Kik pályafutástokat úgy futottátok, hogy már jutalmatokat elnyertétek

Kik pályafutástokat úgy futottátok, hogy már jutalmatokat elnyertétek (1 Kor. 9).

Ments meg, Uram minket! 

Hogyan közeledjek Istenhez, a Szentírás szavain keresztül? Amikor ezt olvasom, látom a szemeimmel, értem az eszemmel, és hallgatom a szívemmel: „Szolgám vagy, Izrael, benned fogok megdicsőülni.” - „a nemzetek világosságává teszlek, hogy eljusson üdvösségem a föld végéig.” - „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!”

Az e világból megismert tudomány, a betű, a szavak, a fogalmak, és az én értelmem itt találkozik a bennem, magának teret „követelő” Isten. Mert Isten maga a teremtett világmindenség, de engem akar meghódítani, megszelídíteni arra, hogy én képes lehessek megvallani – szabadon, önként, önállóan, a magam szuverenitásában – az Igazságot. Én, az ember, a porszem, a jelentéktelen kisebbség ebben a teremtésben, aki szubjektivitásomban nem vagyok jelentős - úgy gondolom -, hogy érdemes legyek arra, hogy mi a véleményem mindarról, Aki és Ami az Isten. És mégis, Isten számára nem vagyok elhanyagolható tényező, szerény személyemben! Vajon miért nem? Miért vagyok, lehetek, én fontos az Ő számára?

Ez a kérdés ott nyer valójában értelmet, ahol rádöbbenek arra, idestova már több mint hatvan év távlatában, hogy képtelen vagyok megfelelni elvárásainak. Képtelen!

Ekkor, ebben a megszelídített állapotomban, ráébredek arra, hogy Isten törvényei nem e világ törvényei! Vagyis, a tőle való törvények vágyakozása arra, és egyben kifejeződése is annak, hogy Ő milyen és mit tekint ideálisnak az emberben megvalósíthatóként. Amit bizonyít is, hogy lehetséges, mert a Fiúban megvalósította! Igaz azonban az is, hogy kifejeződésre juttatja, hogy benne teljesül be minden, vagyis, minden mi rajta kívül való teremtett dolog létezik, csak részesül belőle, de nem a teljesség maga. Igen, Isten az, aki egyedül képes arra, hogy engem kiteljesíthessen önmagában, ha én kész, készséges vagyok arra, vágyakozom utána, hogy eljuthassak a teljességemre. Mert megismertem, megismerni kész voltam – ebben a teremtett valóságban -, hogy Benne felfedezzem magam, azt a részt, aki Belőle lehetek, ha Istent, a Teremtőt, a Gazdámat, a Szolgálómat, a Gondviselőmet, az Atyámat, a Testvéremet, az értem való Teljességet felismerem, elfogadom, és félem, tisztelem. Mint ilyent, vágyakozom Vele közösségre ebben az életemben, és mindörökre!

Mindeközben: Isten csak vágyakozza, hogy szolgálója legyek. Mindeközben: képtelennek mutatkozom rá, hogy általam eljuthasson üdvössége a világ végezetéig. Mindeközben: nem vagyok képes elhatárolódni, elvonatkoztatni magamat bűneimtől, bűnösségemtől, hiszen önmagamtól eltelve, fel sem ismerem, milyen mélységesen felelős vagyok azért, amiért nem tudok az Ő vágyakozásának megfelelni!

Mégis kereszténynek mondom magam, az egész világot félrevezetem, és még meg is tévesztem, kiábrándítom abból az Igazságból, Aki az Isten! Aki szüntelen vágyakozik rá, hogy én az legyek, aki a teljességét képviselem; Aki szüntelenül bizalmában megerősíteni hajlandó!

És, mert tudom, hogy szeretetét nem képes megvonni tőlem, én ezzel folyamatosan visszaélek.

Be kell látnom, hogy kevés vagyok rá, a magam erejéből, hogy szolgáljam, hogy bennem megdicsőülhessen, hogy bűneim helyett kitölthessen az Ő végtelen szeretete, mely képes lehetne áradni, és áradni, és betölteni mindent bennem és körülöttem. Amikor erre a beismerésre eljutok, úgy érzem, hogy úgy kellene összeroppannom, megsemmisülnöm, mint a megrázkódtatástól darabjára hulló szobornak, vagy háznak. És mégsem történik ez meg velem. Képes vagyok felállni, kimenni a szobából, elmenni, vásárolni élelmiszert, hogy egyek, igyak és élhessek tovább. Hogy van ez? Magam sem értem. Csak azért lehet ez, mert életem van, ami nem az enyém! Isten az a Valaki, Aki életben tart. Isten úgy akarja, hogy legyek, mert abban hisz, hogy képes lehet még általam valami olyan dologra, amiben most, magam, képtelen vagyok hinni, gondolni is. Ilyenkor azt bírom mondani, hogy jó, hát legyen a Te akaratod szerint!

De a következő pillanatban már megint azt teszem, ami az én akaratom. Úgy cselekszem, azt teszem, amit én a magam hasznára tehetek, és ami jó nekem. Ki huppanok Isten tenyeréből, ahogy a gyermek a hintából, vagy apja öléből, és már is azt teszem, ami nekem kedves. Hátra sem nézek, hogy mit szól hozzá! Ilyen vagyok. Amikor rádöbbenek, hogy mennyire érdemtelen vagyok a szeretetre, bizony nem tehetek mást, mint megbánom, és hálát adok, hogy utánam szól, utánam nyúl, és megóv attól, hogy addig merészkedjek, ahonnan a gyehenna tüzébe pottyanhatok. Hiszem! Legalább ennyit képes vagyok hinni, ha többet nem is. És az a reményem, hogy ennyi hit megmenthet engem, és eljuttathat az örökké áhítozott, örökké való boldogság közösségére Istennel! Ahol az áhított békesség vár rám! Vágyadhoz Istenem, hadd társuljon e vágyam! Hogy lehessek Veled örök közösséggé! Ámen