A gazdag özvegy, aki
szeretné örökbe fogadni a kis Alfeust, meghívja Jézust afekai házába. Útközben
mutogatja pompás és jól kezelt erdejét. Amikor megérkeznek házába, az öreg
szolga, Sámuel, aki a többi szolgák felügyelője, jelenti, hogy Illés, az egyik
szolga leesett a létráról, és eltörte a lábát. Az egyik szolgáló hozzáteszi,
hogy Illés nagyon szenved. Sára, az özvegy, mindjárt fölkeresi, miközben a
szolgák vizet hoznak Jézusnak és kíséretének a tisztálkodáshoz. Visszatér Sára:
– Megmondtam szolgámnak,
hogy te itt vagy. Ő kér téged, légy irgalmas iránta. Én is ezt kérem tőled. A
sátoros ünnepekre menve, sokan betérnek hozzánk. Nem tudom, mit csinálunk, ha ő
beteg...
– Mondd meg neki, hogy
jöjjön ide!
– Nem tud. Nem képes
felállni.
– Mondd meg neki, hogy a
Rabbi nem megy hozzá, de látni akarja őt.
– Idehozatom Sámuellel
és Józseffel.
– Csak ez hiányzik! Én
öreg és fáradt vagyok! – morgolódik Sámuel.
– Mondd Illésnek, hogy
saját lábán jöjjön ide! Én akarom.
– Egy szegény rabbi! Még
Gamáliel se lenne képes erre – morgolódik ismét az öreg szolga.
– Hallgass, Sámuel!... Bocsáss meg
neki, Mester! Hűséges szolga. Itt született, férjem szolgálójától. Szorgalmas,
becsületes... de makacsul ragaszkodik régi zsidó felfogásához... – mentegeti őt
suttogva az özvegy.
– Megértem lelkületét. De a csoda
meg fogja változtatni. Menj te, s mondd meg Illésnek, hogy jöjjön, és el fog
jönni.
Az özvegy elmegy, és visszatér:
– Megmondtam. És elfutottam, hogy
ne lássam, amint a földre teszi azt a teljesen fekete és feldagadt lábát.
– Nem hiszel a csodában?
– Én igen. De az a láb borzalommal
tölt el... Attól félek, hogy teljesen elrothad a sebtől. Fényes, fényes...
rettenetes, és... Ó!... – félbeszakítja felkiáltását, mert látja, hogy Illés
odafut, jobban, mint egy egészséges tehetné, és Jézus lába elé vetve magát, azt
mondja:
– Dicséret legyen Izrael
Királyának!
– Csak Istent illeti a dicséret.
Hogyan jöttél? Hogyan mertél?
– Engedelmeskedtem. Arra
gondoltam: „A Szent nem hazudhat. És nem adhat ostoba parancsot. Hiszek!” – és
megmozdítottam lábamat. Nem fájt többé, és megmozdult. Letettem a földre,
felálltam. Egy lépést tettem. Sikerült. Idefutottam. Isten nem okoz csalódást
annak, aki hisz benne.
– Kelj fel, ember! Igazán mondom
neked, hogy kevés embernek van ilyen hite. Honnan jön hozzád?
– Tanítványaidtól, akik erre jártak,
hogy rólad beszéljenek.
– Csak te hallottad őket?
– Nem. Mindnyájan, mert vendégül
láttuk őket itt, pünkösd után.
– És csak te hittél... A te lelked
nagyon előre haladt az Úr útjain. Folytasd!
Az öreg Sámuel nagyon harcol
egymással ellenkező érzelmeivel... De, mint sokan Izraelben, nem tud elszakadni
a régitől, az új kedvéért, és megmerevedve felfogásában, azt mondja:
– Varázslat! Varázslat! És
megmondatott: „Az én népem ne fertőzze meg magát varázslókkal és jósokkal! Ha
egyikük azt teszi, elfordítom tőle arcomat, és kiirtom.” (Lev 20,6) Félj, úrnő,
attól, hogy hűtlen légy a törvényekhez! – és elmegy, szigorú, megbotránkozott
arccal, mintha magát az ördögöt látná a házban ülni.
– Ne büntesd meg őt,
Mester! Öreg! Mindig ebben hitt...
– Ne félj! Ha meg kellene
büntetnem mindazokat, akik ördögnek mondanak engem, sok sír nyílna meg, hogy
elnyelje áldozatát. Tudok várni... Beszélni fogok napnyugta felé... Utána
elhagyom Afekát. Most elfogadom a pihenést tetőd alatt.
(6-1122)
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése