Mindig a jövő épül – A
párizsi érsek szentbeszéde a tűzvész sújtotta Notre-Dame-ban
Az április 15-i, nagyhétfői tűzvész óta először
mutattak be szentmisét a párizsi Notre-Dame-ban június 15-én, szombaton. A
Michel Aupetit párizsi érsek által celebrált szentmisén mintegy húsz, a
katedrális életében jelentős egyházi személy vett részt – a balesetveszély
miatt sisakban –, a templom oltára felszentelésének hagyományosan ünnepelt
évfordulóján.
Ma a katedrális felavatását, felajánlását
ünnepeljük. Itt, ebben a katedrálisban. Mily nagy öröm ez nekünk! A
dedikálás szó (lat. dedicatióból) annyit tesz, felszentelés. A
dedicatio tehát azt jelenti, hogy a templomot az istentiszteletre, a kultusz
bemutatására szentelik. Minden évben megünnepeljük a templomszentelést, a
Notre-Dame székesegyház felépítésének mély okát és értelmét, azt, hogy kifejezi
az ember törekvését Isten felé.
A katedrális elődeink hitéből épült. Kinyilvánítja
Krisztus jóságába vetett bizalmukat. Hittek az ő szeretetében, mely erősebb a
gyűlöletnél, és életében, mely erősebb a halálnál. A keresztények Szűz Mária
iránti különösen gyengéd érzelmeit is tanúsítja ez a templom. Az édesanya
iránt, kit végső akaratával adott nekünk az Úr, hogy úgy törődjünk Máriával,
ahogy ő is gondoskodik rólunk. Ezért ajánlották neki e katedrálist, ezért lett
Notre-Dame de Paris, vagyis párizsi Miasszonyunk. Ő volt Jézus legértékesebb
kincse, amit nekünk adott, mielőtt meghalt a kereszten.
E katedrális a keresztény reményből is
született. Ez a remény jóval túlmutat kicsiny, személyes, önközpontú életünkön.
Általa csodálatos perspektívába léphetünk: átlépve nemzedékek határait – ahogy
ezt most is látjuk. Az építkezésen dolgozók lelkesen mondták, hogy itt
rátaláltak arra a közösségi szellemre, mely e szépséges alkotásban van, amely
felülmúlja mindazokat, akik építik. Mily káprázatos csoda! Nem hírnév
szerzéséről van szó, hanem arról, hogy mindenki szolgálatára építsünk. Nos, hát
ez fejezi ki a nemzedékeken és korokon túlmutató reményt! Mindig a jövő épül.
A párizsi Notre-Dame a szeretetből is
született, hisz ez a katedrális mindig nyitva volt, és mindig nyitva áll
mindenki előtt – kivéve most, biztonsági okokból, s ez érthető. A szegények és
kitaszítottak menedéke, akik védelmet találtak falai között. Biztosan mindenki
jól emlékszik Quasimodo szavaira: „Menedék! Menedék!”
S valóban: mindenki meghúzhatta magát ebben a
katedrálisban! Remélem, ez mindig is így lesz. Egyébként a Hôtel-Dieu – melyet
közvetlenül mellé építettek – mindig is a katedrálishoz tartozott. Ez a kórház
a szegények és betegek feltétel nélküli befogadásának jele volt. S remélem,
hogy újra visszatalálhatunk e katedrális építőinek szelleméhez! Mert éppen
nekik: a szegényeknek, betegeknek, kitaszítottaknak van elsődleges helyük az
Egyházban, ahogy ezt az Úr tanította nekünk.
Most e kérdésekkel állunk szemben:
Szégyelljük-e őseink hitét? Szégyenkezünk-e Krisztus miatt?
Igen, e katedrális kultikus hely: ez sajátos és
egyetlen egy célja. Nincsenek turisták a Notre-Dame-ban, hallom néha. E
kifejezést gyakran pejoratív értelemben használják, hiszen valóban, akik
betérnek ide, nem turistaként jönnek. Nem feledkezhetünk el arról a
misztériumról, mely arra indítja az emberiséget, hogy jöjjenek s keressék azt,
ki minket felülmúl. A körülöttem álló káplánok tanúskodhatnak róla, hogy bár
talán sokan kíváncsiságból, anélkül tértek be a Notre-Dame-ba, hogy pontosan
tudták volna, miért teszik, de nem úgy távoztak, ahogy beléptek: mert itt van
egy Jelenlét. Talán rejtett, de kétségbevonhatatlan Jelenlét.
Nos, ezekre fontos emlékezni e katedrálissal
kapcsolatban. Vajon tudatlanságból vagy ideológiai megfontolásokból valóban szét
tudnánk választani a kultúrát a kultusztól? Már a szavak etimológiája is a két
kifejezés közti szoros kapcsolatra utal. Hangsúlyozom: a kultúra kultusz nélkül
műveletlenséggé, tudatlansággá válik. Ez tagadhatatlan, hiszen minden
kulturális és művészi alkotás felsőbbrendű istenség vagy transzcendencia miatt
és annak függvényében jött létre. S ha már műveletlenségről beszélek, elég
csak látni kortársaink mélységes vallási tudatlanságát, aminek oka, hogy – a
laicitásra hivatkozva – az isteni lény fogalmát, sőt magának Istennek a nevét
is kizárják a közéletből. Ez a laicitás kizár minden látható lelki dimenziót.
Mint minden építménynek, a katedrálisnak is van
egy alapköve, mely az épület egészét hordozza. Ez az alapkő Krisztus. Ha
kivennénk ezt az alapkövet, az egész katedrális összeomlana. Tényleg. Üres héj
lenne csak, ékszerdoboz ékszer nélkül, élettelen csontváz, lélek nélküli test.
Valójában ez a katedrális az emberi zsenialitás
gyümölcse: az ember remekműve. Azonban az emberi személy az isteni zsenialitás
gyümölcse: Isten remekműve. Hallottuk, hogy Krisztus azt mondja: senki sem
ragadhat ki senkit az ő kezéből. Ez bizony azt jelenti, hogy Isten ismeri az
embert, minden embert, s ez felülmúlhatatlan, mérhetetlen nagy méltóságot ad
nekünk. Ez Isten remekműve, mi magunk vagyunk Isten remekműve!
Múlt vasárnap tízezer fiatallal találkoztam.
Megajándékoztak valamivel, ami épp a Notre-Dame-ban történtekre emlékeztetett. A
szentmise olvasmányai című könyvet kaptam tőlük, ugyanolyant, amit én
ajándékoztam a tűzoltóknak. Csak ez új volt, és nem égett szélű, mint a másik.
Nos, ekkor felidéztem nekik, hogy ők az én igazi katedrálisom: ők, ez a tízezer
élő kő alkotja a mai Egyházat. Azonban ez az épület pont arra emlékeztet, hogy
ezeknek az élő, értékes köveknek szükségük van egy hozzájuk méltó értékes
helyre. Ezért építették föl ezt a katedrálist.
Amikor az emberi zsenialitás hozzákapcsolódik
az isteni zsenialitáshoz, amikor Jézus Krisztus, valóságos Isten és valóságos
ember személyében e kettő összekapcsolódik, pontosan akkor következik be igazán
a természetfölötti, transzcendens és az immanens, a menny és a föld szövetsége.
Itt és most, ebben a katedrálisban, minden bemutatott szentmisében valóra válik
ez a szövetség, mikor Krisztus teste – melyben mind osztozunk –, megnyitja
előttünk az örök életet.
E különleges alkalomból bemutatott szentmise –
melyet úgy tűnik, több ezren követnek –, keltse fel újra a vágyat a
keresztényekben, hogy már itt a földön – s nem csak egy eljövendő életben –
térjenek vissza ide létük forrását keresni.
Az örök élet ma kezdődik, s ez az élet minden
egyes eucharisztiában kezdődik. Megújul, hiszen maga az Úr adja táplálékul
magát! Nem földi életre, nem biológiai szervezetünket, nem e testet táplálja:
nem! Hanem táplálékkal látja el a lelket, lehetővé teszi, hogy Istennel legyünk
kapcsolatban. Ez a páratlan, rendkívüli értelme, s ezért érdemes egy
katedrálist építeni! Ezért biztosan megéri újjá is építeni!
Nem túlzás azt mondani, hogy boldogok vagyunk,
hogy itt mutathatjuk be ezt a szentmisét, hogy megadjuk Istennek, ami az
Istené, s visszaadjuk az ember magasztos hivatását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése