Útravaló – 2019. június 2., Urunk mennybemenetele
Napról napra közreadjuk a napi evangéliumi szakaszhoz, olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Júniusban Sárai-Szabó Kelemen OSB győri perjel ad útravalót.
Kosztolányi
Dezső a Boldogság
című Esti Kornél-novelláját így kezdi: „…mindnyájan ábrándozunk arról,
hogy valamikor boldogok leszünk. Mit képzelünk el ilyenkor? Többnyire
valami állandót, szilárdat, tartósat. Például egy kastélyt a tenger
partján, kertet és csöndet körötte, egy nőt, gyermekeket, családot,
esetleg pénzt vagy dicsőséget. Ezek csacsiságok. Az ilyen képek
kiskorunkban jelennek meg előttünk. Igaz, ma is megjelennek, ha a boldogságról
képzelődünk, mert igazi és éber álmainkban mindig csecsemők maradunk. A mese
ez, az örök és légüres mese. Ennek a kastélynak, akár a mesebeli kastélynak,
nincs tervrajza, átírási költsége, adólapja. A nő, akit magunk elé festünk,
testtelen és lélektelen, nem is vagyunk vele semmiféle viszonyban. A gyermekek,
akiket álmodunk, sohase betegszenek meg kanyaróban, és sohase hoznak haza rossz
bizonyítványt. A dicsőségről pedig nem merjük megállapítani, hogy a valóságban
nagyobbrészt a kiadókkal való tárgyalásokból áll, melyek annyira fölizgatnak
bennünket, hogy később ebédelni se tudunk. Szóval ezek a képek
tartalmatlanok, és ezért csábítók.”
Keressük
a boldogságot, állandót, szilárdat, tartósat. És sokszor rájövünk, hogy nem
kívülről fakad ez a boldogság, hanem belülről. Az Egyház újra és újra elismétli
Szent Pál szavait: „ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk
figyelmünket”. Nagy feladatunk van. Mert egyrészt a világban kell élnünk, az
anyagot kell használnunk, és állandóan figyelemmel lenni a körülöttünk lévőkre,
a világ eseményeire, a felebarátom életére, szükségleteire. Ugyanakkor „a
láthatatlant” kell néznünk. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehet úgy élni, hogy
itt is és ott is? Hogyan kerülhetem el Kosztolányi élményét: „Itthon
vagyok itt e világban / S már
nem vagyok otthon az égben”? Vagy akár meg is fordíthatjuk, mert ez is előfordul velünk, hogy nem vesszük észre a körülöttünk zajló valóságot?
nem vagyok otthon az égben”? Vagy akár meg is fordíthatjuk, mert ez is előfordul velünk, hogy nem vesszük észre a körülöttünk zajló valóságot?
Krisztus
mennybemenetelével minket is felemel. Ahogy a katekizmus írja: „csak Krisztus
volt képes megnyitni az ember számára ezt a felfelé vezető utat, sőt
reménységgel tölt el minket, titokzatos testének tagjait, hogy ahová ő, a Fő és
az Első érkezett, hozzá kapcsolódva mi is eljutunk.” Jézussal egy részünk
már Istennél van, egy darabkánk már célba ért, túljutott a halál küszöbén. És
már otthon vagyunk az égben. Ha így tudjuk szemlélni életünket, munkánkat.
Ha az égből mint otthonunkból kinézve tudunk élni, akkor életünk sok-sok
dolga viszonylagossá válik, nyugodtabban és félelem, gyanakvás nélkül foglalkozhatunk
a körülöttünk élőkkel, akikhez a küldetésünk szól, akiknek meg kell mutatnunk,
hogy „az égre emelt tekintet” nem kivezet ebből a világból, nem
elvarázsolt, életidegen bábukat csinál belőlünk, hanem visszavezet az
életbe, annak a sűrűjébe, a tevékeny szeretet valóságába.
Krisztus
mennybemenetele lelki síkra emeli Jézushoz fűződő viszonyunkat. A
történelmi Jézus felment az Atyához, már nem hús-vér emberként van
köztünk, hanem megdicsőült Krisztusként. És így közelebb jön hozzánk, mint
bármikor is. Mert akkor az emberek között és mellett állt. De most bennünk
van. Amíg valaki mellettünk él, arra összpontosítunk, amit látunk, és
igazi titkát gyakran nem vesszük észre. De most a megdicsőült Krisztus,
aki „mindent mindenben betölt”, a szívünkben vesz lakást. Már önmagunkban kell
keresni, és Szent Ágoston szavai jól foglalják össze az ünnep örömhírét:
„Krisztus most már közelebb van hozzánk, mint mi önmagunkhoz.” Ez adja meg
nekünk a boldogságot, az állandót, szilárdat, tartósat. Ez segít
bennünket, hogy itthon legyünk itt a földön és a mennyben is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése