Ferenc pápa: Sokszor a
félelem, a veszély tanít meg minket remélni és imádkozni!
Január 18-án a szentatya Jónás próféta alakját
felhasználva a remény és az imádság közötti kapcsolatról elmélkedett a
délelőtti általános kihallgatáson. A jelenlévők köszöntésekor többször is
kérte, hogy imádkozzunk a keresztények egységéért. Katekézisét teljes
terjedelmében közöljük.
A Szentírásban Izrael prófétái közül
kiemelkedik egy kissé furcsa alak, egy olyan próféta, aki megpróbál elbújni az
Úr hívása elől, nem hajlandó Isten megmentő tervének szolgálatába állni. Jónás
prófétáról van szó, akinek történetét egy csupán négy fejezetből álló
könyvecske meséli el: egyfajta példabeszéd ez, amely fontos tanítást tartalmaz,
a megbocsátó Isten irgalmasságáról tanít.
Jónás egy „kifelé haladó” próféta, de
menekülésben lévő próféta is! Kifelé haladó próféta, akit Isten a „perifériára”
küld, Ninivébe, hogy megtérítse annak a nagyvárosnak a lakosait. Ninive azonban
egy izraelita számára, mint amilyen Jónás, fenyegetést jelentett, ellenségest
területnek számított, amely magát Jeruzsálemet veszélyeztette, s ezért inkább
el kellett volna pusztítani, pláne nem megmenteni. Ezért amikor Isten elküldi
Jónást prédikálni abba a városba, a próféta, mivel ismeri az Úr jóságát és
megbocsátó szándékát, próbál kibújni a feladat alól, és menekülni kezd.
Menekülése során a próféta pogányokkal kerül
kapcsolatba, annak a hajónak a matrózaival, amelyre felszállt, hogy messzire
kerüljön Istentől és küldetésétől. Messzire menekül, hiszen Ninive a mostani
Irak térségében volt, ő pedig Spanyolország felé veszi az irányt, vagyis
komolyan menekül. És éppen ezeknek az embereknek a magatartása az, ahogyan
később Ninive lakosaié, ami alkalmat ad arra, hogy ma egy kicsit
elgondolkodjunk a reményről, mely a veszéllyel és halállal szemközt imádságban
fejeződik ki.
A tengeren való áthajózás során ugyanis
hatalmas vihar támad, Jónás pedig lesétál a hajó rakterébe, s ott álomba merül.
A matrózok viszont, mivel látják vesztüket, „mindegyik imádkozni kezdett saját
istenéhez”: pogányok voltak (Jón 1,5). A hajóskapitány felrázza Jónást:
„Hogyhogy alszol? Kelj fel, és imádkozz Istenedhez! Talán megemlékezik rólunk
Isten, és nem kell elvesznünk!” (Jón 1,6). Ezeknek a „pogányoknak” a reakciója
a megfelelő reakció a halállal, a veszéllyel szemközt; mert az ember az ilyen
helyzetben teljesen megtapasztalja kiszolgáltatottságát és megmentésre
szorultságát. A haláltól való ösztönös rémület feltárja annak szükségességét,
hogy reméljünk az élet Istenében. „Talán megemlékezik rólunk Isten, és
nem kell elvesznünk”: ezek az imádsággá vált remény szavai, azé az
aggódó esedezésé, amely a közvetlen halálveszélybe került ember ajkáról fakad.
Nagyon könnyen lebecsüljük az Istenhez
fordulást a szükségben, mintha csak érdekből mondott s ezért tökéletlen imádság
lenne. Isten azonban ismeri gyengeségünket, tudja, hogy azért emlékezünk őrá,
hogy segítséget kérjünk, és Isten egy apa elnéző mosolyával jóindulatúan
válaszol.
Amikor Jónás elismeri felelősségét, és a
tengerbe dobatja magát, hogy megmentse útitársait, a vihar elül. A közelgő
halál imádkozni késztette azokat a pogány embereket, és elérte, hogy a próféta
mindenek ellenére megélje saját hivatását, vagyis mások szolgálatát, elfogadva,
hogy feláldozza magát értük; most pedig a halál az életben maradtakat arra
vezeti, hogy felismerjék és magasztalják az igaz Istent. A matrózok, akik
félelmükben saját isteneikhez fohászkodtak, most őszinte istenfélelemmel
felismerik az igaz Istent, áldozatokat mutatnak be és fogadalmi ajándékokat
szentelnek neki. A remény, mely imádkozni késztette őket, hogy meg ne haljanak,
még hatalmasabbnak bizonyul, és olyan művet visz végbe, amely azt is
meghaladja, amiben reménykedtek: nemcsak nem vesznek oda a viharban, hanem meg
is nyílnak az ég és föld egyetlen igaz Urának felismerésére.
Később Ninive lakói is,
félve a pusztulástól, imádkozni fognak, amire az Isten megbocsátásába vetett
remény indítja őket. Bűnbánatot tartanak, segítségül hívják az Urat, és
megtérnek hozzá, kezdve a királlyal, aki a hajóskapitányhoz hasonlóan hangot ad
reményének: „Ki tudja, hátha irgalmas lesz Isten […], és nem kell elvesznünk!”
(Jón 3,9). Őket is, miként a hajón utazókat a viharban, az, hogy szembe kellett
nézniük a halállal, és megmenekültek, elvezette az igazságra. Így az isteni
irgalmasság jegyében, és még inkább a húsvéti misztérium fényében, a halál –
miként Assisi Szent Ferenc számára – „halálnővérünkké” válhat, és minden ember
számára, valamennyiünk számára, azt a meglepő alkalmat jelentheti, amikor
megismerjük a reményt és találkozunk az Úrral. Adja meg az Úr, hogy megértsük
ezt az imádság és remény közötti kapcsolatot! Az imádság segít előrehaladnod a
reményben, amikor pedig beborul az ég, még több imára van szükség! És akkor
reményből is több lesz! Köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése