Az Egyház jelene és
jövője: P. Szabó Ferenc jegyzete
Az
elmúlt jó fél században tapasztaltuk, hogy a zsinati egyháztan és szemlélet
csak lassan kezdett átmenni a gyakorlatba, tehát a zsinati recepció – az egyes
országok politikai/társadalmi helyzete szerint – többé-kevésbé valósult meg. A
globalizálódó világban, a szekularizált társadalomban, a kulturális és vallási
pluralizmus közepette a hívőknek és pásztoroknak továbbra is tanúskodniuk kell
az üdvösség örömhíréről, megőrizve önazonosságukat, szembenézni a kihívásokkal.
„Legyetek egységben, hogy a világ
higgyen!”
A Luther-év során a Krisztus-hívők – az Úr
búcsúimájára is hivatkozva (Jn 17, 2) - tudatosították felelősségüket a
szekularizált és pluralista világban: az egységkeresés a a
kereszténység létkérdése. Ezt hangsúlyozza a II. Vatikáni zsinat és
pápaelődei nyomán Ferenc pápa immáron egy fél évtizeden át, miközben
elindította az Egyház missziós átalakításának folyamatát, amelynek lényege a
„kilépés”, a megtérés kezdve a pápaság megtérésén), a lelki és lelkipásztori
megújulás. (Evangélium öröme, I. fejezet.) – Most a katolikus Egyház
belső egységére fordítom a figyelmet.
Miként korábban Joseph Ratzinger bíboros/XVI.
Benedek pápa*, úgy most Ferenc pápa is a „zsinat-párti” és a „zsinat-ellenes” szélsőségesek
kereszttüzébe került, akik – semmibe véve a hívőt kötelező „egyházias
érzéket” - megbontják Krisztus Egyháza egységét, akadályozzák vagy
félreértelmezik a zsinati egyháztan alkalmazását és a pápák által szorgalmazott
megújulási folyamatot.
Ismeretes, hogy a zsinat másnapján, a hetvenes
és nyolcvanas években az ún. „nyugati világban” felerősödött tekintélyi válság
és kulturális forradalom a katolikus egyházon belül is vihart okozott. „Az
Egyház a vihar közepette néz szembe ma jövőjével” - írta 1969-ben Yves
Congar, a jeles domonkos teológus, amikor elemezte a belső egyházi válságot.
Congar atya, akinek fontos szerepe volt a zsinati egyháztan előkészítésében,
megmagyarázta: A katolikus Egyházban isteni alapítás folytán létezik a
szolgálati papság, a hit és szentségei, éspedig a közösség (kommúnió)
egysége és a szeretet diakóniája biztosítására. Az egyházi közösségben a közjó
a Krisztus által megszerzett üdvösség, ennek közvetítését célozza a
lelkipásztori tekintély. Az Egyházban minden tekintély, intézményes és jogi
keret a hívő személyek üdvösségének, isteni életének kibontakozásáért van, a
feltámadott Krisztus Lelke működésének gyümölcse.
Az elmúlt jó fél században tapasztaltuk, hogy a
zsinati egyháztan és szemlélet csak lassan kezdett átmenni a gyakorlatba, tehát
a zsinati recepció – az egyes országok politikai/társadalmi helyzete szerint –
többé-kevésbé valósult meg. A globalizálódó világban, a szekularizált
társadalomban, a kulturális és vallási pluralizmus közepette a hívőknek és
pásztoroknak továbbra is tanúskodniuk kell az üdvösség örömhíréről, megőrizve
önazonosságukat, szembenézni a kihívásokkal.
Manapság joggal botránkozunk egyháziak súlyos
bűneinek hallatán, az ártatlan gyermekekkel visszaélő pedofil papok, egyháziak
bűntényein. Ezek a bűnök megsebzik Krisztus Testét, az Egyházat, ahogy XVI.
Benedek fájdalommal hangsúlyozta. A pápa és a felelős püspökök bocsánatot kértek,
és bűnbánatra szólítottak. De a látható egyházban tapasztalt ilyen és más
botrányos esetekre a hívő és egyházias érzékkel rendelkező keresztény nem úgy
reagál, hogy kilép az egyházból, tehát megtagadja azt az „isteni miliőt”,
amelyben isteni életre született, hanem mindenek előtt önmagára tekint, hogy
vajon ő mennyire hiteles keresztény.
A kritikus, „progresszív” teológusok és
keresztények az elmúlt fél század során ezt hangoztatták (lásd pl. a Kölni
Nyilatkozatot): az egyházi vezetők csak beszélnek az egyház reformjáról, a
zsinati korszerűsödésről (aggiornamento), de valójában a reformok
elmaradnak. Az egyházi vezetés, a pápa és a római hivatalok a „restauráció”
szellemében rendelkeznek, így visszatérünk a zsinat előtti időkhöz. A másik
végleten (a máig továbbélő, sőt erősödő) integristákat láttuk/látjuk: ők a
hűséges „katolikusok”, az igaz hit védőiként lépnek fel, okosabbak az egyetemes
zsinatnál és „pápábbak a pápánál”, az elodázhatatlan reformokat felforgatásnak
tartják, és az egyház összeomlását jövendölik. Nekik is legelőször
lelkiismeret-vizsgálatot kellene tartaniuk.
A Luther-év során emlékeztettem a hitújítók
reformtörekvéseire és a Trentói zsinat után elkezdődött a katolikus
megújulásra, amelynek magyar vezéralakja Pázmány Péter volt. Luther és Kálvin
joggal lépett fel az egyházi reformok érdekében, de – sajnos - törekvésük végül
is hit- és egyházszakadáshoz vezetett. A II. Vatikáni zsinat után fokozatosan
kibontakozott az ökumenikus párbeszéd: ennek során elsősorban azt keressük és
hangsúlyozzuk, ami a Krisztus-hívőket összeköti, ami az egységtörekvés alapja
lehet: a közös hívő és szeretetben gyümölcsöző tanúságtétel az egyetlen
Üdvözítő Jézus Krisztus mellett.
Jegyzetem elején idéztem a jeles teológust, Y.
Congar domonkost, aki irányt mutatott a zsinat után kitört viharban. Most még
hivatkozom egy másik kiváló teológusra, jezsuita Henri de Lubacra (1896-1991).
Mindketten gyanúsított, tanítástól eltiltott „modernisták” voltak az 1950-es Humani
generis megjelenése után, mindketten fontos szerepet játszottak a zsinaton,
de szerencsére életük végén – apostoli munkásságuk elismeréseként - mindketten
bíborosok lettek. E haladó teológusok aggódva figyelték a szélsőséges
irányzatokat: egyaránt bírálták egyrészt a zsinatra hivatkozó, de attól elhajló
progresszívek teológiáját, másrészt az igazhitűség és egyházhűség leple alatt
megmerevedett konzervatívokat.
Most idézek Lubac atyának Az Egyház
paradoxona és misztériuma c. könyvéből, amely már a zsinati egyháztant
tartotta szem előtt. „Az Egyház isteni és emberi, felülről kapott és alulról
jön. Tagjai, az emberek, természetszerűen nehézkesek és sebzettek; minden
nehézségükkel ellenállnak a felülről jövő Életnek, amely beléjük akar hatolni.
(…) Az Egyház jelenlegi formája elmúlik, mint a ’világ alakja’; de alapjában
véve megmarad – megmarad az a lényeg, amely majd egyszer nyilvánvalóvá lesz.
(…) Az Egyház anyám. Igen, az Egyház: a múlt nemzedékek egyháza, azoké, akik
átadták nekem életét, tanítását, példáját, erkölcseit, szeretetét; – és a mai
egyház is: nemcsak a hivatalos vagy tanító egyház, vagy ahogyan mondani
szoktuk: a hierarchikus egyház, amely az Úr által rábízott kulcsokat őrzi,
hanem szélesebben, egyszerűbben az ’élő Egyház’. Az, amelyik dolgozik és
imádkozik, tevékenykedik és szemlélődik, emlékezik és keres. Az az Egyház,
amely, hisz, remél és szeret; amely létének ezer helyzetében látható és
láthatatlan szálakkal fűzi össze tagjait; az alázatosak Egyháza, azoké, akik
közel vannak Krisztushoz. (…) Ebben a közösségben találom meg támaszom, erőm és
örömöm. Ez az Egyház az én anyám…”
Íme a homo ecclesiasticus
(egyházias ember) szép vallomása az egyházhűségről. De a nagy egyházi Tradíció
embere hangsúlyozza a kereszténység (a tanítás és az egyházszervezet) történetiségét
is. Így üzen a megmerevedett tradicionalistáknak, akik II. Vatikáni zsinattól
vissza akarnak térni a Trentói zsinathoz, Ferenc pápától a „modernizmust”
elítélő X. Piushoz. Idézem Lubac atyát: „Nem menekülhetünk a magunk kénye-kedve
szerint a mi korunkból egy másikba. (…) Nem mellőzhetjük problémáit, nem húzódozhatunk
a mai feladatoktól, nem odázhatjuk el a mai küzdelmeket. Ha az Egyházban
élünk, akkor a mai Egyház gondjaiból ki kell vennünk részünket.
Értelmünket alá kell vetnünk annak a tanításnak, amelyet az Egyház /annak
egyetemes Pásztora/most tár elénk, a mostani fejlettségi fokon. Illúzió lenne
azt hinnünk – még ha ezt jogosnak vélnénk is –, hogy megtalálhatjuk egy letűnt
kor hitét a maga konkrétságában és termékenységében, elhanyagolva a későbbi
korok fejlődését, tehát mindazt, ami időközben kifejezettebbé lett. (…) Az idő
ugyanis visszafordíthatatlan. (…) Kétségtelen, a haladás mindig relatív. Nincs
szó a hit lényegének megváltoztatásáról. A /helyes/ fejlődés ehhez nem ad hozzá
semmit; nem vezet(het) be semmiféle »újítást«. (…) Nincs szó tehát valamiféle
fokozatos kinyilatkoztatásról. De – ismételjük – senki sem utasíthatja
vissza a haladást, és senki sem hanyagolhatja el azt rendszeresen anélkül, hogy
meg ne rontaná azt, amit éppen meg akar őrizni.”
Tanulhatunk P. de Lubactól
igazi egyházhűséget ma is. Megvan a helye az egyházban az építő, de az egységet
meg nem bontó kritikának. Ezt sugallja Ferenc pápa „szinodális”
egyházmodellje is.** Isten történelemben zarándokló újszövetségi népe együtt
halad pásztorai vezetésével az örök Haza felé. Az Egyház szent, mert feje,
Krisztus szent és a Szentlélek élteti, de „mivel bűnösöket is foglal magában,
ezért mindig megtisztulásra szorul, szüntelenül a bűnbánat és a megújulás útját
járja. (…) Megerősíti a föltámadott Úr ereje, hogy külső-belső bajait és
nehézségeit türelemmel és szeretettel legyőzze, és az Ő misztériumát – jóllehet
árnyékszerűen, mégis -hűségesen kinyilvánítsa a világnak, míg végezetül teljes
világosságában megmutatkozik.” (Lumen gentium, 8)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése