Ferenc pápa: Jól tükrözi istenkapcsolatunkat az, hogy miként bánunk az éhezőkkel!

Október 19-én délelőtt a Szentatya az irgalmasság testi cselekedetei közül az első kettőről elmélkedett az általános kihallgatás keretében: enni adni az éhezőknek, inni adni a szomjazóknak. Katekézisét teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Az úgynevezett „jólét” többek között arra készteti az embereket, hogy magukba zárkózzanak, és érzéketlenné teszi őket mások szükségleteire. Mindent felhasznál az emberek megtévesztésére, olyan tiszavirág-életű életmodelleket tár szemünk elé, amelyek pár év leforgása alatt eltűnnek, mintha életünk csak követendő és minden évszakban lecserélendő divatból állna. Nem így van! A valósággal úgy kell szembenéznünk és úgy kell elfogadnunk azt, amilyen, és az gyakran sürgető szükséghelyzetekkel szembesít minket. Ez az oka annak, hogy az irgalmasság cselekedetei között vannak olyanok, amelyek az éhezésre és a szomjazásra vonatkoznak: enni adni az éhezőknek – rengeteg ember éhezik manapság –, és inni adni a szomjazóknak. A tömegtájékoztatási eszközök hányszor tudósítanak élelem- és vízhiánytól szenvedő népekről, melynek súlyos következményei főképp a kisgyermekeket sújtják!?

Bizonyos híreket hallva és főleg bizonyos képeket látva, a közvélemény megérintve érzi magát, és időnként segélykampányok indulnak a szolidaritás ösztönzésére. Az emberek nagylelkűen adakoznak, s ily módon hozzá tudnak járulni sokak szenvedésének enyhítéséhez. A szeretetnek ez a formája fontos, de talán nem von be minket személyesen, közvetlenül. Amikor viszont az úton haladva belebotlunk egy rászoruló emberbe, vagy amikor egy szegény kopogtat otthonunk ajtaján, nagyon más a helyzet, mert már nem egy kép előtt állunk, hanem személyesen bevonódunk. Nincs többé távolság köztem és őközte, érzem, hogy ez a helyzet kérdést intéz hozzám. Az elvont szegénység nem intéz kérdést hozzánk, hanem elgondolkodtat, panaszkodásra késztet; amikor viszont a szegénységet egy férfi testében, egy nőében, egy gyermekében látjuk, az kérdést intéz hozzánk! Ezért vesszük fel azt a szokást, hogy menekülünk a rászorulók elől, nem közelítünk hozzájuk, megszépítjük egy kicsit a rászorulók helyzetét, és divatos szokásokat követünk, csakhogy távol tartsuk magunkat tőle. Amikor viszont szembe találkozom a szegénnyel, megszűnik a távolság köztem és őközte. Hogyan reagálok ilyen helyzetben? Elfordítom a fejem, és továbbhaladok? Vagy megállok, megszólítom, és érdeklődöm hogyléte felől? Ha ezt teszed, biztosan akad, aki megjegyzi: „Ez őrült, leáll egy szegénnyel társalogni!” Felteszem-e a kérdést magamban, hogy be tudnám-e fogadni valamiképpen ezt a személyt, vagy pedig igyekszem minél előbb megszabadulni tőle? De talán ő csak a szükségeset kéri: enni és inni valamit. Gondolkodjunk csak el egy pillanatra: hányszor mondjuk el a Miatyánkot, s mégsem figyelünk oda valójában ezekre a szavakra: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma!”

A Szentírásban van egy zsoltár, amely azt mondja: Isten „eledelt ad minden élőnek” (Zsolt 136,25). Kemény dolog az éhség megtapasztalása. Tud róla valamit, aki a háború vagy a nélkülözés időszakát élte meg. Ugyanakkor ez a tapasztalat mindennapos, párhuzamos a bővelkedés és pazarlás tapasztalatával. Mindig időszerűek Jakab apostol szavai: „Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti őt egyedül a hit? Ha egy fivérünknek vagy nővérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi kenyere, valaki pedig közületek ezt mondja nekik: »Menjetek békével, melegedjetek meg, és lakjatok jól!« – de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ? Ugyanígy a hit is: ha nem fakadnak belőle tettek, önmagában halott” (Jak 2,14–17), mert képtelen a tettekre, képtelen kimutatni a szeretetet, képtelen szeretni. Mindig van valaki, aki éhes és szomjas, és akinek rám van szüksége. Nem háríthatom át senki másra. Ennek a szegénynek rám van szüksége, az én segítségemre, az én szavamra, az én elköteleződésemre. Mindannyian be vagyunk vonva ebbe.

Az evangéliumnak az a szakasza is tanítás számunkra, amelyben Jézus, amikor látja az őt már hosszú órák óta követő tömeget, megkérdezi tanítványait: „Honnan tudnánk venni kenyeret, hogy legyen mit enniük?” (Jn 6,5). A tanítványok válasza: „Az lehetetlen, jobb, ha elküldöd őket…” Jézus viszont azt mondja nekik: „Nem. Ti magatok adjatok enni nekik” (vö. Mk 14,16). Kéri, hogy adják oda neki a náluk lévő néhány kenyeret és halat, megáldja, megtöri azokat, majd szétosztatja mindenkinek. Nagyon fontos tanulsággal szolgál ez számunkra. Azt mondja, hogy az a kevés, amink van, ha Jézus kezébe tesszük, és hittel megosztjuk másokkal, az bőségesen eléggé válik.

XVI. Benedek pápa – Caritas in veritate kezdetű körlevelében – kijelenti: „Enni adni az éhezőknek, ez erkölcsi parancs az egyetemes egyház számára. […] Az élelemhez, illetve a vízhez való jog lényeges szerepet tölt be más jogok […] érvényesítésében. Ezért szükséges, hogy megérlelődjön az a szolidáris tudat, amely az élelemhez és a vízhez való jogot valamennyi ember egyetemes jogának tartja, minden különbségtétel és hátrányos megkülönböztetés nélkül” (27. pont). Ne felejtsük el Jézus szavát: „Én vagyok az élet kenyere” (Jn 6,35), és „Aki szomjazik, jöjjön hozzám” (Jn 7,37). Ezek a szavak provokációt jelentenek mindannyiunk számára, akik hívők vagyunk, annak elismerésére indítanak, hogy istenkapcsolatunkat az határozza meg, adunk-e enni az éhezőknek és inni a szomjazóknak; mégpedig azzal az Istennel való kapcsolatról van szó, aki kinyilatkoztatta Jézusban az ő irgalmas arcát.