közös, egyházi program. A szentségimádáskor végzett ima
megtanít arra, hogy ne szakítsuk el Krisztust, a főt az ő testétől, vagyis a
vele való szentségi egyesülést az ő tagjaival való közösségtől és az abból
fakadó misszionáriusi munkától.
A
második magatartásforma a szolgálat. Az eucharisztikus
közösség, közösséget vállalva Jézusnak, a szolgának a sorsával, maga is
„szolgává” válik: azáltal, hogy eszik az odaadott testből, „a sokaságért
feláldozott testté” válik. A keresztények folytonosan visszatérnek „az emeleti
szobába” (vö. ApCsel 1,13), az Egyház születési helyére, ahol Jézus megmosta
tanítványai lábát, hogy aztán az evangélium ügyét szolgálják a gyengeség és
kereszt uralta helyszíneken, osztozzanak az emberek sebeiben és gyógyítsák
azokat.
Sok
helyzet létezik az Egyházban és a társadalomban, ahol az irgalmasság
testi-lelki cselekedeteinek balzsamára van szükség: ilyenek a nehézségekkel
küzdő családok, a munkanélküli fiatalok és felnőttek, a magukra maradt betegek
és öregek, a gyötrelmet, erőszakot és visszautasítást elszenvedő migránsok; és
a szegénység egyéb formái. A megsebzett emberiség eme színterein a keresztények
a kereszt emlékezetét ülik, elevenné és jelenvalóvá teszik a szeretetből
önmagát feláldozó Szolga-Jézus evangéliumát. A megkereszteltek ily módon az
eucharisztikus kultúra magjait vetik el, a szegények szolgáivá válva, nem egy
ideológiának, hanem magának az evangéliumnak a nevében, mely életszabállyá
válik mind az egyének, mind a közösségek számára, amint arról a tevékeny
szeretet szentjeinek végeláthatatlan sora tanúskodik.
Végül
minden mise az eucharisztikus életet táplálja azáltal, hogy az evangéliumnak
olyan szavait hozza felszínre, amelyekről városaink sok esetben már
megfeledkeztek. Gondoljunk csak az irgalom szóra, melyet szinte
teljesen kitöröltünk a mai kultúra szótárából. Mindenki panaszkodik a nyomor
társadalmunkat keresztülszelő kartsztfolyói miatt: a félelemnek, az
elnyomásnak, a gőgnek, a gonoszságnak, a gyűlöletnek, a bezárkózásnak, a
környezet elhanyagolásának és hasonlók sokféle formájáról van szó.
Mindazonáltal a keresztények minden vasárnap megtapasztalják, hogy ez az áradó
folyó semmit sem tehet a világot elárasztó irgalmasság óceánjával szemben. Az
irgalmasság eme óceánjának az eucharisztia a forrása, mert benne Isten báránya,
a leölt, mégis talpon álló bárány, élő vizek folyóit fakasztja átszúrt
oldalából, kiárasztja az teremtés Lelkét és eledelül kínálja magát az új húsvét
asztalán (vö. Misericordiae vultus apostoli
levél, 7). Ily módon az irgalmasság bekerül a világ vérkeringésébe, és
hozzájárul ahhoz, hogy kialakuljon Isten népének a modern korhoz illő képe és
felépítése.
A
következő eucharisztikus világkongresszusnak – a több mint százéves hagyományt
folytatva – az a feladata, hogy rámutasson az újdonságnak és a megtérésnek erre
az útjára, vagyis emlékeztessen arra, hogy az egyházi élet középpontjában az
eucharisztia áll, az a húsvéti misztérium, mely képes kedvező hatást gyakorolni
nemcsak az egyes keresztényekre, hanem a földi városra is, amelyben élünk és
dolgozunk. Kívánom, hogy a budapesti eucharisztikus esemény elő tudja segíteni
a megújulás folyamatait a keresztény közösségekben, hogy az üdvösség, melynek
az eucharisztia a forrása, olyan eucharisztikus kultúrában jelenjen meg, amely
képes inspirálni a jó szándékú embereket a tevékeny szeret, a szolidaritás, a
béke, a család, a természetvédelem területén.
Már most
a Boldogságos Szűz Máriára bízom a következő eucharisztikus világkongresszust.
A Szűzanya oltalmazzon és kísérjen mindnyájatokat és közösségeiteket, és tegye
gyümölcsözővé a munkát, amelyet végeztek, és amelyért nagyon hálás vagyok!
Kérlek benneteket, hogy imádkozzatok értem! Most pedig szívből adom rátok
apostoli áldásomat.
A
Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusok Pápai Bizottságának tagjai és nemzeti
küldöttei november 8. és 10. között éves találkozójukat tartották Rómában. A
pápai bizottságot Piero Marini érsek vezeti. A résztvevőknek november
10-én Erdő Péter bíboros, prímás
mutatott be szentmisét a Szent Péter-bazilika Katedra-oltáránál.
A
találkozó első napján Erdő Péter bíboros és Fábry Kornél beszámoltak a
2020-as budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) előkészületeiről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése