Mi volt a keresztes
lovagok hosszú életének titka?
Az öregségben megőszült emberek igencsak
ritkaságszámba mentek a 13. században. A katolikus katonai rend, a templomosok
tagjai közül azonban sokan jóval 60 év feletti kort értek meg. Mi lehetett a
titkuk? – erről írt a Múlt-kor történelmi portál.
A 13. században még a gazdag földbirtokos
férfiak számára is körülbelül 31 év volt az átlag várható élettartam, ez 48-ra
emelkedett, ha valaki megérte a húszas éveit. A templomos lovagok ehhez képest
olybá tűnhettek, mint akiknek valamilyen varázsszer van a birtokában: a
katolikus katonai rend tagjai közül sokan jóval 60 év feletti kort értek meg.
Többekkel még ekkor sem időskori betegségek végeztek, hanem ellenségeik.
Jacques de Molay-t, a rend utolsó nagymestere
körülbelül 70 éves volt, amikor máglyán elégették 1314-ben. Az ugyanebben az
évben kivégzett Geoffroi de Charney a legtöbb forrás szerint 63 éves lehetett.
Ezek a magas életkorok majdhogynem általánosak voltak a templomosok körében.
Más nagymesterek, mint például Thibauld Gaudin, Hugues de Payens, vagy Armand
de Périgord, hogy csak néhányat említsünk, mind 60 feletti életkort értek meg.
A kor viszonyai között valóságos matuzsálemeknek számíthattak.
„A templomos lovagok hosszú életét többnyire
egy különleges isteni ajándéknak tulajdonították” – írta Francesco Franceschi,
a Szent Szív Katolikus Egyetem római campusának kutatója. A modern tudomány
szerint a titok a rend kötelező étkezési előírásaiban volt, melyek sokban
befolyásolhatták a lovagok élethosszát és egészségét.
Sok modern ábrázolással szemben a templomosok
valóban szerény életet éltek, Istent szolgálva. Ezt étrendbéli választásaik és
kötelezettségeik is tükrözték. Habár a rend meggazdagodott az adományok
körültekintő kezelése folytán, valamint abból, hogy az utazó zarándokok pénzét
őrizték, maguk a lovagok formális szegénységi, szüzességi és engedelmességi
fogadalmakat tettek. Közel kétszáz éven keresztül élt a rend Európa-szerte, a
13. század végén érte el virágkorát: akkor 15 ezer tagja volt. A lovagok
legfőképpen professzionális harcosok voltak, soraikból sokan a világ legjobbjai
közé tartoztak.
A 12. század elején Clairvaux-i Szent Bernát
francia apát egy hosszú és bonyolult szabálygyűjteményt állított össze, amely a
lovagok életét kormányozta. Ez a regula Szent Benedek és Szent Ágoston
írásaiból merített, de sok szabálya már a templomos renden belül született. A
lovagok az 1129-ben elkészült regula előtt is szabályok szerint éltek – írta
Judith Upton-Ward brit kutató, „és összeálltak hagyományaik és szokásaik (…)
jelentős mértékben tehát a regula a már meglévő szokásokon alapszik”.
A szabályokból pedig sok volt, és sokfélék
voltak. A lovagok feladata volt az árvák, özvegyek és templomok védelme,
kerülniük kellett a „nyilvánvalóan kiátkozott” személyek társaságát, és nem
állhattak fel a templomban imádkozni vagy énekelni. Csuháik egyszínűek voltak,
de a húsvét és mindenszentek közötti meleg időszakban hordhattak vászoninget is
(a hegyes cipők viszont mindig tilosak voltak). A szabályok arra is kiterjedtek,
mit ehettek, hogyan és kivel.
Étkezéseik nem voltak hangos események: a
lovagoknak együtt kellett enniük, de csendben. Ha sót szerettek volna,
„csendesen és bizalmasan” kellett kérniük, hogy adják körbe azt, „minden
szerénységgel és alázatossággal”.
Egyfajta partnerrendszer létezett közöttük –
részben egy rejtélyes „tálhiány” miatt – ezt fejezte ki a lovagok címere is,
amin két lovag volt látható egy lovon. A lovagok párokban összeülve ettek, és
arra biztatták őket, „vizsgálják meg közelebbről a másikat”, és bizonyosodjanak
meg róla, hogy egyikőjük sem eszik többet a másiknál, de nem is tartja magát
semmilyen „titkos absztinenciához”. Az, hogy mi a teendő akkor, ha a partner
nem úgy eszik, ahogy kellene, nem tisztázott, az asztalnál való kiabálás
mindenesetre biztosan tilos volt. Evés után mindenki csendben hálát adott. A
kenyérdarabokat összegyűjtötték és a szegényeknek adták, az egész cipókat pedig
félretették a következő étkezéshez.
A templomosok étrendjét alapvetően két dolog
határozta meg: a szerzetesekre kirótt hagyományos böjtölési előírások és a
katonai életmódjukhoz szükséges tápanyagbevitel. Üres gyomorral nem lehet sem
keresztes hadjáratban, sem lovagi tornán részt venni (a templomosok csak
gyakorlásképpen vettek részt tornákon, nem sportként). Ezért a lovagok egy
héten háromszor ehettek húst – annak ellenére, hogy tudták, hogy „a hús
fogyasztása megrontja a testet”. Vasárnaponként mindenki húst evett, a magasabb
rangú tagok ebédre és vacsorára is fogyaszthattak valamilyen sült állatot. A
korabeli beszámolók szerint ez gyakran marhahús, sertéshús vagy szalonna volt,
amelyet sóval ízesíthettek.
Valószínű, hogy az adagok bőségesek voltak: ha
például egy böjtnap miatt a lovagok nem ehettek húst, másnap „bőségesen”
rendelkezésre állt. Egy forrás szerint a szakácsok elég húst raktak a
templomosok tányérjára ahhoz, „hogy két szegény ember is jóllakjon a
maradékból”. Hétfőn, szerdán és szombaton a lovagok szerényebb, zöldséges
ételeket ettek. Habár a regula „két vagy három étkezésnyi zöldséget vagy más
fogást kenyérrel elfogyasztva” írt elő, gyakran került az asztalra tej, tojás
és sajt. Más esetekben zabból vagy hüvelyesekből készült levest, vagy rostokban
gazdag párolt zöldségeket ettek (a gazdagabb testvérek drágább fűszereket,
például köményt is belekeverhettek). A rend kertjeiben termesztettek
gyümölcsöket és zöldségeket, főként a mediterrán éghajlaton, ezért olyan
terményeik voltak, mint a füge, a mandula, a gránátalma, az olajbogyó és a
gabonafélék. Ezekből az egészséges élelmiszerekből nagy valószínűséggel saját
asztalaikra is került. Hetente egyszer, pénteken teljes böjtöt tartottak –
sem tojást, sem tejet, sem más állati eredetű terméket nem fogyaszthattak.
Tápláló étekül ekkor a szárított vagy sózott hal, vagy mandulatejből készült
tejtermék- és tojásutánzatok szolgáltak. Itt is voltak azonban praktikus
engedmények: a gyengék és betegek nem vettek részt ezekben a böjtökben, és
kaptak „húst, madarakat és mindennemű olyan ételt, amely jó egészséget hoz”,
hogy minél előbb újra harcképes állapotba kerüljenek.
Mindeközben a testvérek bort ittak, de ez is
korlátozva volt. Mindenki ugyanakkora adagot kapott, amelyet még fel is
hígítottak. Azt a tanácsot kapták, hogy az alkoholt nem szabad túlzásba vinni,
hanem mértékkel kell fogyasztani. Mert Salamon mondta, „a bor megrontja a
bölcseket”. A Szentföldön állítólag fertőtlenítő aloe verából, kenderből és
pálmaborból készült koktélt ittak, amelyet „Jeruzsálem elixírjének” hívtak, ez
gyorsíthatta a sebesülésekből való felépülést is.
Francesco Franceschi tanulmányában ír továbbá a
Bernát-féle regulán kívüli előírásokról, amelyek „kimondottan a fertőzések
terjedésének elkerülésére” szolgáltak. Ezek közé tartozott a kötelező kézmosás
evés és ima előtt, valamint a szabadban munkát végző testvérek felmentése az
ételkészítés és -felszolgálás alól. Ezek az előírások, amelyeket a baktériumok
létezéséről való bármiféle fogalom nélkül vezettek be, részben az arab orvosokkal
való kapcsolataikból származhattak, akik a kor élvonalába tartoztak. A
középkori Európában az orvosi tudás csúcsán kétségtelenül a templomosok álltak,
sok betegséget kezelni tudtak és megfelelően törődtek gyengélkedő társaikkal.
A templomos rend a világ egyik
leggazdagabbja volt – ezek a szabályok azonban megakadályozták azt, hogy a
lovagok a babérjaikon üljenek és zsíros, pácolt húsokon hizlalják magukat.
Étkezési szabályaik közül sok igen közel áll a mai dietetikai tanácsokhoz: sok
zöldség, hús csak alkalmanként, bor mértékkel. Nem éppen királynak való étrend,
de egy komoly teendőket ellátó lovag számára mindenképpen a legmegfelelőbb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése