Ferenc pápa: Aki megismerte Jézust, már semmitől sem fél!
A keresztény remény témájának szentelt katekézissorozat végére ért október 25-én a délelőtti általános kihallgatáson a Szentatya; a mennyországról, a keresztény ember végcéljáról elmélkedett.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ez az utolsó
katekézis a keresztény remény témájáról, amely elkísért minket e liturgikus év
kezdetétől. Befejezésül a paradicsomról mint reményünk
végcéljáról beszélek.
A
„paradicsom” az egyik utolsó szó, amelyet Jézus kimond a kereszten, mégpedig a
bűnbánó latornak mondja. Álljunk meg egy percre ennél a jelenetnél! A kereszten
Jézus nincs egyedül. Mellette jobbról és balról egy-egy gonosztevő függ.
Elképzelhető, hogy elhaladva a Golgotán felállított három kereszt előtt valaki
megkönnyebbülten sóhajtott fel, és azt gondolta: végre érvényt szereztek az
igazságnak azzal, hogy ilyesféle embereket kivégeztek.
Jézus
mellett egy bűnbánó bűnöző is függ, aki elismeri, hogy megérdemelte ezt a
borzasztó halálbüntetést. „Bűnbánó latornak” hívjuk, mert a másikkal
ellentétben azt mondja: mi azt kapjuk, amit tetteinkért megérdemlünk (vö. Lk
23,41).
A
kálvárián, azon a tragikus és szent nagypénteken, megtestesülésének, a
bűnösökkel való közösségvállalásának utolsó lépéséhez érkezik Jézus. Ott
beteljesedik, amit Izajás próféta az Úr szenvedő szolgájáról megjövendölt: „A
bűnösök közé sorolták” (Iz 53,12; vö. Lk 22,37).
És ott,
a kálvárián találkozik utoljára Jézus egy bűnössel, előtte is kitárja
országának kapuit. Érdekes: ez az egyetlen alkalom, amikor a „paradicsom” szó
megjelenik az evangéliumokban. Jézus megígéri azt egy „szegény ördögnek”, aki a
kereszten veszi a bátorságot, és a legalázatosabb kéréssel fordul feléje:
„Emlékezz meg rólam, amikor országodba lépsz” (Lk 23,42). Nem voltak jótettei,
melyeket felmutathatott volna, semmije sem volt, de rábízza magát Jézusra, akit
ártatlannak, jónak, magától annyira különbözőnek ismer el (vö. Lk 23,41). Elég
volt ez az egyetlen alázatos, bűnbánó szó, hogy megérintse Jézus szívét.
A
bűnbánó lator arra emlékeztet minket, hogy milyen a mi Isten előtti igazi
állapotunk. Emlékeztet arra, hogy az ő gyermekei vagyunk, hogy ő könyörülettel
van irántunk, és hogy lefegyverezzük őt, valahányszor kimutatjuk
vágyakozásunkat az ő szeretetére. Kórtermekben és börtöncellákban ez a csoda
számtalanszor megismétlődik: nincs olyan ember, bármilyen rosszul élte is
életét, akinek csak a kétségbeesés maradna, vagy akitől meg lenne vonva a
kegyelem. Isten színe előtt mindannyian üres kézzel jelenünk meg, kicsit úgy,
mint a példázatbeli vámos, aki megállt a templom végében imádkozni (vö. Lk
18,13). És ha valaki, amikor életében utoljára vizsgálja meg lelkiismeretét, és
ráébred, hogy hiányosságai jócskán felülmúlják jótetteit, nem szabad
csüggednie, hanem rá kell bíznia magát Isten irgalmasságára. Ez reményt ébreszt
bennünk, ez megnyitja szívünket! Isten apa, és a végsőkig várja
visszatérésünket. Amikor pedig a tékozló fiú hazatér, és elkezdi megvallani
vétkeit, az apa nem hagyja beszélni, bezárja száját egy öleléssel (vö. Lk
15,20). Ilyen az Isten, így szeret minket!
A
mennyország nem egy mesebeli hely, nem is egy gyönyörűséges kert. A paradicsom
Istennek, a végtelen szeretetnek az ölelése, amelybe Jézusnak köszönhetően
jutunk, aki meghalt értünk a kereszten. Ahol Jézus van, ott irgalom és boldogság
van, ahol ő nincs, ott hideg és sötét van. A halál órájában a keresztény
megismétli Jézusnak: „Emlékezz meg rólam!” És ha senki sem lenne, aki gondolna
ránk, Jézus ott van, mellettünk áll. A létező legszebb helyre akar vinni
minket. Azzal a kevés vagy sok jóval akar bennünket oda vinni, amit életünkben
tettünk, hogy semmi se vesszen el abból, amit ő már megváltott. És az Atya
házába viszi mindazt is, ami bennünk még megváltásra szorul: egész életünk
mulasztásait és hibáit. Egész létünknek ez a célja: hogy minden beteljesedjen
és szeretetté alakuljon.
Ha
hiszünk ebben, a halál többé nem kelt félelmet bennünk, és abban is
remélhetünk, hogy derűsen, nagy bizalommal távozhatunk ebből a világból. Aki
megismerte Jézust, már semmitől sem fél. És mi is megismételhetjük az agg
Simeon szavait, hiszen egy egész, várakozásban töltött élet után ő is részesült
a Krisztussal való találkozásban: „Ó, Uram, most már engedd, hogy szolgád
szavad szerint, békében eltávozzon, mert szemem meglátta szabadításodat!” (Lk
2,29–30).
És abban
a pillanatban végre már semmire sem lesz szükségünk, látásunk már nem lesz
homályos. Nem sírunk már hasztalanul, amiért minden elmúlt; a próféciák is, a
tudás is. De a szeretet nem, az megmarad! Mert „a szeretet soha el nem múlik”
(vö. 1Kor 13,8).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése