Kik a békességes tűrésben bírtátok lelketeket

Kik a békességes tűrésben bírtátok lelketeket (Galata 6).

Ments meg, Uram minket!

Tisztelt Embertársaim! Jelentem, kijelentem, figyelmetekbe ajánlom, hogy ideje van annak, hogy a királyság fogalmát újra értelmezzük! Nemzetközi találkozóra hívok mindenkit, aki ebben a kérdésben megérintve érzi magát! Nem arra gondolok, hogy királyt kellene választanunk. Sokkal inkább gondolom úgy, hogy Jézus Krisztust, Pál szavai szerint, kik azok, akik személyesen királyként tisztelik, úgy, mint Aki „az egész teljesség”? Nem ártana, ha már királyként tiszteljük, hogy magunk számára definiáljuk, próbáljuk körvonalazni, hogy számunka mit jelent az Ő teljessége, mely, Pál szavai szerint az Atyától való.

Kijelentem – bátorkodom -, hogy mi e jelzővel, hogy ’király’, egészen más tiszteletet fejezünk ki, mint amiről Pál beszél, és amivel próbál bennünket helyzetbe hozni!

Nem elégszem meg azzal, ha annyit mondok csak Krisztus teljességéről, hogy méltóság, fenség.

Bár, ez sem kevés, akkor, ha azt jelenthetem ki magamról, Vele való hitbéli közösséggel, hogy része vagyok, igyekszem lenni, törekszem rá. Bár, ezzel a kijelentésemmel már bizonytalan vagyok: lehet hinni a szavamnak? Én magam sem vagyok bizonyos a magam szavaiban. Mert annyira már ismerem magam, hogy szavaim mennyire az időben hangoznak el, éppen ezért jelentésük mennyit ér, ugyanakkor én a térben mennyire ingatag, változó, esendő és gyarló vagyok. Már azt sem veszem észre, mikor állok, mikor ülök. De abban is bizonytalannak érzem magam, hogy meddig vagyok képes talpon maradni!

Szóval, sokkal inkább merem rábízni magamat – már - transzcendens valóságomra, mely Istenben létem, mint evilági, anyagi létemre. Megvallom, én magam képtelen vagyok szavaimnak megfelelni, hát még állítani azt, hogy szavaimnak holnap is meg tudok felelni, vagy szavaimért holnap is felelősséget tudok vállalni.

Nos, ezt csak azért vetem közbe, hogy érzékeltessem, és én magam is érzékelhessem azt, hogy bár része óhajtok lenni –nem akarok eltávolodni a Vele való közösségtől – Krisztusnak, Isten teljességének, de annak a teljességnek vajmi kevéssé lehetek képes a definiálására, aminek ilyen esendő, töredékes része vagyok. Mégis, ha Isten bizalommal, az Ő bizalmával van irántam, és azt mondja, hogy engem az Ő hasonlatosságára teremteni méltóztatott, ráadásul rendelkezésemre bocsátja Jézust, a Fiú Istent, akit képes lebutítani, emberi értésemre így adva szándékát, és bizalmát, magára véve az alázat teljességét is (!) – amit nem szabad nem el felejteni – egyúttal kifejezni képes azt a végtelen gazdagságot is, melyet hajlandó az Emberrel, teremtményével megosztani; akkor, azt kell kijelentenem, hogy iránta való tiszteletemből kötelességem az, hogy tudatosítsam magam számára – és emberi környezetem számára is egyaránt - teremtettségem és teremtőm szándékát, akaratát, viszonyomat Hozzá, és kapcsolatomat Vele, de önmagammal is. Ebből nem hagyhatom ki azt sem, hogy létezésemhez a Teremtő milyen környezetet biztosít, amiből szintén jelentést akar közölni számomra! Jézus Krisztust, a Fiú Istent, annak a teremtett környezet részévé tette, melyben számomra esélyt ad arra, hogy, egyrészt része, társa lehessek teremtő művének, másrészt, eljuthassak arra a teljességi szintemre, mely képessé tesz rá, hogy majd a létezésem magasabb szintjére léphessek. Felismerve azt, hogy ebben a létformámban is vannak fejlődési szintek, melyeket meg kell lépnem ahhoz, hogy eljuthassak teljes kifejlettségemre. Amikor erről beszélek, akkor is a transzcendens emberről beszélek, mert nem elég az embernek fizikai és szellemi valóságában fejlődnie. Mindkettő csak eszköze annak a lelki fejlődésének, ami örökkévalóságára elvezetheti őt. Lelki énem az a mínám, amit kapok az én Uramtól, útravalónak erre az életre, hogy mikor visszajön már királyként, akkor azt mondhassa rám, hogy „jó szolgám, a kicsiben hű voltál hozzám, sokat bízok rád, menj be Atyám örökébe!”

Ebből az emberi mivoltomból, esélyemből, lehetőségemből kell tudnom a királyi jelzőt értelmeznem!

Jézus Krisztus, a király, nem megszabadításunkra jött, hanem a megmentésünkre! E két fogalom között szédületes nagy távolság van, ahogy a föld és az ég között is! Először is, meg kell menteni bennünket tévedéseinktől! Mi nem a bűneinktől akarunk megszabadulni, hanem a bűn súlyától akarunk megmenekülni, mely visszaránt a földre, az enyészetbe. Mi úgy szeretnénk megváltozni, hogy soha többé ne érjen bennünket a változás szenvedése, keserve, kínja, kilátástalansága és bizonytalansága. Az örökkön, az örökkévaló, Isten szájából annyit jelent, hogy rendületlenül, elévülhetetlenül, és változtathatatlanul boldogság köszönthet ránk! Ami csak, és kizárólagosan Istennel közösségben érhető el. A feltétlen szeretet olthatja csak az ember szomját! Erre lettünk teremtve, csak ezt nem vagyunk képesek érteni. Talán felfogni sem.

Ez csupán a meghívó szövege, az emberiség közös elmélkedésére szánt szöveg, amitől elindulhatunk, hogy összeállhasson Krisztus Király tisztelete, Akivel közösségre törekedhessünk! Az Emberiség zsinata lehetne ez, ha érdeklődésünket képesek lennénk éberen tartani arra, aki számunkra legfönségesebb királyi fenség, mert nem uralkodni akar rajtunk, hanem uralmát szeretné megosztani velünk! Kenj fel bennünket és minél többünket Istenünk, hogy titkot kibontani és Vele közösséget alkotni erőnk és szellemünk képes legyen, és így, lelkünk eljuthasson a Veled való közösségre, Krisztus nevére! Ámen