Kik az Úrtól vett tálentumokat nyereséggel adtátok vissza

Kik az Úrtól vett tálentumokat nyereséggel adtátok vissza (Róm. 11).

Ments meg, Uram minket! 

Gyengeségeink, jellemhibáink, következetlenségeink, a tudatosságunk hiánya az, amiről Jézus bírálón beszél akkor, amikor azt mondja, hogy ez a nemzedék olyan, mint a gyerekek. Arra hajlunk, amerre fúj a szél, engedünk az érzelmeinknek, mintha nem volna gerincünk. Jézus pontosan az ember gerince próbál lenni akkor, amikor fegyelmezni próbál, amikor határozottságát mutatja meg, egyenességét, és következetességet próbál kifejezni minden tettével és szavaival. Jézus nem beszél másként, mint ahogy él!

Én, az ember, képtelen vagyok úgy élni, ahogy tudom, és vallom is, hogy hogyan kellene élnem. De miért is van ez így? Pontosan azért, mert nem engedek teret az életemben a Léleknek, amely próbálna vezetni.

Ha nem figyelek oda, akkor kicsúszik a számon, hogy mi a helyes, mi a jó. Ugyanakkor, nem vagyok képes ösztönös, és intuitív, érzelmeimtől vezérelt cselekvéseimet lelassítani, visszafogni, lefékezni. Ennyire vagyok fegyelmezetlen! És ezt a fegyelmezetlenségemet viszem át mindennapjaimban a környezetembe, ami kényszerít másokat is arra, hogy arra reagálva, védekezési reflexeinek engedelmeskedve cselekedjen. Egymásban gerjesszük az ösztönösséget.

Ugyanakkor, tudom, és vallom, hogy a lelki embernek a lelkére kellene bíznia magát, hogy a lélek legyen képes a gondolatait inspirálni, majd e gondolatok lehessenek urai a cselekvésének. Ne pedig, az okoskodás, az érzelmek vehemenciája, a tettek utólagos értelmezése, megmagyarázása, indoklása váljon meghatározóvá életemben, ami nem más, mint az ego uralma, a test, az anyagi lét elhatalmasodása személyiségemen, melyet a Léleknek kellene megengedővé tennem.

Fordított világ! És ez, semmit sem változott a kétezer év során! Miért nem? Nem tudok jobb magyarázatot, indokot rá, mint azt, hogy bűntudatomat hívom elő, szembesítem magam Krisztussal, és megvallom, hogy nem veszem komolyan sem Őt, sem önmagamat! Keresztény ember nincs felelősség nélkül! És ez a felelősség már ott kezdődik, ahol azon megy a huza-vona, hogy keresztény, vagy keresztyén? Együgyűség, ember a neved! Megelégszünk az önigazolással, a helyett, hogy elfogadnánk Krisztus által az igazolásunkat: gyerekesek vagyunk, és nevetségesek. Mégis komolyan vesszük azt, hogy az üdvösségünkről beszélünk. Azt várjuk, hogy majd az Isten megsegít. Csak nekem ne kelljen tennem érte semmit.

Fel kell nőni! Krisztushoz, elhinni, és elhordozni önmagam, miközben megengedem magamnak a bűneimet, a hibáimat, … Mert ha beismerem és szembesülök azzal, hogy vannak, csak akkor leszek képes változni!

Ferenc pápa aranyosan mondja: ’szeretem, hogy Isten olyan feledékeny. Ha megbocsátja bűneinket, már el is felejti, többé nem emlékezik rájuk!’ A baj az, hogy én önmagamnak nem vagyok képes megbocsátani úgy, hogy változásra tegyem képessé magam, azért, hogy átléphessek árnyékomon! Ott toporgunk a gyermeki lépcsőfokon, és sajnáljuk, és sajnáltatjuk magunkat. Szánalmas az ember! De ugyan, meg szánja e Isten azt, aki szánalmasságáért nem képes megbocsátásért esdekelni, belátva képtelenségét, gyerekességét, alkalmatlanságát arra, hogy isteni értelemben emberként tisztelje önmagát, és embertársát?

Önmagamat megalázva, kérlek Istenem, bocsáss meg nekem, hogy helyi értékemen nem vagyok képes hordozni önmagam, és keresztemet! Hárításaim a bűneim. Talán nagyobbak azok, mint amiket elkövetek gyengeségeim miatt, szertelenségem miatt, túldimenzionált érzelmességemből kifolyólag, értetlenségből, kényszerűségeimből. Nem tudok független maradni ettől a világtól. Talán nem is akarok. Talán ezt Te sem akarod tőlem. Egyedül Te vagy menedékem Istenem! Ámen