2016. december 6., kedd

Kik nem magatokat, hanem az Úr nyáját híven legeltettétek



Kik nem magatokat, hanem az Úr nyáját híven legeltettétek (Ezekiel, 34).
Ments meg, Uram minket! 



Ez a sivatag, amiben élünk. Mert úgy szól itt is az Úr szava, mint pusztába kiáltó szó! Aki mégis meghallja, annak szól: ,,Készítsétek a pusztában az Úr útját, egyengessetek ösvényt a sivatagban Istenünknek!” De mit jelentsen, mi az a dolog, amit tehetünk azért, hogy „kinyilvánulhasson az Úr dicsérete”? Nem kell mást tennünk, mint ismételni, szüntelenül hirdetni a próféta szavait: „Minden test csak fű, és minden szépsége olyan, mint a mező virága. Elszárad a fű, elhervad a virág, ha az Úr lehelete ráfúj.” - „Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk szava megmarad örökre.” - „Íme, a ti Istenetek! Íme, az Úristen hatalommal jön, és karja uralkodik; íme, fizetsége vele van, és szerzeménye a színe előtt. Mint pásztor, legelteti nyáját, karjával összegyűjti a bárányokat, és ölébe veszi, az anyajuhokat gondosan vezeti.” - „Mert nagy az Úr, méltó a dicséretre, minden istennél félelmetesebb. Mert a nemzetek istenei mind csak hamis istenek, az Úr azonban egeket alkotott. Színe előtt fenség van és szépség, szentélyében ékesség és hatalom. Ünnepeljétek az Urat, népek családjai, ünnepeljétek az Úr dicsőségét és hatalmát. Adjátok meg az Úr nevének a dicsőséget, hozzatok áldozati ajándékokat és jöjjetek udvaraiba. Boruljatok le szent pompával az Úr előtt, rettegjen előtte az egész föld! Hirdessétek a nemzetek közt: „Király az Úr!”
Kiállva, bátran, ahogy Izajás szavaiból szól az Úr: „Emeld fel erősen hangodat, aki jó hírt viszel Jeruzsálemnek! Emeld fel, ne félj!” Ferenc pápa mondja: „az egyház sosem térítéssel, hanem „vonzással” növekszik, ahogyan XVI. Benedek írta. A keresztények közötti térítés tehát önmagában súlyos bűn.” (A zsinat után – Exkluzív interjú Ferenc pápával a szentév lezárásának előestéjén. 2016.11.20. Magyar Kurír)
Nem térítenünk kell, hanem hirdetnünk, élnünk, vonzóvá tennünk Krisztus tanítását arról, hogy Isten közel van hozzánk. Nekem kell erről a közellétéről hírt vinnem, aki hiszem, és élem is!

A mai evangélium utolsó mondata sokkal nagyobb mélységeket akar feltárni: „a ti Atyátok, aki a mennyekben van, nem akarja, hogy egy is elvesszen e kicsik közül”.
E mondat több gondolatot is felvet bennem:
- „A ti mennyei Atyátok” - akiknek van Atyja, még nem elveszett! De mert van Atyánk, Ő féltőn kész őrködni felettünk, ha hagyjuk, megengedjük a számára, és elfogadjuk tőle, hogy őrködjön. Használom, elfogadom Atyámnak Őt? Akiről engem Jézus kész tanítani? Kész vagyok tanulni Jézustól, Akit az Atya küldött, Aki az Atya egyszülötte, hogy az Atyához elvezessen?
- Az Atya akarata világos, érthető. De, valójában mi az én akaratom? Hogyan állok én az Atya akaratával? Tegnap többen, egy biblia elmélkedés során értetlenkedtek mit is jelent, hogy is kell érteni azt, hogy félem az Urat. Az, hogy félem az Urat, nem azt akarja jelenteni, hogy félnem kell tőle. Inkább akarja ez a kifejezés azt kifejezni, hogy mélységes tisztelettel vagyok akarata iránt. Bele állok az Ő akaratába, még a kísértés idején sem tágítok tőle, mert a tiszteletem iránta erővel tölt el, bátorít, hogy bizakodásom, bizalmam Benne soha ne lankadjon! Ez több mint remény. Mert a bizalom valami olyan dolog, ami félre tol minden akadályt az utamból, mert tudom, hogy ha követem, nem érhet csalódás! A hit, mely a bizalom által már átcsap a tudásba. Ha Ő nem akarja, hogy elvesszek, akkor megteszem azt, ami részemről szükséges ahhoz, hogy el ne vesszek.
- Azt is mondja ez a mondat, hogy az Atya akarata az is, hogy egy se vesszen el azok közül, akik kifejezik azt, hogy félik az Istent. Kik is ők? Azok, akik azt jelentik ki, hogy hiszik azt, hogy Ő küldi el a Fiút közénk, a mi megváltásunkra. Vagyis, ők azok, akik hívőknek tartják magukat. Ami, még nem jelenti azt, hogy azok is, de lehet, hogy megelégedettek abban, meg vannak győződve arról, hogy hívők. Én sem vagyok más: azt hiszem, hogy hívő vagyok. Ugyanakkor érzem, hogy Isten hiányától szenvedek, hitetlenségem a hitem. Ami nem elég még ahhoz, hogy rajtam az Atya akarata érvényesülhessen!
- A fenti mondatban az is benne van, hogy a kicsinyekről van szó. Ez az, ami aggaszt. Nem vagyok elég kicsi. Ismerjük talán mindannyian, vagy legalább is hallottuk már, hogy az az ember, aki már elérte a tudományos fokozatok legmagasabb fokát, bármilyen szakterületen, az tudja igazán, hogy mennyire töredékes a tudása. Amikor e mondat a kicsinységről beszél, akkor pontosan arról szól, hogy az, aki magát megalázza, az teszi magát alkalmassá arra, hogy felmagasztalhassák! Rádöbbenni arra, megengedni a magam számára azt, hogy közöttetek én lehessek a legjelentéktelenebb, a legkiszolgáltatottabb, a legtudatlanabb, a legszelídebb, a legjelentéktelenebb, világi értelemben a legméltatlanabb arra, hogy bárki is észrevegyen. Aki senki számára sem vagyok fontos, egyedül az Úr számára, akinek szolgálva válhatok mindenki kiszolgálójává, miközben senki sem veszi észre, senki számára sem tűnik fel, hogy szüksége van rám. Mert teszem a dolgom, azt a valami nagyon jelentéktelennek tűnő dolgot, de ami hiányozna, ha én nem tenném meg. Mert nem neked, és nem neked teszem, amit teszek, de Isten cselekvő részévé teszem megengedővé magam.
Ha képes vagyok kicsinek lenni, akkor nem én vagyok a bárány, de nem is én vagyok a pásztor, azonban képes vagyok örülni annak, aminek örül a pásztor, és annak is, aminek örül az elveszett, de megkerült bárány is, mindazzal a kilencvenkilenc báránnyal, akik annak az egynek hiányától szenvedtek, miközben félték a pásztorukat.
Mennyei Atyám, vágyakozom az ünnepre, vágyakozom, hogy ez a készület, Advent megteremje számomra az ünnep gyümölcsét! Veled közösségben, a Te dicsőségedben részesedve vágyok ünnepelni, megtérőként, megélve a Veled való közösséget! Ámen


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése