Krisztus a mindenség Királya
elmélkedés hetedik rész
Az utolsó vacsora Jézus számára igen komoly beszédek, intézkedések helye és alkalma volt.
Azok a hívő zsidók, akik Jeruzsálemben laktak, nemcsak a húsvét megünneplésére zarándokoltak a templomba, hanem a Nisan hó 14-15-hez ragaszkodhattak. A saját házukban készíthették elő Mózes előírása szerint a fő étket, az egy éves hím-bárányt, a három kehely bort és a kovásztalan kenyereket. A zarándokok éttermet béreltek és egy nappal korábban vacsorával készültek fel ünnepelni. Jézus és tanítványai bérelt teremre szorultak, és azt, hogy kitől kell ezt a termet bérbe venni, az Úr írta elő. Szép bevezető beszéd született Jézus ajkán, amikor az ünnepi lakoma az asztalon volt, felragyogott a Vénusz (vacsora-csillag), és Jézus köré az asztalhoz telepedett római módon a Tizenkettő. „Vágyva vágytam rá, kezdte, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek. Mondom nektek, többé nem eszem ezt, míg be nem teljesedik az Isten országában”. (Lk 22,15-16) Jézus vágya vajon mire vonatkozott? Az Ószövetség közvetlen előzménye az Egyiptomból való szabadulás volt. Ez távolabbra mutatott, hiszen a végső cél a megváltás volt. A Sínai hegy alatt történt szövetségkötés Mózesnél is, Szent Pálnál is úgy olvassuk, hogy a megigazulás lehetséges azoknak, akik ismerik és megtartják a törvényt. Ez azonban nem volt eredményes lehetőség. Jézus azért jött el, hogy testvéreivé fogadjon, és szenvedésével ténylegesen megváltson minden embert a bűntől és annak következményeitől. (Róm 7-8) a célt tehát csak Jézus szenvedése éri el. Ezt mutatja a tény, hogy az oktalan bárány sült húsa egy és negyed-ezred évig nem tudta eltörölni senkinek a vétkét a húsvéti bárányvacsorákon. A leölt bárányok helyett Jézus testének egyszeri feláldozása azonban örök érték lesz, minden bűn eltörlője. Ez igen fontos megkülönböztetés a bárány és az Istenember teste között, és hozzá társult a tizenhat-tizennyolc órás kínszenvedés, a keresztre feszítés és háromórás kimondhatatlan borzalmakkal kísért szenvedés a kereszten, végül a mindent betetőző halál. Az apostolok által leölt és megsütött bárányt megették mindjárt a vacsora elején. Ettek hozzá kovásztalan kenyeret is az ősi előírás szerint. Ezután Jézus a kenyérmaradék egyetlen falatját kezébe vette, megtörte s így szólt: „Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19) Imádságokkal, magyarázatokkal folyt tovább a vacsora. Végül csak a harmadik liturgikus kehely állt az asztalon tele borral. „Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is, és azt mondta: Ez a kehely az újszövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak.”(20) Ezt az élményt ott igazán fel tudták-e fogni az apostolok? Értették-e, hogy ők voltak az első első-áldozók, sőt titokzatosan megtörtént az Újszövetség első papszentelése, ezután ők a papok, akik Jézussal együtt elindítják a Melkizedek rendje szerinti krisztusi papságot, és az ősi zsoltárszöveg ezen túl már nekik is szóló figyelmeztetés: „Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint”. (Zsolt 110,4) a kehely tartalma már ne bor, hanem Jézus Szentséges Vére, és az újszövetség annyival több az ónál, amennyivel többet ér az Istenember vére: Bűnöket töröl, megszentel, átalakít. Júdás, az áruló, akkor már fut a sötét utcán harminc ezüstje után, de: „Nézzétek, az áruló keze is rajta az asztalon” (Lk 22,21) Van ma is ott áruló kéz? Mit árul el?
elmélkedés hetedik rész
Az utolsó vacsora Jézus számára igen komoly beszédek, intézkedések helye és alkalma volt.
Azok a hívő zsidók, akik Jeruzsálemben laktak, nemcsak a húsvét megünneplésére zarándokoltak a templomba, hanem a Nisan hó 14-15-hez ragaszkodhattak. A saját házukban készíthették elő Mózes előírása szerint a fő étket, az egy éves hím-bárányt, a három kehely bort és a kovásztalan kenyereket. A zarándokok éttermet béreltek és egy nappal korábban vacsorával készültek fel ünnepelni. Jézus és tanítványai bérelt teremre szorultak, és azt, hogy kitől kell ezt a termet bérbe venni, az Úr írta elő. Szép bevezető beszéd született Jézus ajkán, amikor az ünnepi lakoma az asztalon volt, felragyogott a Vénusz (vacsora-csillag), és Jézus köré az asztalhoz telepedett római módon a Tizenkettő. „Vágyva vágytam rá, kezdte, hogy ezt a húsvéti vacsorát elköltsem veletek, mielőtt szenvedek. Mondom nektek, többé nem eszem ezt, míg be nem teljesedik az Isten országában”. (Lk 22,15-16) Jézus vágya vajon mire vonatkozott? Az Ószövetség közvetlen előzménye az Egyiptomból való szabadulás volt. Ez távolabbra mutatott, hiszen a végső cél a megváltás volt. A Sínai hegy alatt történt szövetségkötés Mózesnél is, Szent Pálnál is úgy olvassuk, hogy a megigazulás lehetséges azoknak, akik ismerik és megtartják a törvényt. Ez azonban nem volt eredményes lehetőség. Jézus azért jött el, hogy testvéreivé fogadjon, és szenvedésével ténylegesen megváltson minden embert a bűntől és annak következményeitől. (Róm 7-8) a célt tehát csak Jézus szenvedése éri el. Ezt mutatja a tény, hogy az oktalan bárány sült húsa egy és negyed-ezred évig nem tudta eltörölni senkinek a vétkét a húsvéti bárányvacsorákon. A leölt bárányok helyett Jézus testének egyszeri feláldozása azonban örök érték lesz, minden bűn eltörlője. Ez igen fontos megkülönböztetés a bárány és az Istenember teste között, és hozzá társult a tizenhat-tizennyolc órás kínszenvedés, a keresztre feszítés és háromórás kimondhatatlan borzalmakkal kísért szenvedés a kereszten, végül a mindent betetőző halál. Az apostolok által leölt és megsütött bárányt megették mindjárt a vacsora elején. Ettek hozzá kovásztalan kenyeret is az ősi előírás szerint. Ezután Jézus a kenyérmaradék egyetlen falatját kezébe vette, megtörte s így szólt: „Ez az én testem, amelyet értetek adok. Ezt tegyétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19) Imádságokkal, magyarázatokkal folyt tovább a vacsora. Végül csak a harmadik liturgikus kehely állt az asztalon tele borral. „Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet is, és azt mondta: Ez a kehely az újszövetség az én véremben, amelyet értetek kiontanak.”(20) Ezt az élményt ott igazán fel tudták-e fogni az apostolok? Értették-e, hogy ők voltak az első első-áldozók, sőt titokzatosan megtörtént az Újszövetség első papszentelése, ezután ők a papok, akik Jézussal együtt elindítják a Melkizedek rendje szerinti krisztusi papságot, és az ősi zsoltárszöveg ezen túl már nekik is szóló figyelmeztetés: „Te pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint”. (Zsolt 110,4) a kehely tartalma már ne bor, hanem Jézus Szentséges Vére, és az újszövetség annyival több az ónál, amennyivel többet ér az Istenember vére: Bűnöket töröl, megszentel, átalakít. Júdás, az áruló, akkor már fut a sötét utcán harminc ezüstje után, de: „Nézzétek, az áruló keze is rajta az asztalon” (Lk 22,21) Van ma is ott áruló kéz? Mit árul el?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése