Évközi huszonötödik hét csütörtökje

Évközi huszonötödik hét csütörtökje

Jézus galileai működése lassan a végéhez közeledik. Miután felkészítette tanítványait, hogy elkísérjék őt Jeruzsálembe, küldetést adott nekik, hogy munkáját, igehirdetését folytassák. Amikor megjövendöli nekik szenvedését, halálát és megdicsőülését a feltámadás által, azt is nyíltan tudomásukra hozza, hogy az ő életük is megaláztatással, szenvedéssel, üldöztetéssel fog együtt járni, legalábbis akkor, ha kitartanak mellette, mert a tanítvány sorsa sem lehet más, mint a Mesteré. Aki az Úr küldetésében jár, annak nem kell személyes szükségleteire figyelnie, hanem egyedül a szolgálat hűséges teljesítésével kell foglalkoznia.
Jézus újszerű tanítása és rendkívüli cselekedetei amúgy is feltűnést keltettek a nép körében, de az apostolok elküldésével még szélesebb körben keltette fel az emberek figyelmét, köztük az országrész uralkodójáét, Heródesét is. Benne is felmerült a kérdés: ki lehet az, aki ilyen cselekedetekre képes? Vélekedése a korabeli gondolkodás lenyomata. Jézus tanítása és tettei az embereket a múlt prófétáira emlékeztették, köztük Illés próféta személyére. A részlet azzal a megjegyzéssel zárul, hogy Heródes „kereste az alkalmat, hogy személyesen láthassa Jézust.” Esetében aligha beszélhetünk jószándékú keresésről, csupán emberi kíváncsiság indítja őt. Jézus személye örök titok marad azoknak, akiket csupán kíváncsiság vezet.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Uram, ne engedd, hogy azt higgyem, a jóság, a barátságos magatartás csak afféle kis erény! Ellenkezőleg, igen nagy erény, mivel önuralmat, önzetlenséget, az igazság buzgó keresését, a testvéri szeretet ragyogó kifejezését jelenti: kegyelmeddel, ó, Jézus, az emberi és az isteni tökéletesség találkozik bennem.
Szent XXIII. János pápa

Székely János: Történelmi megbékélés – lehetőség vagy keresztény kötelesség?

Székely János szombathelyi megyéspüspök beszédét adjuk közre, mely szeptember 19-én, a 48. Jean Monnet-esten hangzott el Budapesten.

Nagyon nagy örömmel, nagy szeretettel köszöntök mindenkit. A Biblia és Jézus maga arra tanít minket: legfőbb parancsunk az élet, legfőbb törvény a szeretet. Mégpedig azért, mert maga a Teremtő Isten, aki alkotta az univerzumot, és alkotta az embert, ő is Atya, Fiú és Szentlélek örök szeretete. Ez az élet forrása, ebből vannak a galaxisok, atommagok, ebből van az ember. Akkor lesz az életünk teljes, akkor tud kibontakozni, ha szeretetben élünk. Ez egy léttörvény. Aki ezzel szemben él, lassanként elpusztul, legalábbis lelki-szellemi értelemben.

Ez igaz a nemzetek életére is. Ha magyarságunk – például a Trianon miatti elkeseredésében – elkezd más népeket lenézni, elkezd gyűlöletben, bosszúvágyban élni, akkor nemzetünk lelkileg elsatnyul, elpusztul. Az élet törvénye csakis a szeretet útján található meg és kereshető. A bibliai szeretettörvény nem bárgyúságot jelent. Nem azt jelenti, hogy a feketét is mondjuk fehérnek, a rosszat is mondjuk jónak, hogy mindenre kedvesen mosolyogjunk. Jézus például olyat is mond: ha vét ellened a felebarátod, akkor fedd meg. Nem azt mondja, hogy nyeld le, hanem azt mondja, hogy szólj neki. Néha, amikor nem szólunk, nem mondjuk ki az igazságot, nem is annyira szeretetből fakad, hanem kényelmességből. Ha a másik élete számít, ha az igazság számít, akkor bátran – még akkor is, ha ez nehéz – az ember kimondja. Másutt Jézus azt mondja, hogy legyetek az emberekkel szemben óvatosak, legyetek szelídek, mint a galambok, de okosak, mint a kígyók. A szeretethimnuszban azt olvassuk: a szeretet nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. A szeretet tehát nem bárgyúságot jelent. Jelenti például azt, hogy szabad magamat védeni, sőt néha kötelességem is. Ahogyan az emberi szívbe nem mindent kell beengedni, nem mindenfajta rágalmat, rosszindulatot, támadást, hanem csak azt engedjük be, aki minket ismer és szeret. A szívünk szentélyét védjük. Éppen így egy népnek is szabad magát védeni, sőt kötelessége. Ahogyan ezt tette millió alkalommal az Ószövetség népe, vagy tette Kapisztrán Szent János Nándorfehérvárnál.

Az evangéliumi szeretet tehát nem bárgyúságot jelent – azonban az evangélium határozottan tanít arra, hogy soha ne gyűlöljünk. Az emberben a gyűlölet gyökerei lassanként elkezdenek növekedni, erősödni – ez mérgező dolog, ami minket is pusztít. Jézus ezért mondja, hogy az ellenség felé sohase gyűlölettel fordulj, ne válj olyanná, mint ő. Hanem mindig szeretettel. Pál apostol azt mondja: ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval. Böjte Csaba atyának nagyon híres mondata, hogy ha egy helyen sötétség van, azt karddal nem lehet szétkaszabolni, de elég meggyújtani egy gyertyát, és a sötétség máris menekül. A rosszat jóval lehet legyőzni. Ezt teszi Jézus a kereszten: a világ gyűlöletét szeretettel győzi le. Böjte Csaba atya gyakran mondta, hogy az ő egész élete egy kicsit nemes bosszú, azért amit átélt az ő édesapja, azért amit átélt az erdélyi magyarság. Nagyon sokáig forrt benne a fájdalom, a méreg. Egy idő múlva arra jött rá, hogy a legnemesebb bosszú, ha szebbé teszi a világot. A gyerekek szívébe szeretetet vitt, fényt vitt. Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval.

Két bibliai történetet emelnék ki. Az egyik az az eset, amikor azt halljuk, hogy valaki tartozik egy szolgatársának száz dénárral. Száz dénár akkoriban elég jelentős összeg volt, egy dénár volt egy szegény ember egy napi keresete, tehát száz dénár több mint három hónapi kereset volt – akár félmillió-egymillió forint körüli összeg ez a tartozás. Abban az időben szokásos volt, hogy az ilyen adósokat börtönbe vetették, adósok börtönébe. Igen gyakran meg is ostorozták őket, hogy lássa a rokonság, megsajnálja és segítsen az adósságot kifizetni. Amit a szolga tesz, amikor börtönbe vetteti a szolgatársát, az teljesen normális. Abban az időben ezt így csinálták. Mi is igen gyakran azt gondoljuk: hogy haragszom, bosszút állok, veszekszem a családomban, békétlenségben élek, ez normális, mindenki így él. Mikor válik a szolgának a tette borzalmassá, szörnyűvé? Akkor, ha tudjuk, hogy néhány perccel azelőtt tízezer talentumot engedett el neki az úr. Ettől válik szörnyűvé, amit tesz. Jézus arra akar tanítani, hogy az életünket ebben a háttérben lássuk, abban hogy én is kaptam tízezer talentumot. Ingyenesen kaptam az életemet. A Teremtő Isten hívott engem is létre. Ha nem akarta volna, hogy létezzen a világegyetem, és létezzem én is, akkor nem lennék. Ingyen kaptam a létemet, ingyen kaptuk ezt a gyönyörű világot, ingyen kaptuk Istennek a keresztig elmenő szeretetét. Ha ebben a háttérben látom az életemet, akkor nagyon természetes lesz, hogy bőkezű vagyok, hogy szeretek.

A másik történet a konkoly és a búza története. Amíg a két növény kicsi, éppen csak kinő a földből, alig lehet őket megkülönböztetni. Éppen így van a nagyon bonyolult emberi életben is: jót és rosszat nagyon nehéz elkülöníteni. Mi, emberek képtelenek vagyunk rá, ezért Isten az ítéletet nem bízza ránk. Nem sarlókat ad a kezünkbe, hanem csak magvetést. Ebben a világban teljes rendet tenni, teljes igazságot szolgáltatni nem lehet. Ebben a földi világban teljes igazság soha nem lesz. Az öröklét távlatában lesz valamifajta igazság, beteljesedés, de ebben a véges, gyarló földi világban soha teljes igazság nem lesz. Isten nem is bízza ránk az ítéletet, hanem a szeretet magvetését.

A Biblia ebben a keretben beszél a népek kiengesztelődéséről is. Például Izrael népének a két nagy ókori ősellensége Babilon és Egyiptom úgy jelenik meg a Bibliában, hogy ők is Isten népei lesznek. Békesség lesz a népek között. Izaiás könyvében ezt halljuk: nemzet nemzet ellen kardot többé nem emel, nem készülnek többé háborúra. Minden vérben forgatott ruhát elégetnek, sehol nem ártanak, és nem pusztítanak az én szent hegyemen. Isten álma a népek békéje, kiengesztelődése.

Mi következik ebből a Kárpát-medence népei számára? Úgy gondolom, hogy az következik, hogy például a trianoni békediktátumot nem kell igazságosnak mondani. Nem kell elrejtenünk ennek fájdalmát. Nem kell félnünk kimondani azt, hogy ez a fájdalom soha nem fog teljesen elmúlni. Nem kell megünnepelnünk Trianon évfordulóját, sőt talán azt is kell kérnünk a Kárpát-medence többi népétől, hogy értsék meg a mi fájdalmunkat. A kiengesztelődés nem az igazságosság eltűntetése, letagadása. Nagyon érdekes dolgokat mond Szent II. János Pál pápa a nemzetekről, a nemzetek kiengesztelődéséről. Például azt mondja, hogy a szabadság olyan dolog, amiért harcolni kell, és minden nemzedéknek fizetnie kell érte, és minden nemzedéknek el kell azon gondolkodnia, hogy mi eleget fizettünk-e a népünk szabadságáért. Aztán azt is mondja, hogy egy elrabolt föld, amit egy nemzettől elvettek, a népe után kiált, a népe pedig virraszt, várja a pillanatot, amikor itt a lehetőség, hogy a föld visszakapja a népét. Vagyis az Egyház úgy gondolja, hogy a népeknek is vannak jogai. A nép nem mesterséges kreálmány, hanem a Teremtő Isten akaratából létezik, természetes képződmény. Abból adódik a nemzeti létünk, hogy az ember történelmi és társas lény, van anyanyelvünk, van anyaföld, amihez kötődünk. Ezt a kincset őrizni a hitünkből is fakadó kötelességünk. Ugyanakkor nagyon fontos lenne arra figyelnünk, hogy ez a fájdalom soha ne váljék a szomszédos népek elleni megvetéssé. Még kevésbé gyűlöletté, rosszindulattá. Sőt, azt gondolom, meg kellene nekünk, magyaroknak tanulnunk, őszintén örülni annak, hogy létrejött a független szlovák állam, létrejött a független horvát állam. Ezek a népek végre önrendelkezési jogokkal bírnak, végre kibontakoztathatják a kultúrájukat. Trianon kapcsán ezt is ki kellene fejezni, hogy ennek őszintén örülünk. Nagyon fontos lenne őszintén szembenézni múltunk botlásaival, gyöngeségeivel. Azzal együtt, hogy a magyarság sokat tett is a nemzetiségekért, de nagyon sokat vétett is ellenük.

Hadd idézzek egy talán meglepő dolgot Käfer István egyik nagyszerű könyvéből, a Magyar szlovákságismeretből. Egyik legnagyobb magyar költőnk, Vörösmarty Mihály válaszolt egy elég provokatív és negatív szlovák újságcikkre, ami azt mondja: millió jövevényszó van a magyar nyelvben a szlovák, illetőleg tót nyelvből, a tót nélkül meg se tudnánk szólalni. S erre Vörösmarty írt egy verset, amit nem teszünk bele a kötetekbe, mert eléggé szégyenletes és furcsa, amit ő ír:

„Azt mondod: ha magyar szóból a tót kimaradna,
Szólani nem tudván, bőgene a’ ki magyar.
Hogy lehet az, hogy te egészen tót csak bőgni tudsz, és
Medve hazádban nem hallani emberi szót. –
“Krk, Szmrt, prszt – ” Ne üvölts! mert elfúlsz tőle ‘s bögyödből
A zab, melyet evél, – visszaböfögve megöl.

Nem ritka sajnos magyar tollból ilyesfajta megjegyzés, ilyesfajta mentalitás szlovákok, románok és mások felé. Ezzel is fontos lenne szembenézni. Azzal, hogy 1874-ben a szlovák nyelvű gimnáziumokat bezárták, 75-ben a Matica Slovenská kulturális egyesületet pánszlávizmus vádjával bezárták. De akár a második világháborúban Kárpátalján rengeteg nemzetiségi oktatási intézményt megszüntettek. Vannak bűneink. S ezzel fontos lenne őszintén szembenézni.

Hadd fogalmazzak meg egy-két javaslatot a témával kapcsolatban. Nagyon örülnék annak, ha a trianoni évforduló alkalom lenne a magyarságnak, például arra, hogy szembesüljünk azzal, milyen óriási kincseket kaptunk a nemzetiségeinktől is. Mennyi nagy költőnk, művészünk, építészünk, tudósunk, a történelmünk nagy alakjai közül hányan a nemzetiségeink közül valók. Sajnos rengeteg magyar fiatalnak erről fogalma sincs. Akár jónak látnám egy ilyen kislexikon kiadását ilyesfajta címmel, hogy „a Kárpát-medence közös kincsei”. Fölnyitni a szemünket arra, hogy mennyire összetartozunk, mennyit kaptunk egymástól. Beszélni arról, amit mi, magyarok tettünk a nemzetiségekért, de azt is, amit tettünk esetleg ellenük.

Nagyon örülnék annak, ha középiskolai tankönyvekbe egyre inkább bekerülne a szomszéd népek irodalma, költészete, művészete, tudománya, híres emberei. Gimnáziumban egyébként mi rengeteget tanultunk – a ferences gimnáziumban ilyen magyar tanárunk volt, aki szlovák, szlovén, horvát stb. költők verseit tanította nekünk. Nagyon örülnék annak, ha az egyetemeken a Kárpát-medence nyelveinek, kultúrájának hangsúlyos helye lenne és maradna. Nem csak gazdasági szempontból mérlegelnénk ezt, sokkal nagyobb ennek a tétje.

S egy utolsó gondolat: ami a Kárpát-medence népeit leginkább összeköti, az a hitünk. Nagyon sok ilyen élményem volt, ahol ezt átéltem: Erdélyben zarándokoltunk, és bementünk az egyik ortodox kolostorba, amit egyébként sajnos nagyon csúnya módon a görögkatolikus egyháztól vett át vagy rabolt el az ortodox egyház, állami segítséggel. Szinte soha nem engedtek be oda katolikus papot, de látták, hogy püspök jön, gondolták, mégiscsak illik a kapukat megnyitni. Bementünk a templomba, és a kolostor vezetője ott állt, látszott, hogy rendkívül ideges, nem tudja, hogy mit csináljon, de végül is megengedte, hogy imádkozzunk, énekeljünk. S imádkoztuk, méghozzá egy-két szót, amit egy kicsit tudtam, románul is mondtam, egyáltalán, amit elmondtam, utólag kiderült, teljesen jól értette – és lehetett látni, hogy az az ember, aki rettentő ideges, lassanként megnyugszik, végére megszólalt magyarul, amit talán soha addig a paptársai előtt nem tett. Adott egy gyönyörű ikont. A keresztény hitünk az egyik legerősebb kapocs, ami összeköt. Talán mindannyian hallottuk azt, hogy a román parlament a család intézményét mint férfi és nő szeretetszövetségét definiálta. Szövetségesek vagyunk – sokkal inkább, mint gondolnánk.

Azt kívánom, hogy ismerjék fel a testvériség útját. Az élet útja az egyetlen járható út, amely előre visz. Nem az igazság letagadását jelenti, hanem egy tágabb, mindent sokkal átfogóbb egységet, valóságot, amiben helye van igazságnak is, de még főbb, első helye van a szeretetnek.

Ferenc pápa: Üzenettel fordulok a kínai katolikusokhoz és az egész Egyházhoz

Szeptember 26-án a Szentatya az általános kihallgatás végén bejelentette, hogy „bátorító, testvéri” üzenetet küld a kínai katolikusoknak és minden keresztény hívőnek annak az új korszaknak az elején, amelynek nyitánya a Szentszék és a Kínai Népköztársaság között pár napja létrejött megállapodás.

Kedves testvéreim!

Múlt szombaton, szeptember 22-én aláírtak Pekingben egy ideiglenes megállapodást a Szentszék és a Kínai Népköztársaság között a püspökök kinevezéséről Kínában. A megállapodás egy hosszú, megfontolt párbeszéd eredménye, melynek az a célja, hogy elősegítse a pozitívabb együttműködést a Szentszék és a kínai állami hatóságok között a Kínában élő katolikus közösség java és az egész társadalom összhangja érdekében.

Ebben a szellemben úgy döntöttem, hogy egy testvéri, bátorító üzenettel fordulok a kínai katolikusokhoz és az egész egyetemes Egyházhoz, amelyet még a mai nap folyamán közzétesznek. Ezzel azt szeretném, hogy Kínában új korszak kezdődjön, mely segíti a múlt sebeinek begyógyítását, az összes kínai katolikus hívő közötti teljes egység helyreállítását és fenntartását, valamint az evangélium hirdetésének megújult elkötelezettséggel történő felvállalását.

Kedves testvéreim! Fontos feladatunk van! Buzgó imával és testvéri barátsággal kell kísérnünk Kínában élő testvéreinket. Ők tudják, hogy nincsenek egyedül. Az egész Egyház imádkozik velük és értük. Kérjük a Szűzanyát, a remény anyját és a keresztények segítségét, hogy áldja meg és oltalmazza a Kínában élő összes katolikus hívőt, az egész kínai népnek pedig kérjük Istentől a jólét és a béke ajándékát!

Évközi huszonötödik hét szerdája

Évközi huszonötödik hét szerdája

A tizenkét apostolról Lukács evangéliumában először kiválasztásukkor olvashatunk (vö. Lk 6,12-16). Ezt követően akkor találkozunk velük testületileg, amikor Jézus tanító útja során kíséretében vannak (vö. Lk 8,1), vele járják a városokat és falvakat, hogy hallgassák az evangéliumot, amelynek majd egyszer ők is hirdetői lesznek. Harmadszor akkor szerepelnek, amikor küldetést kapnak Mesterüktől, ezt olvassuk a mai napon. Most olyan küldetést kapnak, amelyet Jézus földi tevékenysége alatt kell teljesíteniük. Jézus nem csak megbízatást ad nekik, hanem hatalmat is annak teljesítéséhez. Tehát mind a küldetés, mind a teljesítéshez szükséges erő is Krisztustól származik. A küldöttek nem a maguk erejéből, hanem a Jézustól kapott erő és hatalom birtokában képesek az ördögök kiűzésére és a betegek gyógyítására. Szolgálatuk csak akkor hozhat eredményt, ha Jézus nevében hirdetik az örömhírt és az ő nevében gyógyítják meg a betegeket. Ez a tény a Mester, mint küldetést adó és a tanítványok, mint küldöttek szoros kapcsolatát, egységét jelzi.
Bár a mostani küldetés alkalmával nincs utalás arra, hogy Jézus mennybemenetelekor újabb küldetést kapnak az apostolok, mégis világos számunkra, hogy ez utóbbi fényében fogalmazódnak meg a küldöttekkel szembeni elvárások. A küldetéshez nincs szükség semmi másra, csak a Krisztustól kapott tanításra és hatalomra.
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Atyánk, Fiadat, Jézust elküldted közénk, hogy örömhírt hozzon mindenkinek. Az ő számára senki sem idegen. Betegségeinkből, gyöngeségeinkből, bűneinkből ma is kiálthatunk hozzá: Jézus, Mester, könyörülj rajtunk! Kérünk, erősítsd bennünk a hitet, hogy gyógyulást lelkünknek egyedül tőle nyerhetünk. Kérünk, ne engedd, hogy szívünk megkeményedjék. Add, hogy készek legyünk mindig őszinte köszönetet mondani Neki, aki nem taszít el magától soha senkit, s aki azért jött közénk, hogy mindannyiunknak élete legyen.

Kimarad Isten az életünkből, mert nincs fent a Facebookon? – Beszélgetés Dublinban a családról

Kimarad Isten az életünkből, mert nincs fent a Facebookon? – Beszélgetés Dublinban a családról

Augusztus 21–26. között rendezték meg Dublinban a Családok IX. Világtalálkozóját. Az esemény keretében tartott háromnapos pasztorális konferencián az előadók az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdítás egy-egy témáját fejtették ki. A továbbiakban egy-egy előadás összefoglalóját tesszük közzé.

Christoph Schönborn bíboros, bécsi érsek augusztus 22-én mint moderátor bemutatta az előadókat; elsőként Michael Jackson dublini érseket – „a másik Michael Jacksont” – hangsúlyozta, miközben a háttérből hallatszott: „az igazit”. Majd Mihail Naszonov ortodox főpapot, a dublini monostor rektorát, és végül Zalman S. Lent dublini rabbit, Chábád Lubavics hászid mozgalom képviselőjét.

Schönborn bíboros az Amoris laetitia (A szeretet öröme) három szövegrészletével vezette be a kerekasztal-beszélgetést, melyeket kulcsfontosságúnak tart a dokumentum megértésében. Elsőként a 123. bekezdést olvasta föl: „A szeretet után, amely Istennel egyesít bennünket, a házastársi szeretet »a legnagyobb barátság« (Aquinói Szent Tamás, Summa contra Gentiles, III, 123; vö. Arisztotelész, Nikomakhoszi etika, 8, 12.). Olyan egység, amely a jó barátság minden tulajdonságával rendelkezik: a másik javának kereésével, kölcsönösségel, gyengédséggel, stabilitással és a barátok közötti hasonlósággal, amely a megosztott élet folyamatával alakul. Azonban a házasság mindehhez hozzáadja a felbonthatatlan kizárólagosságot, amely abban a maradandó tervben mutatkozik meg, hogy egész létezésükön osztoznak, s közösen építik fel azt. Legyünk őszinték, és ismerjük fel a valóság jeleit: aki szerelmes, nem azt tervezi, hogy a kapcsolata csak bizonyos időre szól. Aki intenzíven átéli a házasodás örömét, az nem valamigéle mulandó dologra gondol. Akik jelen vannak egy szeretetteljes egység ünnepélyes megkötésénél, még ha törékeny is, azt remélik, hogy kiállja az idők próbáját. (...)”

Rövid kommentárt fűzött a felolvasott részlethez, melyben kiemelte: a szeretet egyenlő a barátsággal. Ez Aquinói Szent Tamás meggyőződése. Ezért aztán a „házastársi szeretet a legnagyobb barátság”. A barátság többi megnyilvánulása mellett a házastársi szeretet „szilárd elkötelezettség is, hogy megosztják és együtt alakítják egész életüket”. És hogy segítsen megérteni ezt a „felbonthatatlan kizárólagosságot”, Ferenc pápa „ad hominem” érvekkel szolgál: aki támogat egy házasságot, az a reményt menti meg. A gyerekek, akik ebből az egységből születnek, azt szeretnék, hogy szüleik együtt maradjanak. A gyerekek eme reményének legmélyebb oka az emberi természetben rejlik: a felbonthatatlanság „az emberi személy természetes hajlandóságain alapszik”. Meg vagyok róla győződve – mondta Christoph Schönborn –, hogy a házassági egység legfőbb szövetségese maga az emberi természet, és annak természetes vágyai és hajlandóságai.

A bécsi érsek a második szöveget az Amoris laetitia pasztorális aspektusokat tárgyaló 6. fejezetéből választotta. A 245. bekezdésben Ferenc pápa azokhoz a szülőkhöz szól, akiknek házassága válságba került, illetve már különköltöztek vagy elváltak: „A szinódusi atyák azt is világossá tették, hogy a »különválás vagy a válás ártatlan áldozatai minden esetben a gyermekek« (Szinódusi jelentés, 2014, 47.). Minden meggondolás előtt esősorban velük kell törődni, és ezt nem homályosíthatja el semmiféle érdek vagy célkitűzés. A különvált szülőknek szól a következő kérésem: »Soha, soha de soha ne tekintsétek a gyermekeket túsznak! Ti sok nehézség és ok miatt különváltatok, az élet rátok rakta ezt a probatételt, de ne a gyermekek viseljék e különválás terhét. Ne használjátok őket túszként a másik féllel szemben! Úgy nőjenek föl, hogy azt hallják: a mama szépen beszél a papáról, bár nincsenek együtt, és a papa szépen beszél a mamáról. [Katekézis (2015. május 20.)]« Felelőtlenség rombolni az apa vagy az anya képét azért, hogy megnyerjék a gyermek érzelmeit, bosszút álljanak vagy védekezzenek, mert ez a gyermek belső életében károkat okoz és nehezen gyógyítható sebeket üt.”

Az idézet felolvasása után Schönborn bíboros megszakította előadása szövegét, hogy megossza egy személyes emlékét a jelenlévőkkel. Szülei a háború alatt házasodtak össze, házasságuk azonban boldogtalan volt, s végül elváltak. Egy valamire nagyon odafigyeltek: ha bármi konfliktus merült föl például a családi étkezések alkalmával, valamelyikük biztos, hogy jelezte, franciául, hogy csak ők értsék: „Ne a gyerekek előtt!” És nagyon hálás a szüleinek, hogy a sok nehézség ellenére mindig ragaszkodtak ehhez a szabályhoz.

„Azt gondolom, ez a szöveg önmagáért beszél – tért vissza a bíboros előadásához. – Ferenc pápa nem ítéli el a különvált szülőket. A Szentatya tartózkodik a morális ítéletektől, azonban nem tartózkodik a nagyon komoly figyelmeztetéstől – úgy hangzik, mint egy felkiáltás, olaszban háromszor is elismétli: mai, mai, mai! –: „Soha, soha, de soha ne tekintsétek a gyermekeket túsznak!”

Schönborn bíboros felhívta rá a figyelmet, nagyon kevés utalás van a szövegben a házastársak közti szexuális intimitás erkölcsi vonatkozásairól, azonban az Egyház, ők, a papok, a püspökök, vagyis nem házas klerikusok viszont túl sokat beszéltek eddig a házastársak szexualitásáról - és túl keveset azokról a sérülésekről, amelyeket a gyermekek szenvedhetnek el a szülők konfliktusainak következtében.

A házaspár és a család spiritualitását érintő 9. fejezetből a 320. bekezdést emelte ki Schönborn bíboros, melyet rendkívül fontos tanításnak tart arról, hogy mitől válik sikeressé egy házasság, és mit nem várhatnak el a partnerek egymástól: „Van egy olyan pont, ahol a házaspár szeretete eléri a legnagyobb szabadságot, és az egészséges autonómia helyévé válik: amikor mindegyikük felfedezi, hogy a másik nem az övé, hanem van egy sokkal fontosabb tulajdonosa, az ő egyedüli Ura. Senki sem tarthat igényt arra, hogy a szeretett személy legszemélyesebb és legrejtettebb bensőjét bírtokolja, és egyedül Isten foglalhatja el életének középpontját. (...)”

Ferenc pápa nagyon realista szavai segítenek észrevenni, hogy a házasság mélyen az emberi természetben gyökerezik – fűzte hozzá Schönborn bíboros.

„Ez a szövegrész is szinte magáért beszél. Ferenc pápa mestere annak, hogyan mondjunk el súlyos igazságokat egyszerű szavakkal. És amit segít nekünk megérteni ebben a nagyszerű dokumentumban, az Amoris laetitiában, az nem csupán a keresztény házasságra igaz, amely két megkeresztelt ember szentségi uniója. Nagymértékben igaz bármelyik házasságra. A lelkigondozás és párok kísérése sokéves tapasztalatából fakad. Meghívás arra, hogy megismerjük, megéljük és elmélyítsük a »szeretet örömét«.”

* * *

Michael Jackson dublini anglikán érsek megköszönte a közönségnek, hogy ezt a prózai Michael Jacksont is szívesen látják, nem csak a zeneit… Az Ószövetségben és az Újszövetségben megjelenő, változatos körülmények között élő családokat vette sorra, „melyek mindegyikében ott érezzük Izraelt, a régit és az újat, Isten családját. Mivel tiszteljük a Szentírást, feltételezzük, hogy mindennek jó vége lesz. A pátriárkák ábrázolásai azt sugallják számunkra, valaki kézben tartja a dolgokat, hogy valaki közvetlen kapcsolatban áll az Istennel. Mivel mindezeket általában a templomban halljuk, mivel az Egyház áldását hordozza, biztosítottnak látjuk a jó végét.” A gondviselésbe vetett hit sokakban az 1755-ös lisszaboni földrengéskor rendült meg, ekkor merült föl számos, a modern korra jellemző kérdés a gondviselést illetően. Michael Jackson felidézte, mit mondott egy szíriai nő, akivel Jordániában találkozott: a családjából senki sem hitt Istenben az Iszlám Állam előtt, de miután megmenekültek, mindenki hívővé vált.

„A családi életnek van egy sötét oldala is – folytatta az érsek –, melynek a létezését el kell ismernünk, mielőtt túlságosan is túláradóan ölelnénk át a pozitívat mint az egyetlen lehetséges végkifejletet. A Teremtés könyvében (Ter 28) ott látjuk Jákobot, amint Isten előtt áll, nem sokkal azután, hogy meggyilkolta testvérét, Ézsaut; Sámuel könyvében (2Sám 13) megismerjük Támárt, Dávid király lányát, akit megerőszakolt saját féltestvére, Ámnon; Lukácsnál (Lk 15) pedig két fivért ismerhetünk meg, egy tékozlót és egy szorgost, és az apát csak az érdekli, hogy a tékozló fiú visszatér-e. Aztán voltak és vannak rossz keresztény családok is. A családi élet a Szentírásban is összetett, csak időnként ezt nem érzékeljük a máz alatt, amit mi magunk tettünk rá. A szövegek szó szerinti olvasásához mindig hozzá kell gondolnunk Szent Ágoston elvét: bene uti malo, azaz: jóra fordítani a rosszat – hogy megértsük Isten tetteit, bármilyen haragosan is teszteli hitünket, és bármilyen kelletlenül fogadjuk is el a végkifejleteit. A Szentírásbeli családok sem kivételek.”

Az Újszövetség családjaira áttérve Michael Jackson rámutatott, a család egyre inkább „az Egyház képeként tűnik fel, vagy eszkatologikus képként, mint Isten országának sejtetése. Megdöbbentő lehet Jézus reakciója, amikor családja érte megy, hogy hazavigyék, miközben ő tanít és gyógyít éjjel-nappal. Jézus rámutat a sokaságra, és nagyjából azt közli: Itt mindenki az én családom… Hol itt a probléma? (Mk 3,31—35). A keresztnél ismét egy új család formálódik: Mária és János alkotja (Jn 19,26). Ha pedig megnyomjuk a gyors előretekerés gombot (Fast Forward), pünkösdnél találjuk magunkat, és az Egyház már egy jóval nagyobb családként formálódik, melyet sokszínűség, különbség, fejlődés jellemez. Különbség, mert különböző nyelven beszélnek, de mégis értik egymást. Fejlődés, mert olyan emberek, akiknek addig nem volt hangjuk, most szóhoz jutnak. Azután pedig ott van a Pál apostol korabeli közösségek otthonossága, családiassága. I.sz. 70 után pedig egy vallás, amelynek addig a templom, az áldozat, a zsinagóga és az otthon állt a középpontjában, átalakul: elkezd az imádság, a közös étkezés rítusa, az étel otthonaikban való megosztása, a zsinagógabeli ima és olvasás köré szerveződni. A család központi jelentőségű a modern judaizmusban is.

„Mindezek a szempontok talán segítenek megérteni a judeo-keresztény tradíció családképét. A korai Egyház azt várta el, hogy az egyik házastárs keresztény legyen, azt remélték, és azt reméljük, hogy a házasság missziós lehet: az egész életen át tartó szereteten és tetteken keresztül, amelyek tanúskodnak a Krisztusban való bensőséges élet erejéről és sérülékenységéről – szeretetben megosztva valakivel, aki nem keresztény, és talán soha nem is lesz az.” A „családtagság” gondoskodásra indít, családon belül és kívül; a család így tanúskodik a világban és a világ számára Istenről, aki teremt és táplál.

„A spirituális képzelőerővel rendelkezők számára a trailert (előzetes) a János-evangéliumban helyezték el (10,16): más juhaim is vannak, akik nem ebből az akolból valók… Ez segít dialógust indítani a más vallásúakkal. Sose felejtsük el, hogy Izrael fiai sokhitű társadalomban éltek, melynek java része kívül esett az ő kontrolljukon – ez bárki számára figyelmeztetésként szolgálhat, aki hajlamos a hajdani kereszténység felértékelésére, „felfújására” – mint egy lufi, amelyet ottfelejtenek egy születésnap után –, s úgy gondolja, a mindenre feljogosított keresztényeknek kell uralkodniuk a szekuláris világban.

A családot mindig is változás és folytonosság jellemezte – hangsúlyozta Jackson anglikán érsek. Ez ad neki erőt. Ugyanakkor mindannyian, akik benne élünk, amatőrök vagyunk, ha arról van szó, hogyan építsük és gazdagítsuk a családi életet – ezért is kell előtérbe állítani a béketűrést és a megbocsátást.

* * *

Mihail Naszonov ortodox pap a házasság ortodox felfogását mutatta be a jelenlévőknek; ennek lényege, hogy a házasság szentség – és misztérium. Minden ember tagja egy evilági társadalomnak, és tagja egy családnak. Senki sem kerülheti el a materiális létezés szükségleteit, és mindenkinek teljesítenie kell társadalmi kötelezettségeit.

A házastársak nem csak földi kívánságokat teljesítenek – az örök élet a cél, melyben a házasság is részesül. Egy szentség átjárót jelent a valódi életbe. Az eucharisztiában, az Isteni Liturgiában – mely egy misztikus esküvői lakomát idéz fel – tudatosodik bennünk, hogy kik vagyunk valójában.

A házasság mint szentség a vertikális dimenzió; emellett természetesen van egy horizontális is: ezen a síkon nyilvánul meg, hogy a házasság „házi egyház”, a szeretet iskolája minden családtag számára.

* * *

Az utolsó beszélő Zalman S. Lent dublini rabbi, a Chábád Lubavics hászid mozgalom képviselője volt, aki az anekdoták sora mellett személyes szülői tapasztalatait is beleszőtte előadásába. Elsőként elmesélt egy történetet egy kislányról, akit rajzórán megkérdezett a pedagógus, hogy mit rajzol. S ő azt válaszolta: „Istent.” Mire a tanár: „De Istent senki nem tudja, hogy néz ki!” A kislány azonban nem jött zavarba: „Na, akkor mindjárt megtudják!” – felelte.

Mindannyian vágyunk rá, hogy Isten és a spiritualitás aktívan jelen legyen életünkben, gyerekeink életében. Vajon van-e valami könnyű módja ennek a mai világban, amikor a gyerekeinket élénk vizualitás és instant kommunikáció veszi körül minden irányból? A mai világban, ahol mintha mindenki boldog lenne. Hogyan biztosítsuk, hogy Isten ne maradjon ki a képből, csak azért, mert nincs fönt Facebookon?

A hagyományos zsidó tanítás szerint hárman kellenek egy új élet létrehozásához: az apa, az anya – és Isten. A gyermekben tud az ember legközelebb kerülni Isten teremtő erejéhez; valamit lérehozni a semmiből, egy fizikai testet, melyben lélek is van. És Isten nem véletlenül választja ki pont azt a két szülőt a kincs fogadására.

A judaizmus szerint a gyermekek nem a mieink – Isten ránk bízta őket. A kicsik úgy élik meg, körülöttük forog a világ – és ez talán nem is baj, jó, ha megtapasztaljuk, hogy számítunk, hogy fontosak vagyunk.

A tizenévesekkel kapcsolatban először egy Mark Twain-anekdotát mesélt el a rabbi: „Amikor 14 éves voltam, megdöbbentett apám ostobasága. Amikor pedig 21 lettem, elképedtem, mennyit fejlődött az elmúlt hét évben!”

A tizenévesek tesztelnek minket, próbálgatják az érzékeny pontjainkat („push the buttons”), ki akarják kényszeríteni belőlünk az „igen”-eket az őrült terveikre. Amikor felülünk a hullámvasútra, és beszíjaznak minket, nekünk is az az első dolgunk, hogy megnyomjuk az elénk eresztett korlátot, hogy rendben működik-e, hogy tényleg biztonságban vagyunk-e... Ezt szeretnék tudni tizenéves gyerekeink is.

A péntek este, a sabbat bejövetelének megünneplése különlegesen fontos egy zsidó családban, de sok kamasz nem kifejezetten szeretne péntek este otthon ülni. Egy baráti családban ez állandó vitát jelentett, azonban nemrégiben azt mondta nekik az azóta már 30 körüli gyerekük: köszönöm azokat a péntek estéket, gyönyörű emlékek; mi is így akarjuk majd nevelni a gyerekeinket.

A gond az, ha akkor akarjuk elkezdeni a nevelést, amikor már kamaszkorba lépett a gyerek. „12 évvel elkéstél” – mondta egy rabbi egy problémás 13 éves gyerek szüleinek.

Zalman S. Lent beszélt arról a szenvedélyről és lelkesedésről, amellyel a kisgyerekek viszonyulnak az élethez – ami meg kell hogy maradjon bennük! Vannak családok, akik a legzordabb időjárásban is elhatolnak a stadionig, hogy kedvenc csapatuknak szurkolhassanak – de minimális eső is visszatartja őket attól, hogy részt vegyenek a szombat reggeli imán. Ez hat arra is, hogy a gyerekeik milyen lelkesek lesznek majd később, ha fociról, illetve ha imáról lesz szó...

A mai fiataloknak eddig precedens nélküli kihívásokkal kell szembesülniük. Régen átvittük a gyerekeket az út túloldalára, nehogy valami csúnyát lássanak, ma pedig kicsi koruktól a rettenet teljes spektrumával szembesülnek az interneten; ma ezeket a borzalmakat odaadjuk nekik szülinapi ajándékként.

És még ha ignoráljuk is az interneten áradó sokkoló erőszakot és a szexuális jellegű tartalmakat, akkor is ott van a kortárs csoport ijesztő mértékű hatása („peer-pressure”) és a „bullying” (megfélemlítés, terrorizálás). A mai fiatalok nagyon vágynak a szeretetre, elfogadásra; bármit megtennének érte, hogy társaik elfogadják őket. Otthon kell mindezt ellensúlyozni, éreztetni velük a feltétel nélküli szeretetünket, és rezilienciát (stressztűrő képességet) tanítani nekik – erre nagy szükségük van a mai gyűlölködő, valójában „nem-közösségi” médiától meghatározott világban. Sokat segít a hit, a spiritualitás, a hit Isten életükre vonatkozó tervében. Tudniuk kell, hogy soha nincsenek egyedül, soha nem maradnak magukra. Értékes teremtmények egyedi küldetéssel, amit senki más nem tud teljesíteni.

A judaizmusban az otthon „minitemplom”; biztonágos hely a világban. Az otthon békéje pedig a férjen és a feleségen múlik, és ők adják a példát gyerekeiknek a szeretetteljes párkapcsolatra. A rabbi megemlítette azt az öreg házaspárt, akik elmentek az orvoshoz, és ott a férj azt mondta: „A feleségem lába fáj nekünk...”

Isten része kell hogy legyen a házasságnak ahhoz, hogy tovább tartson, mint az esküvői torta. A legszentebb hely a judaizmus szerint nem feltétlen a zsinagóga, hanem a családi otthon; számos vallási hagyomány kötődik hozzá. Ahogy otthon cselekszünk, abból alakul ki a gyermekeink identitása.

Egyszer állítólag Einstein elveszítette a vonatjegyét, a kalauz egy ideig várt, amíg keresgélt, majd azt mondta, „Hagyja csak, nem kell, tudom, ki maga!” Később megint arra járt, és látta, hogy Einstein még mindig keresgél. Megint próbálta megnyugtatni, hogy de hát tudja, ki ő, mire Einstein: „Én is tudom, ki vagyok, de azt is tudni szeretném, hová is megyek!”

A Genezisben Isten azt kérdezi: „Hol vagy?” Miért kérdezi, mikor nagyon jól tudja, hol vannak? Egyik lehetséges válasz szerint azért, mert ez az eredetiben egyszavas kérdés hallatszik mindennap az égből, minden ember felé: Hol vagy? Hol tartasz az életedben? Hogy állsz a lelkeddel? Mit értél el ma? Ezt a kérdést kellene mindennap meghallanunk.