Ferenc pápa: Isten név
szerint ismer és szeret valamennyiünket
A május 17-én délelőtt elhangzott tanításában a
szentatya Mária Magdolnáról mint a remény apostoláról beszélt a Szent Péter
téren tartott általános kihallgatáson.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ezekben a hetekben elmélkedésünk úgymond a
húsvéti misztérium keringési pályáján mozog. Ma azzal a nővel találkozunk, aki
az evangéliumok szerint először látta a feltámadt Jézust: ő Mária Magdolna.
Nemrég lett vége a szombati nyugalomnak. A
kínszenvedés napján nem volt idő befejezni a temetési rítusokat, ezért azon a
szívszorítóan szomorú hajnalon a nők illatos kenőcsökkel Jézus sírjához mennek.
Elsőként ő ér oda: Mária Magdolna, egyike azoknak a női tanítványoknak, akik
Galileától kezdve kísérték Jézust, és a születő Egyházat szolgálták.
Haladásában a sír felé annak a sok nőnek a hűsége tükröződik, akik odaadóan
járják a temetők ösvényeit, emlékeznek valakire, aki nincs többé. A legigazabb
kötelékeket a halál sem tudja szétszakítani: van, aki továbbra is szeret, még
ha a szeretett személy örökre eltávozott is.
Az evangélium (vö. Jn 20,1–2.11–18) Mária
Magdolnáról rögtön kiemeli: nem olyan nő volt, aki egykönnyen átadja magát a
lelkesedésnek. A sírnál tett első látogatása után ugyanis csüggedten tér vissza
arra a helyre, ahol a tanítványok elrejtőztek; elmondja, hogy a követ
elmozdították a sír bejáratától, és első feltételezése a lehető legegyszerűbb:
valaki ellophatta Jézus testét. Így az első hír, amelyet Mária elvisz, nem a
feltámadásé, hanem egy lopásé, amelyet ismeretlenek hajtottak végre, míg egész
Jeruzsálem aludt. Aztán az evangéliumok beszámolnak arról, hogy Magdolna egy második
utat is tesz Jézus sírjához. Milyen makacs volt! Odament, visszatért…, mert nem
jutott meggyőződésre! Ezennel ólomlábakkal, lassan halad. Két dolog is
szenvedést okoz neki: először Jézus halála, aztán a holttest
megmagyarázhatatlan eltűnése.
És miközben könnyes szemmel ott búslakodik a
sír közelében, Isten a legkevésbé várt módon meglepi őt. János evangélista
hangsúlyozza, mennyire nem akar szűnni Mária Magdolna vaksága: nem is hederít
az őt kérdező két angyalra, és a háta mögött álló férfit látva sem fog gyanút,
a kert őrének gondolja. Csak akkor jön rá, hogy az emberiség történelmének
legfelforgatóbb eseményéről van szó, amikor hallja, hogy valaki nevén szólítja:
„Mária!” (Jn 20,16).
Jó arra gondolni, hogy a feltámadt Jézus első
megjelenése – az evangéliumok tanúsága szerint – ennyire személyesen történt!
Van valaki, aki ismer minket, aki látja szenvedésünket és keserűségünket, aki
láttunkra elérzékenyül, és nevünkön szólít minket. Olyan törvény ez, amely bele
van vésve az evangélium számos oldalába. Jézus körül sokan vannak, akik keresik
Istent; a legcsodásabb dolog mégis az, hogy sokkal előbb maga Isten aggódik a
mi életünkért, ő az, aki szeretné megkönnyíteni életünket, és ezt úgy teszi,
hogy nevünkön szólít, ismerve mindnyájunk személyes arcát. Minden ember olyan
szeretettörténet, amelyet Isten ír ezen a földön. Mindnyájan Isten
szeretettörténete vagyunk. Isten saját nevünkön hív mindnyájunkat: név szerint
ismer minket, néz minket, vár minket, megbocsát nekünk, türelmes velünk. Igaz,
vagy nem igaz? Mindnyájunknak ez a tapasztalata!
Jézus megszólítja: „Mária!”: életének
forradalmi megváltozása, a minden férfi és nő életét megváltoztatni rendelt
forradalom egy névvel kezdődik, amely az üres sír kertjében visszhangzik. Az
evangéliumok éreztetik velünk Mária boldogságát: Jézus feltámadása nem
csepegtetővel adagolt örömöt, hanem az egész életet beborító örömzuhatagot
jelent. A keresztény létet nem lágy örömszellők lengik át, hanem mindent
magukkal sodró örömhullámok borítják be.
Ti is próbáljatok most arra gondolni, mindenki,
mindazzal a csalódással és vereséggel, amit a szívében hordoz, hogy van egy
Isten a közelünkben, aki néven szólít minket, és azt mondja: „Kelj fel, ne
sírj, mert eljöttem, hogy megszabadítsalak!” Szép ez!
Jézus nem olyasvalaki, aki alkalmazkodik a
világhoz, tűrve, hogy tovább uralkodjon benne a halál, a szomorúság, a
gyűlölet, az emberek erkölcsi tönkretétele… A mi Istenünk nem tétlen, hanem a
mi Istenünk – ha szabad így mondanom – álmodozó: a világ átalakításáról
álmodik, és már meg is valósította azt a feltámadás misztériumában.
Mária szeretné átölelni
Urát, de ő már a mennyei Atya felé fordul, Máriát pedig elküldi, hogy vigye el
az örömhírt a testvéreknek. Ily módon az a nő, aki Jézussal való találkozását
megelőzően a gonosz fogságában volt (vö. Lk 8,2), most az új és legnagyobb
remény apostolává vált. Az ő közbenjárása segítsen, hogy mi is szert tudjunk
tenni erre a tapasztalatra: hogy a sírás órájában, az elhagyatottság
időszakában meg tudjuk hallani a feltámadt Jézust, aki néven szólít minket, és
örömteli szívvel tudjunk elindulni és hirdetni: „Láttam az Urat” (Jn 20,18);
megváltozott az életem, mert láttam az Urat; már nem az vagyok, aki voltam, más
ember lettem; megváltoztam, mert láttam az Urat!” Ez a mi erőnk, ez a mi reményünk!
Köszönöm!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése