Szüzek őre Könyörögj érettünk!

Szüzek őre 

Könyörögj érettünk!

 

Húsvét titkát kutatom. Jézus mondja: „Én és az Atya egy vagyunk” [Jn 10,30]. Ebből a kijelentéséből indulok ki.

Jézus meghalt. Ráadásul elég botrányos körülmények között. Nem természetes halállal, úgy, mint egy megvetett (Iz 53,3). Csúfos szenvedések után, teljes megalázottságban. Koholt vádak alapján, mondhatni, hogy koncepciós per áldozataként végezték ki.

De, hol volt eközben az Isten, az Atya Isten? Magára hagyta Jézust, Ő is, mint a tanítványok?

Jézus utolsó, a kereszten elhangzó szavai között is meg lett jegyezve, mint aki csalódott: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” [Mk 15,34] Keserves élmény lehetett Jézus számára, Aki mindvégig, egész életén keresztül a teljes és személyes közösséget éli meg az Atyával, és most azt kell megtapasztalnia, hogy magára marad! Igen, az Ember, a maga haláltusájában egyedül van, teljesen egyedül. De nem azért, mert elhagyja Isten, hanem azért, amiért nem képes másra figyelni, csak a maga fájdalmára, a maga bajára.

Jézus, amikor a haláltusájáról hallgatjuk a Szentírást, akkor az embert halljuk, az embert tapasztaljuk meg. Ahogy nem vagyunk benne személyes Istenéletében, az Atyával való közösségében sem élete során, úgy nem lehetünk, és nem avatkozhatunk bele ezekben az utolsó perceiben sem. Ez személyes, intim, senkire sem tartozó személyessége mindegyikünknek, amiről beszélni, beszámolni sem lehetünk képesek! Jézus sem tud többet mondani erről, csak azt, hogy Ő és az Atya egy! Nem is kérhetjük számon rajta, hogy többet mondjon erről. A többet, nekünk kell, személyesen megtapasztalnunk Istennel közösséget teremtve, megélve. Én bizonyos vagyok abban, hogy Jézus halálában Isten jelenléte olyan természetes volt, mint élete minden más pillanatában is!

Itt érek el a gondolatmenetem másik, és talán fontosabb részéhez: Jézus Krisztusban Isten önmagát áldozta fel értem! És személyesen minden egyes emberért, aki hajlandó, és képes elfogadni Istentől azt, hogy megmentésére feláldozhassa magát! De, azt is el kell fogadnom ebben az áldozatban Istentől, hogy nem csupán önmagamért áldozta és áldozza fel magát a jelenben is. Hanem mindenek javát akarja Isten szolgálni akkor, amikor engem megmenteni akar az örökkévalóság számára! Része vagyok Isten tervének, művének, teremtésének! Isten az, aki építi Isten országát! Én csupán eszköze, szolgálója lehetek, ha elfogadom azt, hogy általam is épüljön az Ő szándéka! Ez a gondolat, sajnos a keresztény tanításban sem domborodik ki elég tudatosan. Talán még nem vagyunk képesek ennek a teljességnek a hordozására, mely személyünk tiszteletére akar bennünket nevelni?

Isten áldozata, irgalmassága, abban a szeretetben fejeződik ki, mely önmaga megalázásában fejeződik ki, azért, hogy boldoggá tegye teremtését, a teremtményével közösségben, az Emberrel! Isten megszenteli a maga képére teremtett Embert Húsvét misztériumában! A megváltás szó, tulajdonképpen egy elég pórias kifejezés. Amikor Pál apostol minden megtértet szentnek nevez, akkor a megváltottságunkat, a megváltásunk elfogadását, Isten Húsvéti ajándékának misztériumába helyezi bele. Akit megszenteltek, és azt magára veszi Istennek kijáró tisztelettel, hittel, alázattal – azzal az alázattal, amivel Isten kínálja számára – azok a szentek. Ezt nem lehet kiérdemelni! Ezt elfogadni, és ezzel élni tudni kell!

Könnyek között borulok le eléd Istenem, hogy megadod számomra ezt az ismeretet! Bárcsak szívembe vésve bírnám hordozni e titkot, hogy életem olyanná lehessen, ami méltóvá tesz engem Hozzád! Méltatlanságomban hordozom magam, dicsőítelek, áldalak és felmagasztallak, hálát próbálok rebegni, ami képtelenség. Mert nem vagyok képes úgy hálát adni Neked, ahogy Te, mindennapi áldozatodért - értem, érdemes vagy! Fogadd el tőlem azt, amire képes lehetek, ami nekem is elégtelen, éppen ezért kevésnek tartom Számodra! Ezért kérlek, hogy Te tedd teljessé azt, mi töredékes bennem, hogy dicsőségedre lehessen teremtettségem, és teremtésed rajtam keresztül! Ámen