Kik becstelenségeket és veréseket szenvedtetek, megkötöztettetek és tömlöcbe vettettetek, megköveztettetek, diribról-darabra vágattatok, és különb-különbféleképpen késértettetek

Kik becstelenségeket és veréseket szenvedtetek, megkötöztettetek és tömlöcbe vettettetek, megköveztettetek, diribról-darabra vágattatok, és különb-különbféleképpen késértettetek (Hebr. 11).

Ments meg, Uram minket!

Az állhatatosság kegyelme, amit megígér az Úr azoknak, akik elfogadni, elviselni és elszenvedni képesek és készek a megaláztatást Érte!

Milyen megpróbáltatás az, egy keresztény számára, aki magát bűnösnek tartja akkor, ha nem képes a jót tenni, és még gyűlöletet is kell érte elszenvednie! Hiszen nem kap visszaigazolást, elismerést, tettére! És ez a bizonyítéka annak, hogy mi tettünk igazolása. Kinek szolgálok? Az embereknek, vagy Istennek? Kinek engedelmeskedem, az egómnak, vagy a lelkemnek?

Úgy értem, hogy ha én az emberektől várok elismerést, és tetteim helyességére igazolást, akkor én az egómat akarom megerősíteni, a világban hatalmamat, és biztonságomat bebiztosítani, megerősíteni, és nem a lelkiéletemként törekszem az én Uram, Istenem szolgálatára, mely az Ő dicsőségét hivatott általam művelni!

Roppant nehéz kitörni abból a karámból, amit körénk építettek fel az idők során. Illetve, amit én magam idealistaként felépítettem, mert vakon hittem, vagy értelmeztem azt, amit kaptam! Ez a neveltetés, a beidegződés, a biztonságérzet, mely megtart bennünket ebben az életben. De, amiért végül is, senkit sem okolhatok, és amit senkin sem kérhetek számon, egyedül önmagammal kell ezt elszámolnom. A vakságom az én bűnöm, melyet kérnem kell, hogy Isten szabadítson meg tőle! Mit akarok? Semmi mást, csak, hogy lássak és halljak! Azzal a lelki szememmel, és azzal a lelki hallókészülékemmel, mely Isten jelenlétébe olt, és von. Melyet nem képes a világ minden zaja sem elnyomni! Ez az a látás, az a hang mely Isten bölcsessége, és mely engedi megérezni, ráérezni arra, hogy távol tart világi lényem attól a kegyelemtől, mely röpíteni vágyakozik az üdvösségem felé, az Istennel való közösségre. Azaz, amiről tegnap elmélkedtem: az é transzcendens valóságomat, személyiségem megélésére, hogy lelki emberré válhassak. Ez, az az állapot, amit Jézus volt képes élni: szüntelen személyességben az Atyával. Nekem elég volta a szüntelen személyesség Jézussal, a Krisztussal, akiről bizonyos vagyok, hogy egy az Atyával. Akit Mesteremnek vallok, és akivel közösséget akarok alkotni, és azt minden nappal szorosabbra vonni.

Ehhez van szükségem minden reggel erre az elmélkedésre! A Szentírás jelenlétébe beöltözésre minden reggel! Mert vágyom rá, hogy az én napom ne egy torzóvá váljon estére, hanem Isten dicsőítésére! Aki képes lehetek minden napommal valami parányit, szerényt, de hozzá tenni ahhoz, ami szándéka szerint az üdvösségre vezethet mindent!

Mi is az üdvösség? Megfoghatatlan, titok. Máté 19,24-25-ben hangzik el ez a kérdés az apostolok szájából is. A felelt valami olyasmi lehet, ami az az Isten teljessége, mely minden szenvedéstől, fájdalomtól, csalódástól, félelemtől mentes, mert Isten teljességével való közösségre eljutásunk. Amit azért nem lehetünk képesek emberileg egzaktul megfogalmaznunk, amiért Jézus is így válaszol meg: »Embereknek lehetetlen ez, de Istennek minden lehetséges« [Mt 19,26]. Ez az a „minden”, ami lelkünk mélyén bennünk él vágyakozással, és minden evilági jóra törekvésünkkel szeretnénk megragadni, de, mert egyúttal elragadni is akarunk erőnek erejével, és kihagyva belőle Istent, mert mi akarjuk a babért megszerezni, képtelenség, erőlködés, és éppen ezért kudarccal jár. A vége mindig kudarc. Pontosan azt akarjuk kiárusítani, és a gonosz világ szellemének kezére átjátszani, ami felet Isten az Úr, és senki más! Ami fölött nincs más hatalom, egyedül az Isten!

Ez után vágyakozom, és törekszem rá, hogy elnyerhessem, mert Istenem, Te, egyedül Te ajándékozhatod azt nekem! Köszönöm, és éppen ezért vágyakozom utána szüntelen, és állhatatosan! Ámen