2016. július 8., péntek

P. Spadaro SJ beszélgetése Schönborn bíborossal az Amoris laetitia értelmezéséről



P. Spadaro SJ beszélgetése Schönborn bíborossal az Amoris laetitia értelmezéséről


Christoph Schönborn bíboros, bécsi érsek 

Megkülönböztetés az erkölcsi felelősség megállapítására
Szerdai adásunkban  P. Szabó Ferenc jegyzete azokkal a vádakkal foglalkozott, amelyekkel  az ultrakonzervatívok illetik Ferenc pápát, főleg  a két családszinódus óta, bírálva  nyitott, párbeszédet kereső  magatartását, módszerét, a házassági és családi erkölcsre vonatkozó „fellazító” kijelentéseit, Amoris laetitia  kezdetű, szinódus utáni buzdítását is. Válaszul idéztük magának a Szentatyának a megjegyzéseit, nevezetesen a La Croix c. francia katolikus lapnak adott interjúját.
Azoknak, akik a szinódus utáni buzdítást Ferenc pápa személyes reflexiójának tartják, sőt laxizmussal is vádolják, normaként II. János Pál Familiaris consortio k. 1981-es ugyancsak szinódus utáni buzdítását tartják, maga Ferenc  hangsúlyozta: „Minden áron figyelembe vettem a szinódust” -, tehát a záróközlemény háromnegyedes többséggel megszavazott pontjai alapján írta meg buzdítását. Hozzáfűzte: igaz,  „nem találnak benne kánoni pontosítást arról, hogy mit kell tenni és mit nem. Ez derűs, békés reflexió a szeretet/szerelem szépségéről, hogyan kell nevelni a gyermekeket, hogyan kell felkészülni a házasságra…Nagyra értékeli a felelősségeket, amihez még irányelveket adhat a Világiak Pápai Tanácsa.”
Mivel szerte a világegyházban bírálat érte az a családszinódusok eredményeit összegező Amoris laetitia k. buzdítást, a La Civiltá Cattolica jezsuita folyóirat igazgatója, P. Antonio Spadaro SJ hosszú interjút készített Christoph Schönborn OP bécsi bíboros érsekkel a dokumentum értelmezéséről, amelynek összefoglalását közli  az Osservatore Romano pénteki (júl. 8-i) száma. A teljes interjú a folyóirat júl. 23-i számában jelenik meg. P. Spadaro emlékeztet arra, hogy Ferenc pápa Lesbos szigetéről hazatérőben (ápr. 16-án) a repülőgépen az újságírók kérdéseire válaszolva megjegyezte, hogy az osztrák bíboros helyesen értelmezi a szinódusi dokumentumot. Itt emlékeztetünk még arra, hogy éppen az a Schönborn bíboros mutatta be a családszinódus záródokumentumát is (a buzdítás alapját), aki vezette  a szinóduson a német nyelvi csoport vitáit (köztük voltak  olyan a mai problémákra nyitott, haladó teológus  bíborosok, mint Kasper, Marx, Lehman).
A domonkos Schönborn bécsi bíboros a záródokumentum bemutatásakor is, most is hivatkozott II. János Pál Familiaris consortio k. buzdítása sokat idézett  34. és  a Katolikus Egyház Katekizmusa 1735. pontjára, ahol a cselekedetek erkölcsi beszámíthatóságáról, a lelkiismereti döntés minősítéséről van szó. A kulcsszó, amint Ferenc pápa is említette, a megkülönböztetés, amelyet a jezsuita pápa és teológusai Szent Ignác lelkigyakorlatos jegyzetei nyomán itt alkalmaznak, és segítenek a hívők lelkiismeretének nevelésében, hogy felnőttként keressék életükben, a konkrét helyzetükben, hivatásuk és sajátos felelősségük szerint, mi Isten akarata, mi felel meg jobban a szeretet kettős-egy törvényének.
Schönborn bíboros azon túl, hogy jellemzi az Amoris laetitia stílusát, konkrét nyelvezetét, a lelkipásztori szempontokra figyelő irányát, Ferenc pápával hangsúlyozza a keresztény élet, így a keresztény házasság dinamikus voltát: az úton levést, a fokozatosságot az eszmény megközelítésében, általában a keresztény életben, a házassági előkészületben és magában a házaséletben. A hívő ember, aki megtette az alapvető választást:  az igazságot és jóságot, vagyis Istent, Krisztust választotta, igyekszik  előrehaladni az egyenes úton, törekszik az eszményre, de tudja, hogy törékeny, bűnös ember, letérhet erről az útról, sőt, hátat fordíthat Istennek, elvághatja magát az élő Istentől és a szeretetközösségtől, és ha ebben makacsul kitart, ez halálos lehet, ez végső soron a kárhozat. Fokozatosság van tehát nem a törvényben, hanem annak konkrét alkalmazásában; a minden és a semmi módszere, pedagógiája nem célravezető sem a házassági előkészületben, sem magában a házasságban, hangsúlyozták a szinódusok alatt.
Természetesen, a szinódus néhány hete alatt, amikor a házasság és család számtalan összetett problémáiról tárgyaltak világviszonylatban, nem lehetett kellőképpen elemezni a házasság vitatott teológiájára és a vele kapcsolatos egyházjogra vonatkozó újabb nézeteket, sem a zsinat után megújult morálteológia távlatait. (Ezt megtettem Házasság lés család Krisztus fényében c. könyvemben, Bp. 2015.)
Szerdán a  szinódus utáni buzdítás francia fordítását bevezető La Documentation catholique vezércikkét idéztem, amely így értelmezte Ferenc pápát: „Az erkölcsi normák nem változnak, de igenis változik a mi viszonyunk a normákhoz /amelyeket konkrét helyetekben követünk/. És semmit sem lehet véglegesnek tekinteni a keresztény életen és a szentségeken kívül. Ebben a keretben, a morális (erkölcs) nem arról szól, hogy tudjuk: mi szabad vagy mi megengedett, hanem hogy miként tudunk jobban megfelelni annak, amit Isten elvár tőlünk. Ez sokkal nagyobb követelmény, mert az egész Egyháztól (pásztoroktól és hívektől) a megkülönböztetés komoly munkáját követeli meg.”
Mi mármost pontosabban a megkülönböztetés?
Lássuk előbb ennek mivoltát szélesebb távlatokban, biblikus alapjait, majd konkrétabban, a házassági erkölcsre alkalmazva. Szent Ignác Lelkigyakorlataiban mutatja be (saját tapasztalatai alapján) a szellemek megkülönböztetését (a jó és rossz szellem – Szentlélek és Gonosz szellem -  sugallatainak megkülönböztetése a vigasz és a vigasztalanság idején). Szempontjai – bizonyos változtatásokkal -   általában is alkalmazhatók a hívők mindennapi fontosabb döntéseire: konkrét helyzetekben,  az isteni sugallatok és hivatásunktól eltérítő kísértések feszültségében keressük azt, ami Isten ránk vonatkozó üdvösségtervében, választott hivatásunk szerint az Úr tetszésére van, ami jobban tetszik Neki, és eszerint igyekszünk – a rendetlen  vonzalmak és kísértések ellen küzdve -  dönteni, együttműködve a kegyelemmel. Az általános kötelező normát itt és most lelkiismeretben kötelezőnek ítélem. Bizalommal ráhagyatkozom Istenre, de nem hagyom el magamat, mert Isten nem helyettünk cselekszik, hanem cselekvőkké tesz bennünket, hogy nagyobb szabadsággal folytassuk személyiségünk alakítását a krisztusi eszmény szerint.
Szakteológusok, a Szentírásra és a keresztény lelkiségi hagyományra hivatkozva megfogalmazták  a helyes  megkülönböztetés fontosabb kritériumait, ismérveit, amelyek alkalmazhatók egyéni (személyes) és közösségi megkülönböztetés esetén:
Gyümölcseiről ismerjük meg a jó és rossz műveket (vö. Gal 5, 14-22, Róm 7, 4-5. 19-20).
A jó szellem – a Lélek adománya – az Egyház építésére sarkall, békét, bátorságot, bizalmat gerjeszt. A rossz rombol, megbontja az egységet.
Világosság, béke és öröm:  A Lélek gyümölcsei közé tartozik a megvilágítás, a belső béke és az öröm. (Róm 8, 6, 14, 17-18).
A testvéri közösség: a szeretet a  legfontosabb és legbiztosabb kritérium, túl a Lélek rendkívüli adományain: 1 Kor 12-13 (szeretethimnusz).
Az Amoris laetitia értelmezéséhez
Térjünk vissza a Schönborn bíboros interjújához. A bécsi főpásztor megmutatja a folytonosságot az Amoris laetitia és a Familiaris Consortio között. Már II. János Pál szinódus utáni buzdítása megkülönböztette a helyzeteket. Néhány példa.  Valamelyik ártatlan félt elhagyta társa, gyermekekkel maradt, aztán ez a fél talált újabb társat, gyermekei is születtek, akiket fel kell nevelni. Egyesek meg vannak győződve, hogy első házasságuk – különböző okokból – nem volt érvényes szentségi házasság (ezt tisztázni kell, most már Ferenc pápa új motu proprió-ja után gyorsabban megy a semmisség kimondása); ha a hívők felmérték felelősségüket és megbánták bűnüket, és most már – visszafordíthatatlan helyzetükben – az egyházban Krisztus törvénye szerint akarnak élni, a botrány elkerülésével, belső fórumon (lelki vezetővel) lehetséges a szentségekhez járulás. Mert – erre is emlékeztet Schönborn bíboros, hivatkozva a Katolikus Egyház Katekizmusa 1735. pontjára  – Wojtyla pápa dokumentuma, a Familiaris Consortio is kijelentette: feltételezhetjük, hogy nem ugyanaz minden elvált újraházasodott hívő objektív  helyzete, nem állíthatjuk minden további nélkül, hogy halálos bűn állapotában vannak elvágva Krisztus és Egyháza szeretetétől. Meg kell tehát különböztetni az objektív bűnhelyzeteket és belső fórumon – lelkiismeret-vizsgálattal – a személyes felelősség súlyosságát. Ez utóbbira idézi az osztrák  bíboros a Katolikus Egyház Katekézise 1735. pontját: „Egy cselekedet beszámíthatósága vagy felelőssége csökken vagy megszűnhet a tudatlanság, figyelmetlenség, erőszak, félelem, szokássá válás, mértéktelen érzelmek és más pszichikai vagy társadalmi tényezők következtében.” Tehát a szinódus és a pápa nem fogalmazhatott meg egyetemes irányelvet, az esetek végtelen változatossága miatt, csakis konkrét esetekben lehet döntést hozni kellő megkülönböztetés után.
Schönborn bíboros emlékeztet a Hittani Kongregáció 1994-es dokumentumára az elvált újraházasodottak kérdésében. Akkor megkérdezte Ratzinger bíboros prefektust: Vajon nem érvényes-e a már a zsinat előtt is bevált gyakorlat: megvizsgálni  belső fórumon a gyóntatóval, hogy az illetők szentségekhez járulhatnak-e, feltéve, hogy elkerülik a botránkoztatást? Ratzinger bíboros válasza világos volt, miként most Ferenc pápáé is: nincs olyan általános norma, amely alkalmazható  lenne minden  egyes konkrét esetre.
 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése