Szuromi Szabolcs: Minden új szabály a lelkek üdvösségét kell, hogy szolgálja
A Szent István Társulat havonta megtartott esti rendezvénysorozatának keretében május 14-én Szuromi Szabolcs Anzelm OPraem kánonjogász, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora „Az egyházi intézménytörténet tárgya és jelentősége” címmel tartott előadást az egyetem jogi karán.
Előadásában
a tudós professzor kifejtette, a kánonjogi forrásoknak, vagyis az Egyház által
alkotott normarendszereknek, különböző szintű szabályoknak folyamatosan
kikristályosodott rendszerét ismerjük, egészen az úgynevezett nagy missziós
parancs óta, amikor Jézus Krisztus elküldi az apostolokat, hogy hirdessék az
evangéliumot, tegyenek tanítványokká minden népet, megkeresztelvén őket az
Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Ebben a
missziós parancsban ott van a tanítás átadása és a szentségnek – a
Szentháromság nevében történő megkeresztelésnek – a mozzanata. Ettől kezdve
beszélhetünk folyamatosan fejlődő jogról az Egyházban, amely természetesen a
kezdetekben egy együttélési normarendszert jelentett, azt, ahogyan az ősegyház
élt, és megpróbálta követni Jézus Krisztus példáját, az Ő tanítását, parancsát,
amelyet rájuk bízott, és mennybemenetele előtt megismételt. Ez azt jelenti,
hogy az Egyházban a kezdetektől létezik jog, hiszen ember és ember, személy és
tárgy kapcsolatrendszerét valamilyen formában le kell írni, szabályozni
szükséges. Ahogyan fejlődik a közösség, a szokásokból írott szabályok
születnek, melyek egyre jobban szerkesztettek, egyre inkább zárt rendszert
alkotnak.
A rektor
a világi jogra is kitért, rámutatva, hogy ott hagyományosan kettéválasztják a
jogtörténetet, alkotmányjogra és az egyes jogágak kifejlődésének tárgyalására.
Mivel az Egyházban kezdettől fogva összekapcsolódott az Egyház tanítása és a
tanítás tartalmi védelmére megszületett fegyelmi rendszer, az egyházi norma (az
Egyház diszciplináris, tanbeli és fegyelmi egysége), ezért egészen a legutóbbi
időkig, 1983. január 25-éig az egymásra épülő, különböző korokban megalkotott,
különböző életviszonyokhoz, földrajzi környezetekhez igazított normák sokasága
együtt jelent meg. (Az 1983. január 25-én kihirdetett új Codex
Iuris Canonici, amelyet még XXIII. János pápa az egyetemes zsinat
összehívásával együtt kezdeményezett, illetve az 1990. október 18-án
kihirdetett Codex Canonum Ecclesiarum Orientalium feldolgozta
mindazokat az új szempontokat, amelyek a zsinat eredményeképpen napvilágra
kerültek, de megőrizte az Egyház fegyelmi hagyományát, amely benne szerves
egységet alkot. A jogalkalmazónak ezt az egységet kell figyelembe vennie,
amikor a régi jogot tartalmazó rendelkezéseket a lelkek üdvösségének szem előtt
tartásával értelmezi.)
Ahhoz,
hogy valaki értelmezni tudja az Egyház tanítását úgy, hogy például a szentségek
érvényes kiszolgáltatásának a feltételei teljesüljenek, szükséges volt ismerni
a teljes joganyagot, amely visszanyúlik egészen az újszövetségi normákhoz. A
jogtörténeti kézikönyvek számos esetben az Újszövetséggel kezdik meg az
egyházjogtörténet tárgyalását. Ám az Újszövetség sem áll meg magában, mert
ahhoz, hogy az Új Izraelben, azaz az Egyházban lévő papságnak és a rájuk
vonatkozó egyházfegyelem kikristályosodásának a folyamatáról beszéljünk,
szükséges ismernünk például a Leviták könyvében rögzített elveket, hogy mi is
az alapvető különbség a levitikus papság és az Újszövetségben elnyert papság
között. Azért, hogy ezt a sajátos összhangot minden korban – akár az első öt
évszázadban, akár a kora, illetve érett középkorban, akár a trentói zsinat
(1545–1563), vagy a II. vatikáni zsinat (1962–1965) után – egységesen tudjuk
értelmezni, három önálló ág alakult ki tudományosan az egyházjog
tanulmányozására. Az egyik a forrástörténet, mely azt vizsgálja, milyen
jogforrásaink vannak. A jogforrás a legtöbb esetben egyúttal hittani forrás is,
a hitletétemény megőrzését is szolgálja. Emellett beszélünk tudomány- vagy
irodalomtörténetről, ez azoknak a szerzőknek az életét és munkásságát jelenti,
akik a forrásokat és az Egyház működését próbálták megismertetni az egyes
korszakokban. A harmadik önálló ág az egyházi intézménytörténet, amely az
Egyházon belüli institucionalizálódási (szervezetbe beépülés) folyamat leírása.
Ha azt mondjuk, hogy intézményülési folyamat leírása, akkor mindenkinek egy
épület vagy valamilyen szervezet jut az eszébe. Viszont ha az egyházjogban
szervezetről beszélünk, mindent intézménynek nevezünk, amely intézményesíti az
egész Egyháznak, vagyis Krisztus titokzatos testének evilági működését. Mivel a
nagy missziós parancsolattal indul meg az intézményülési folyamat, maga az
igehirdetés és a szentségek, szentelmények kiszolgáltatása is intézményt
jelent. Kialakul az a forma, amelyben átadásra kerül Jézus Krisztus
igehirdetése, az, amit áthagyományozott, kiszolgáltatásra kerülnek az egyes
szentségek.
Alapvetően
a szentségek kiszolgáltatása az a sajátos hely, amely létrehozza az ennek
hátterét képező intézményrendszert, amely ma úgy áll előttünk, mint egy jól
szervezett Egyház, amelynek van egy legfelső egyházi hatósága, amely úgy
gyakorolja a rábízott hatalmat, a hitletétemény őrzését, értelmezését, a
megvédéséhez szükséges szabályoknak a kibocsátását, hogy azt természetesen
szétosztja több olyan területre, amelyen sokan tevékenykednek, hiszen egymaga
képtelen lenne az Egyház egész világra kiterjedő működtetésére, minden egyes
tevékenységi területnek a pontos átfedésére. Ezek az úgynevezett dikasztériumok
a Római Kúriában. Ez alatt működik a hagyományos hierarchikus
intézményrendszer, a különböző egyházi szintek, a pátriárka és a prímás
szintje, alatta a metropolitai vagy érseki szint, ez alatt pedig a püspöki,
egyházmegyei, illetve plébániai szint. Ez számunkra természetes, és el sem
tudjuk képzelni, hogy ez nem mindig volt így – mondta Szuromi professzor.
Hozzátette: az intézménytörténet kapcsán nem pusztán a hierarchikus rendszer
szervezeti felépítéséről beszélünk, hanem egyúttal az egyes szentségek
meghatározott korban és helyen való kiszolgáltatási formáját is áttekintjük,
mert ezek alakítják a mindennapos működését a plébániának, a püspökségnek, a
metropóliának és az Egyház legfelsőbb hatóságának is. Nem véletlenül beszél tehát
a II. vatikáni zsinat a communio hierarchiáról: maga a hierarchikus rendszer
nem az üdvösség szempontjából állít föl egy hierarchiát, hanem az Egyház
küldetése végrehajtásának eszközét jelenti. A hatályos egyházi törvénykönyv
1982-es kánonja szerint a lelkek üdvösségének mindig a legfőbb célnak kell
lennie az Egyházban. Minden egyes tevékenység, minden egyes jogértelmezés,
minden egyes intézmény, új szabály, liturgikus rendelkezés, amit ismerünk, a
lelkek üdvösségét kell, hogy szolgálják. Ha változik a környezet, a történelmi
időszak, ha változnak a szavak jelentései, akkor úgy kell alakítani ezt a
rendszert, hogy ugyanazt jelentse, mint abban a korban, amikor Jézus Krisztus
megalapította az egyes szentségeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése