Christus vivit – II. rész: Merjetek nyugtalanok és elégedetlenek lenni, merjetek álmodni
Április 2-án a Szentszék Sajtótermében bemutatták Ferenc pápa „Christus vivit” (Krisztus él) kezdetű, fiataloknak szóló apostoli buzdítását, melynek ismertetésére Görföl Tibort, a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését több részben adjuk közre.
A 2018.
október 3. és 28. között a fiatalok, a hit és a hivatás kérdéseiről tanácskozó
püspöki szinódus után Ferenc pápa Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén, 2019.
március 25-én a loretói kegyhelyen írta alá Christus
vivit, azaz Krisztus
él kezdetű
apostoli buzdítását, amelyet főként a fiatalokhoz, de természetesen Isten egész
népéhez is intézett.
Azok a
fiatalok, akik eljutnak a Christus vivit kezdetű apostoli
buzdítás harmadik fejezetének végéig, úgy érezhetik, különleges megtiszteltetésben
van részük. A negyedik fejezet elején Ferenc pápa ugyanis olyan közvetlen
szavakkal fordul hozzájuk, amelyeket olvasva az lehet a benyomásuk, mintha
leülne melléjük (azt sem lenne túlzás állítani, hogy letérdel melléjük), és
mélyen a szemükbe nézve próbálna a lelkükre kötni valamit. A fejezet címe
szerint „nagy üzenetet” kíván átadni nekik, olyan üzenetet, amely „a
legfontosabb” és az „első” (111). Mindegy, hányszor hallották már, el akarja
mondani nekik, hogy Isten szereti és a Megfeszített karja átöleli őket.
Jól
látszik, hogy a pápa számára különösen fontos szakaszokról van szó. Legalább
három tényező utal arra, hogy minden erejével az üzenet megfogalmazására
törekszik. Egyrészt a fiatalok számára könnyen érthető képeket használ, arról
beszél például, hogy Isten emlékezete nem „merevlemez”, amely minden adatot
tárol, hanem együttérzéstől szelíd szív. Másrészt nem riad vissza attól, hogy
szóba hozza az apasággal kapcsolatos negatív tapasztalatokat. A teológusok már
a hetvenes évektől sokat beszélnek arról, hogy az apák nevelésbeli kudarcai, az
apaság egész összeomlása egész nemzedékek számára megnehezíti az Atyának
nevezett Isten elfogadását és megszeretését. Ferenc pápa is kitér erre a
problémára, s megemlíti, hogy a fiataloknak sokszor nem olyan apjuk van,
amilyenre szükségük lenne, mert távolságtartó vagy éppen zsarnokoskodó. Lehet,
hogy egyszerűen nem az, aki kellene. „Nem tudom” – teszi hozzá a pápa (érdemes
lenne utánajárni, szerepelt-e már az a mondat bármely egyházfő dokumentumában,
hogy „nem tudom”), mindenesetre az Atya nem ilyen. A nagy megértésről tanúskodó
szavakon kívül egy helyütt fel is kiált a szövegben, és azt mondja: „az igazi
bukás az (figyelem!), az igazi bukás az, […] amikor a földre zuhanva fekve
maradunk, és nem kérünk segítséget” (120). A fiatalos hasonlat, az apaság
reális felmérése és a felkiáltás nagyon szép szavakat kísér, Isten
szeretetének, „diszkrét”, „tiszteletteljes”, „a szabadságot szerető”
szeretetének olyan átgondolását, amely csak mély szemlélésből fakadhat.
De a
dokumentum nem engedi, hogy az olvasó megmaradjon ennek a nyugodt szemlélésnek
a szintjén. Azután, hogy kiemeli, Krisztus megmenti az embert és él, máris
kérdésekkel bombázza a fiatalokat. Szeretetre vágysz, teljességre vágysz,
szenvedélyre vágysz? – kérdezi Ferenc pápa. – Hát ne gondold, hogy a
zabolátlanság és mások eszközszerű használata a szeretet tapasztalatát nyújtja,
a pénz felhalmozása pedig a teljesség érzését adja. Ha szenvedélyre vágysz,
merj szerelmes lenni, hangzik a recept, és ezen a ponton mindenki a nagy
jezsuita generális, az életszentség hírében elhunyt, legendás Pedro Arrupe
„szerelemre” bátorító híres felhívásának szavaival találkozhat.
Az
ötödik fejezet az ifjúság természetéről elmélkedik, és ebben a szakaszban jól
látszik, milyen sokat merít Ferenc pápa a múlt század egyik kiemelkedő
teológusának elgondolásaiból. Romano Guardiniről van szó, akivel németországi
tanulmányai idején behatóan foglalkozott, s akinek az életkorokról és a
fiatalságról szóló szövegei rendre visszhangoznak a dokumentumban. Például
akkor, amikor a Christus vivit arról beszél, hogy
az egyes életkorok értékei és tapasztalatai nem elmúlásra vannak ítélve, hanem
be kell épülniük a következő életszakaszba: ami egyszer megtörtént és
megvalósult, annak mindörökre meg kell maradnia (160). A fejezet az ifjúságról
írt szabályos himnusszal kezdődik: a pápa hosszú szakaszokban (136–149)
buzdítja a fiatalokat arra, hogy merjenek nyugtalanok és elégedetlenek lenni,
legyenek álmaik és terveik, mert az Isten iránti szeretet nem lehet akadálya a
nagy álmoknak, s ne féljenek kockáztatni és ne tartsanak a hibáktól, mert az
önkéntelen hibáknál sokkal rosszabb a bénultság, az „élőhalottak” állapota,
akik a biztonságot és a kényelmet éppúgy összekeverik az élettel, mint ahogy a
kanapén gyakorolt tévénézést a boldogsággal. Merjetek és akarjatok élni,
harsogja szinte Ferenc pápa, és „ne menjetek idő előtt nyugdíjba” (143).
E
buzdítások igazi súlyát azonban az adja meg, amit a szöveg az érésről és a
felnőttkorhoz vezető döntésekről mond, és ezt a szálat viszi majd tovább a
meggyökerezés fontosságáról szóló hatodik fejezet is. Romano Guardini és
Loyolai Szent Ignác bölcsessége elegyedik abban a megállapításban, mely szerint
az érés folyamatának meg kell őriznie azt a végtelenre való nyitottságot, amely
a fiatalságra jellemző, de a felnőttkor ügyes-bajos dolgai között könnyen
bezárul, s az érett felnőtteknek is érzékenynek kell maradnia a valóságra,
amely „mindig nagyobb” (160). A felnőttkori bezárkózás veszélye persze
fiatalkorban is megvan, figyelmeztet Ferenc pápa, ezért merészen „eksztázisra”,
önmagukból való kilépésre bátorítja az ifjakat (163), akiknek nem biztonságot
adó kis csoportokba kell visszahúzódniuk, hanem kapcsolatba kell lépniük
idősekkel, betegekkel és hajléktalanokkal. Sőt az sem baj, ha kimennek az
utcára, és tiltakoznak bizonyos folyamatok ellen, hiszen jogos, ha a változások
főszereplői akarnak lenni. „Ne hagyjátok, hogy mások legyenek a változások
főszereplői”, inti őket a Christus vivit. Elemzők már
felhívták a figyelmet arra, mennyire beszédes, hogy idén márciusban, a
dokumentum aláírásának hónapjában szerte a világon számos fiatal vonult az
utcára, hogy a klímaváltozással összefüggő veszélyekre emlékeztesse a megfáradt
felnőtteket.
Ugyanebben
a szakaszban szerepel a dokumentum harmadik jézusi lehorgonyozása. A Jézus
fiatalkorára és a Jézusban kézzelfoghatóvá váló isteni szeretetre vonatkozó
elmélkedések után az ötödik fejezet a Krisztussal nyert barátságról gondolkodik
(150–157). Az elmélkedés utolsó pontja felejthetetlenül szép: „Jézus egyetlen
álomban tudja egyesíteni az Egyház összes fiatalját, egyetlen nagy álomban […],
egy Jézus nevű álomban: […] konkrét álomról van szó, amely konkrét ember: az
ereinkben folyik és mozgatja a szívünket.”
Az álom
motívuma a hatodik fejezetben is felbukkan, mégpedig rendhagyó
szentírás-magyarázat keretében. Joel próféta sokszor idézett jövendölését, mely
szerint az idősek álmokat látnak majd, a fiataloknak pedig látomásaik lesznek,
Ferenc pápa úgy magyarázza, hogy tapasztalataik és életútjuk alapján az
időseknek álmaik vannak, s a fiataloknak bele kell helyezkedniük ezekbe az
álmokba, hogy aztán valóra váltható látomásaik lehessenek (192–193). Nem
véletlen ez a szokatlan értelmezés, hiszen az egész fejezet arról szól,
mennyire fontos, hogy a fiatalok ne veszítsék el a kapcsolatot az idősekkel, és
ne hagyják, hogy gyökértelenné tegyék őket. Ebből is kitűnik, hogy a dokumentum
valóban realista: nemcsak a „szárnyakról” zeng himnuszt, de a „gyökereknek” is
beható figyelmet szentel.
Akiknek
nincsenek gyökereik, hangsúlyozza Ferenc pápa, kiszolgáltatottá válnak. Olyan
ideológiáknak eshetnek martalékul, amelyek arról akarják meggyőzni őket, hogy
csak egyvalaki ajánlata, csak egyetlen vélemény fogadható el, s minden mást,
mindenki mást gyanús szemmel kell nézni. Vannak, akik mindent próbálnak
lerombolni, ami más, hogy ily módon ellenállás nélkül tudjanak uralkodni. Ha a
fiatalok nem akarnak az efféle manipuláció áldozatai lenni, ha nem akarják
engedni, hogy mindenki mást gyanúsnak és veszélyesnek beállítók játékszerévé
váljanak, akkor ismerjék meg a történelmet és a nemzedékeken átívelő szellemi
gazdagságot (181). Így azt sem fogják engedni, hogy homogén masszát gyúrjanak
belőlük, amelyben már nincsenek kulturális különbségek (186). Ehhez pedig az Egyházban
fiatalokra és idősekre egyaránt szükség van: így lehet az Egyház olyan kenu,
amelyben a fiatalok az evezőket húzzák, de az idősek figyelik a tájékozódáshoz
nélkülözhetetlen csillagokat (201).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése