Hívom a családokat 2018
márciusában – Bíró László püspök levele
Hívom a családokat, házaspárokat, jegyeseket és
szerelmeseket, a családokat szerető szerzetes- és paptestvéreket, és mindenkit,
aki a család és az élet mellett áll!
Havi leveleimben a következő hónapokban a Szent
Család történetét fogjuk elemezni. A Világiak, Család és Élet Pápai Tanácsa
által kidolgozott katekézissorozat alapján, felhasználva Ferenc pápa Amoris
laetitia kezdetű apostoli buzdításának tanítását, szeretnénk megfejteni
titkukat: mi tesz egy családot szentté, hogyan lehet szentként élni egy
Istentől távolodó társadalomban.
Váratlan helyzet a Szent Család életében. Az evangéliumok nem sokat írnak a názáreti
Szent Családról. Tudjuk, hogy Jézus családjával közel harminc évig élt
Názáretben, de ahhoz, hogy a Szent Család titkát megértsük, alaposan
tanulmányoznunk kell azt az egyetlen történetet, amelyet Szent Lukács írt le a
tizenkét éves Jézusról a templomban (Lk 2,41–52.) Örömmel olvasnánk egy
idillikus jelenetet a Szent Családról, valami olyasmit, mint ami a reklámokban
szerepel: a családtagok mind mosolygósak, tökéletes rend és tisztaság veszi
körül őket, teljes az egyetértés. Ehelyett az evangélium, meglepetésünkre,
egészen másról tudósít. A történet címe inkább ez lehetne: Válságba került a
Szent Család. […]
Mária és József nagyon buzgó hívők voltak,
minden évben felmentek húsvétkor Jeruzsálembe. A tizenkét éves Jézus az akkori
viszonyoknak megfelelően már a kamaszkor és az érettség határán volt, tehát
szülei magukkal vitték, hogy hozzájuk hasonló buzgóságra neveljék. Hazafelé, mikor
már egy napja úton voltak, váratlanul felfedezték, hogy Jézus elveszett. Ezt az
imádkozó családot az ima és a vallásos buzgóság sem mentette meg attól, hogy
ilyen kalandba keveredjen. Elképzelhető, hogy mit érzett Mária és József,
amikor ebben a teljesen váratlan helyzetben találták magukat. Az apák, de talán
az anyák még jobban megértik, milyen szörnyű érzés a szülőknek az, ha nem
találják gyermeküket, és azt sem tudják, hogy hol keressék. A Szent Család sem
volt kivétel. Vajon miért tartja fontosnak Szent Lukács, hogy mégis leírja ezt
a drámai eseményt? A történetet hallva arra gondolunk, hogy ez a család talán
nem is volt szent, nem értjük, hogy keveredhettek ilyen helyzetbe. Szemünket
Ferenc pápa nyitja fel: A Bibliát már az első lapjától kezdve családok,
nemzedékek, szerelmi történetek és családi válságok népesítik be, színre lép
Ádám és Éva családja – erőszakkal terhelve, ám mégis telve tartós életerővel
(vö. Ter 4; AL 8).
Isten szava, a Biblia a családról nem idilli és
absztrakt képet fest, ahogy azt várhatnánk, hanem valóságos történeteket mond
el, egyedi és különleges problémákkal, nehézségekkel és kihívásokkal. A keserű
valóságról szól: a család életét, bensőséges élet- és szeretetközösségét
megsebző fájdalomról, a rosszról, az erőszak jelenlétéről (vö. AL 19). A Szent
Család élete sem mentes a terhektől és lidércnyomásoktól: idegenben, istállóban
születik meg gyermekük, aztán menekülniük kell Heródes iszonyatos erőszakja
elől (vö. AL 30). Hiába törekszünk a családi válságok elkerülésére, egyetlen család
sem, még a Szent Család sem lehet mentes a krízisektől. Fontos azonban, hogy
helyes választ adjunk az adott krízishelyzetre.
Hogyan válhat egy családi krízis a kegyelem
kimeríthetetlen forrásává? Bizonyára voltak nehézségek és problémák, krízisek
családi és házaséletedben. Hogyan kezelted ezeket? Elmélkedtél rajtuk, vagy
szembeszálltál velük?
Szent Lukács előrelátóan és konkrétan alapvető
útmutatást ad minden családnak. Modern szülőkként, akik gyermekeinkről teljes
figyelemmel akarunk gondoskodni, megrökönyödünk József és Mária
megbízhatatlanságán: egy teljes napig felügyelet nélkül hagyják fiukat a
hazafelé vezető úton. Tény azonban, hogy abban a kultúrában Jézust már nem
kiskorúnak, hanem éppen nagykorúvá érettnek tekintették. Ezért sem akarták
minden lépését megszállottan ellenőrizni. „A megszállottság nem nevelő hatású,
úgysem lehet ellenőrzés alatt tartani minden helyzetet, amelybe egy gyermek
kerülhet. […] A nagy kérdés nem az, hogy az adott pillanatban fizikailag hol és
kivel van a gyermek, hanem az, hogy egzisztenciális értelemben hol van, hol áll
meggyőződései, céljai, vágyai, életterve szempontjából. Vajon próbálják-e a
szülők megérteni, hogy igazában »hol« tartanak a gyermekeik a maguk útján?
Tudják-e, hogy igazában hol van a lelkük? És mindenekelőtt: akarják-e tudni?”
(AL 261)
Sok szülő azon buzgólkodik, hogy gyermekeik
minél több sport- vagy művészeti foglalkozáson vegyenek részt, esetleg
foglalkozzanak azzal, amire a szülőknek fiatalkorukban nem volt módjuk. Sohasem
szántak azonban akárcsak néhány percet is arra, hogy meghallgassák, mi van
gyermekük szívében. József és Mária szorongva vállalta a gyermek felügyelet
nélkül hagyásának kockázatát, majd csak három hosszú és véget érni nem akaró
nap múlva találták meg Jézust a templomban. Első reakciójuk a csodálkozás volt.
Minden gyermek elkerülhetetlenül meglep minket a szabadságából fakadó
ötleteivel és terveivel, arra késztetve minket, hogy felülvizsgáljuk saját
elgondolásainkat. Ez jól van így. A nevelés része a felelős szabadság
támogatása, hogy majd a döntő pillanatokban jó érzékkel és értelmesen tudjanak
választani, hogy olyan emberekké váljanak, akik fenntartások nélkül megértik: a
kezükben van a saját és a közösségük élete, és hogy ez a szabadság mérhetetlen
ajándék (vö. AL 262).
A gyermek fogantatása pillanatától kezdve
meglepetés és titok a szülők számára. A tudományok fejlődése révén manapság
előre tudható, milyen színű lesz a gyermek haja, milyen betegségek érhetik a
jövőben, mert az adott személy testi jellegzetességei már embrionális
állapotában bele vannak írva genetikai kódjába. De csak az Atya ismeri
teljesen, aki megteremtette őt. Csak Ő ismeri azt, ami ezeknél értékesebb, ami
ezeknél fontosabb, mert Ő tudja, hogy ki ez a gyermek, és milyen a legmélyebb
identitása (vö. AL 170).
A gyermek misztériuma csodálkozásra késztetheti
a szülőket, de ez nem ok a csalódásra, szégyenkezésre, elmarasztalásra és
ítéletre. A gyermekre rossz hatással van, ha a szülei úgy nyilatkoznak, hogy
„te nem az a gyerek vagy, akire vágytam”. Ezzel szemben a gyermek szerelmük
eleven képe, a házastársi egyesülés örök jele, továbbá saját állapotuknak élő
és feloldhatatlan bizonysága, amelynek következtében apa és anya lettek (vö. AL
165). A szülők Isten meglepetéseit az Ő szent akaratként tisztelettel fogadják.
Zavarba ejtő és felkavaró élmény egy váratlan fordulat, aggodalmat és
szenvedést okoz. Érthető, hogy József és Mária aggódva keresték Jézust. A
Szentírás leírja, hogy nagyon is emberi módon viselkedtek – nem reagáltak sem
különösen jól, sem rosszul –, de megtanít arra, hogyan reagáljunk érzéseinkre.
Mária szavai világosan kifejezik a szülőség titkát: „Fiam! Miért tetted ezt
velünk? Íme, apád és én bánkódva kerestünk téged” (Lk 2,48). Mária szólítja meg
Jézust, mert anyaként sokkal szorosabb, intimebb a kapcsolata Jézussal,
ugyanakkor a gyermek figyelmét az apára irányítja. A fiú mindig fiú marad, el
kell ismerni fiúságát, és úgy is kell szólítani. A fiút mindig meg kell
kérdezni és mindig meg kell hallgatni, de sohasem vádolni vagy elítélni. A
szülő mindig kapcsolatban marad gyermekével: „Miért kerestetek engem?” Itt nem
az illemről vagy a kötelességről van szó, vagy arról, hogy mi a helyes és mi a
helytelen, itt a szülő-gyermek viszony, sőt az apa-anya-gyermek kapcsolat kerül
reflektorfénybe. Az anya nemcsak a saját nevében beszél, hanem először is az
apa nevében, csak azután a magáéban. Ez a sorrend megvilágítja az apaság és az
anyaság jelentőségét. Nemcsak az apa és az anya gyermekük iránti egymástól
független szeretetéről van szó, hanem kettejük egymás közötti szeretetéről is
mint saját létük forrásáról, mint a fészekről, amely befogad, és mint a család
alapjáról. Máskülönben a gyermek játékszerré válik. Mindketten, a férfi és a
nő, az apa és az anya a teremtő Isten szeretetének munkatársai, mintegy
tolmácsai, megmutatják az Úr anyai és atyai arcát (vö. AL 172).
Az apára és az anyára egyaránt szükség van a
gyermek harmonikus fejlődéséhez. A mai nyugati kultúrában az apa alakja
szimbolikus értelemben hiányzik, eltorzult és megfakult. Nem jó az uralkodó,
mindent ellenőrző és mindent számonkérő apa, de nem jó a gyermekeit teljesen
magukra hagyó apa sem. Olyan apára van szükség, aki hazavárja gyermekeit,
amikor visszatérnek bukásaikból, noha a gyermekek mindent megtesznek azért,
hogy a kudarcot ne kelljen beismerniük, hogy ez ne látszódjék rajtuk. Nem jó,
ha a gyermekek apa nélkül maradnak, mert akkor idő előtt elveszítik gyermeki
mivoltukat. A Szentírásból megérthetjük, hogy az apa Isten atyaságát jelképezi.
Hogyan függ össze Isten atyasága a földi
szülőséggel? Hogyan éled meg apaságodat/anyaságodat azzal a házastárssal, akit
ajándékul kaptál Istentől? Hogyan érzékelteted gyerekeiddel az anya-apa
viszonyt?
Mária és József azért vannak Jézussal apai,
illetve anyai kapcsolatban, mert házas közösségük élő egység. A szülőség alapja
ugyanis nem az, hogy utódokat hoznak létre, hanem hogy házas kapcsolatban
élnek. A család napjainkban tapasztalt válságának éppen az érzelmi kiüresedés
az oka, a házaspár kapcsolatától az összes többi kapcsolatig. Ez vezet az
ideiglenesség kultúrájának kialakulásához. Az emberek gyorsan lépnek át az
egyik érzelmi kapcsolatból a másikba, és azt hiszik, hogy a szeretetet, a
szociális hálókban tapasztaltakhoz hasonlóan, meg lehet kötni és föl lehet
bontani a fogyasztó tetszése szerint, vagy akár gyorsan le is lehet zárni.
Félnek a maradandó elkötelezettségtől, féltik szabadidejüket, számítgatják a
költségeket, a hasznot és a veszteséget. Az érzelmi kapcsolatokra átáramlik az,
ami a tárgyakkal és a környezettel történik: minden kiselejtezhető, mindenki
használ és eldob, pazarol és rombol, kizsákmányol és kihasznál, amíg csak
lehet. Azután Isten veled (AL 39).
Miért nem fogadja el az ideiglenesség kultúrája
az örök szerelem eszméjét?
A szeretet és a hűség szövetsége, amelyben a názáreti
Szent Család él, arra teszi képessé a családot, hogy szembenézzen az élet és a
történelem viszontagságaival. Ezen az alapon tud minden család, még ha gyenge
is, világossággá válni a sötét világban. Názáret arra emlékeztet, hogy mi a
család, mi a szeretet közössége, annak egyszerű szépsége, szent és sérthetetlen
jellege; megláttatja, milyen boldogító és helyettesíthetetlen a családi
nevelés, milyen alapvető és helyettesíthetetlen a szerepe a társadalmi rendben.
Így értjük meg a Szent Család titkát (vö. AL 66).
Igazi családdá akarunk válni? Szabaduljunk meg
a csak elméletben létező idealisztikus családmodelltől, és tekintsünk a Szent
Családra: az ő példájuk mutatja meg az egész világnak, hogy az életben a krízis
napjai a kegyelem és megszentelődés milyen kimeríthetetlen forrásává válnak.
Bíró László tábori püspök,az MKPK Családbizottságának elnöke,
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése