Nem feladatunk, küldetésünk van – Beszélgetés Kozma Imre atyával a Párbeszéd Házában
Június 18-án Sajgó Szabolcs SJ beszélgetett Kozma Imre irgalmasrendi szerzetessel, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnökével a budapesti Párbeszéd Házában. Többek között arra a kérdésre keresték a választ, hogy bárki mondhatja-e magáról, hogy keresztény, és ha igen, milyen alapon.
Az
esemény plakátja Keresztény álarcok címmel
hívta az érdeklődőket, ám a jelenlévők egy álarc nélküli katolikus pap életébe
kaptak bepillantást, aki őszintén, minden köntörfalazás nélkül beszélt
mindennapjairól, Istennek abban felfedezhető tervéről, s arról, miként
vélekedik a keresztényeknek, ezen belül különösen a katolikusoknak a mai
közéletben betöltött helyzetéről, az őket érő kihívásokról.
Kozma
Imre korából adódóan – már papként is – hosszú időt átélt a
szocializmusban. Mint a beszélgetés elején elmondta, ezen évek tapasztalata a
keresztény magyaroknak komoly tanulóéveket jelentett, szemben a világ más
politikai berendezkedésű országaiban élőkkel. A diktatúra ugyan „megengedte” az
egyházak működését, de a templom falai közé zárva, így korlátozva életüket. Az
egyházakat figyelmeztették, hogy a falakon kívül történő eseményekhez semmi
közük nem lehet.
Amikor
Imre atya a zugligeti plébániára került, közösséget szervezett, hiszen tudta, a
keresztényeknek nem feladatuk, hanem küldetésük van: a küldőt kell
megjeleníteniük életükben, cselekedeteikben. Így lett „a Málta” e keresztény
közösség gyermeke. A zugligeti közösség erejét hordozza ma is a Magyar Máltai
Szeretetszolgálat, az ott életerőssé növekedett gyökerek táplálják ma is a már
hatalmas, szerteágazó lombkoronát növesztett szeretetszolgálatot.
Bár
Kozma Imre a beszélgetés során nem mondta, nekem eszembe jutott a mondás: teher
alatt nő a pálma, hiszen az elnyomás, a bezártság mellett jött el Zugliget
számára 1989 is. Az NDK-ból érkezett németek a templom körül kaptak menedéket,
s a hazai és külföldi politikusok Kozma Imre plébánossal egyeztetve, az ő
segítségét kérve jutottak el a határok megnyitásáig – végsősoron a szocializmus
bukásáig, a rendszerváltozáshoz. Mint Imre atya mondta: nincs kereszténység
karitatív munka nélkül. Zugligeti plébánosként közösségében ezt valósította
meg. Ezt a szerepvállalást ismerte el és értékelte a politikai hatalom is.
Kozma
Imre beszélt Európáról is. Egy harmadik generációs, nyugaton felnőtt, ám
radikalizálódott szíriai muszlim fiatallal való találkozását említette
példaként, aki azt mondta: „Európa olyan gyenge, hogy elfoglalható; Európa
olyan önző, hogy már védekezni sem akar.” Imre atya ebben a keresztények
felelősségét hangsúlyozta, hiszen – mint mondta – Jézus földi élete során értékeket
szórt szét, azok őrzését pedig ránk bízta. Életünk is Istené, mely tőle kapott,
nem várt ajándék.
Sajgó
Szabolcs feltette a kérdést: milyen egyház él Imre atya szívében, ha sokan a
kereszténység gyümölcseit élvezik, de a gyökereinek táplálását elhanyagolják?
Az Egyház emberarcú – felelte Imre atya. – Kísértést érzünk arra, hogy magunk
viselkedjünk Istenként, de rá hivatkozzunk, róla beszéljünk. Elképzeljük
magunknak, hogy Isten milyen, hivatkozunk rá, de közben életünk nem „istenes”;
egy máz, egy álarc mögé bújunk. Amikor ezt az álarcot le akarjuk venni, akkor
be kell látnunk, hogy Isten értünk Isten, általunk akarja megmutatni magát a
másik embernek. A felebaráti szeretet tehát az istenszeretet. Ez keresztény
életünk mércéje. Nem szeretheti a felebarátját az, aki nem szereti Istent. Ha
viszont szereti Istent, automatikusan szeretnie kell a felebarátját. Nagy
kísértés azonban, hogy szívesen tartozunk Istenhez, de arról, hogy Isten
szeretete által a másik emberhez irányít, nem veszünk tudomást. A kereszténynek
tehát azt kell tennie, amire Jézus hívja, az elől nem térhet ki. Ez pedig az
álarc, a máz levetését jelenti. Ha eszerint cselekszik, akkor viszont egymás
után kapja a feladatokat. Az embernek tehát a felebarátját szeretnie kell,
feladatát ezáltal teljesíti. Mindez sikerélményhez vezet, ami egyre fokozódó
örömet okoz.
Kozma
Imre beszélt arról is, hogy életének néhány meghatározó fordulatában
egyértelműen megtapasztalta Isten gondviselő kezét. Beszélt arról, hogy szinte
csecsemőként elvesztette édesapját, ezért édesanyja hazaköltözött szüleihez,
ahol így nagycsaládban nőhetett fel. Így lett nagyapja jámborsága példa
számára, meghatározó életének alakulásában. Szólt arról, hogy hatévesen
elhatározta, pap lesz. Úgy gondolta, állami gimnáziumban tanul tovább, ám
édesanyja végül a beiratkozás napján, szinte a csodával határos módon a
hatalmas túljelentkezés ellenére sikeresen a győri bencésekhez vezette el. A
Gondviselés ajándéka volt, hogy egyik napról a másikra elhatározta, hogy
irgalmasrendi szerzetes lesz, s a feladatok elfogadásának bizonyítéka volt az
is, hogy Csilla von Boeselager még a szocializmus idejében partnert keresett
hazánkban, hogy a nincsteleneknek segítséget nyújtson, így jutott el a
zugligeti plébánoshoz, aki közösségét többek közt éppen ilyen karitatív munkára
készítette fel. Így születhetett meg a szeretetszolgálat magja, mely mára fává
terebélyesedett, ápolt, gondozott gyökerekkel.
Sajgó
Szabolcs az Egyházról alkotott képéről is kérdezte Imre atyát, aki úgy
válaszolt, hogy megítélése szerint a világnak ezen a felén gyakran túl jól
élünk a lehetőségekkel – összkomfortos egyházat építünk. Indiai tapasztalatairól
beszélt, ahol szegényebb az egyház, mégis élő, boldog közösségekkel
találkozott. Tudomásul kell venni, hogy a közjó megelőzi az egyéni érdekeket,
harcolnunk kell gyarlóságunk ellen, melyben magunkra gondolunk, de Istenre
hivatkozunk. Le kell vetnünk azt a mázt, álarcot, amikor azt gondoljuk, hogy az
emberekkel nem, csak Istennel kell kapcsolatban lennünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése