Évközi tizenegyedik hét keddje

Évközi tizenegyedik hét keddje

Jézus új parancsai valóban magasra teszik számunkra az elérendő eszményt, ez különösen is igaz, amikor arra kér, buzdít minket, hogy ne csak felebarátainkat és jótevőinket szeressük, hanem még az ellenségeink, a rosszakaróink felé is gyakoroljuk a szeretet erényét. Mégpedig ne gyengeségből vagy tehetetlenségből, hanem a szelídség, az önfeláldozás eszközével.
Mi alapozza meg az Úr kérését? Amikor valaki megbánt, megsért minket, az nyilvánvalóan fájdalmat okoz nekünk, hiszen szeretetet várnánk mindenkitől, de annak ellenkezőjét kapjuk. A megbántás, a másik ember bűne azonban nem csak rajtunk üt sebet, hanem az ő lelkén is, hiszen kiszakad Isten világából, a szeretet légköréből. Aligha lehet ez hosszútávon jó az ő számára. Ha viszonoznánk a megbántást, akkor mi is eltávolodnánk a szeretet Istenétől, de ez nem fog benne megbánást indítani, aligha fog jó útra térni az illető. Ha nem viszonozzuk a rosszat, azaz nem a magunk emberi szintjén akarjuk rendezni a helyzetet, akkor tulajdonképpen átengedjük az ítélkezést és az igazságszolgáltatást Istennek. Nemde egyedül, az igazságos bírónak van ehhez joga? Nemde egyedül ő ismeri az emberi szívek szándékait? Nemde egyedül ő tudja a bűnösöket bűnbánatra indítani?
Örök életem reményében törekedjek arra, hogy mindenki felé szeretettel forduljak!
© Horváth István Sándor

---

Imádság

Uram, Jézus, te sosem kerested az emberek tetszését, hanem minden jócselekedeteddel egyedül a mennyei Atya akaratát teljesítetted. Segíts engem abban, hogy önzetlen legyek a szeretet gyakorlásában, s felfedezzem a viszonzás nélkül tett jóban az örömöt és a lelki növekedés lehetőségét. Taníts meg engem arra, hogy ne keressem nagyravágyóan az első helyeket, hanem alázatosan teljesítsem hivatásomat ott, ahová te állítasz.