Ferenc pápa a megszentelt élet éve lezárásának küszöbén: Prófétaság, közelség, remény
Ezt a három szót hangsúlyozta Ferenc pápa február elsején, amikor a VI. Pál teremben fogadta azt a több ezer megszentelt életű férfit és nőt, akik a megszentelt élet évének lezárására és az irgalmasság szentévének megünneplésére érkeztek Rómába. Rögtönzött és előre megírt beszédét is közreadjuk.
Kedves
testvéreim és nővéreim!
Készítettem
egy beszédet erre az alkalomra a megszentelt élet témáiról és annak három
tartóoszlopáról – vannak mások is, de a megszentelt élet három fontos
tartóoszlopáról. Az első a prófétaság, a második a közelség, a harmadik pedig a
remény. Prófétaság, közelség, remény. Odaadtam a bíboros prefektusnak (João
Braz de Aviz) a szöveget, mert kissé unalmas lenne, ha felolvasnám, és
szeretném inkább azt elmondani nektek, ami a szívemből fakad. Rendben?
Szerzetesek
és szerzetesnők, vagyis az Úr szolgálatára szentelt férfiak és nők, akik az
egyházban ezt az utat járják, az erősen érezhető szegénységét, a tiszta
szeretetét, mely lelki atyaságra és anyaságra vezeti őket az egész egyház
számára, valamint az engedelmességét… De ebben az engedelmességben mindig
hiányzik valami, mert a tökéletes engedelmesség az az Isten Fiának
engedelmessége, aki kiüresítette önmagát, engedelmességből emberré lett a
kereszthalálig. Vannak azonban köztetek olyan férfiak és nők, akik erősen élik
engedelmességüket, olyan engedelmességet – nem katonásat, nem, az a fegyelemről
szól, az más dolog –, a szív odaadásának engedelmességét. És ez prófétaság!
„Talán nem lenne kedved inkább ezt vagy azt csinálni?” „Dehogynem, de a regula
szerint ezt, ezt és ezt kell tennem. A szabályzat rendelkezései szerint ezt,
ezt és ezt kell tennem. Ha pedig nem látok valamit tisztán, akkor megbeszélem
az elöljáróval, és a párbeszéd után engedelmeskedem.” Ez a prófétaság, az
anarchia magva ellen, melyet az ördög vet el. „Te mit csinálsz?” – „Azt csinálom,
amihez kedvem van.” Az akarat anarchiája az ördög lánya, nem Istené. Isten Fia
nem volt anarchista, nem arra hívta övéit, hogy ellenállást szervezzenek
ellenségeik ellen; ő maga mondta ezt Pilátusnak: „Ha e világi király lennék,
hívtam volna katonáimat, hogy megvédjenek.” De ő az Atyának engedelmeskedett.
Csak ezt kérte: „Atyám, kérlek, ne add nekem ezt a kelyhet, ne… De legyen meg,
amit te akarsz!” Amikor engedelmességből elfogadtok egy dolgot, olyasmit, ami
sok esetben nincs ínyünkre… [mutatja: lenyeljük] – mivel az olasztudásom nagyon
gyenge, időnként a jelbeszédet kell használnom – le kell tehát nyelnünk
engedelmességből. De megtesszük. Nézzük a prófétaságot. A prófétaság azt
jelent, hogy elmondjuk az embereknek: létezik a boldogság útja, a nagyság útja,
olyan út, amely örömmel tölt el téged, és ez Jézus útja. A Jézushoz való
közelség útja. A prófétaság ajándék, karizma, melyet a Szentlélektől kell
kérnünk: [azt kérem,] hogy ki tudjam mondani azt a szót az alkalmas
pillanatban; hogy meg tudjam tenni azt a dolgot az alkalmas pillanatban; hogy
az életem, az egész életem prófétaság legyen. Próféta férfiak és nők. Ez nagyon
fontos! „Á, hagyjuk, éljünk úgy, ahogy mindenki más él…” Nem, a prófétaság
annak kimondását jelenti, hogy van valami igazabb, szebb, nagyobb, jobb, ami
mindnyájan meghívást kaptunk.
A
második szó a közelség. Megszentelt férfiak és nők, de nem azért, hogy
eltávolodjunk az emberektől és nagy kényelemben éljünk, nem, hanem hogy közel
kerüljek és megértsem a keresztények és a nem keresztények életét, a
szenvedéseiket, a problémáikat, és sok más dolgot, amit csak akkor érthetünk
meg, ha a megszentelt férfi és nő közel kerül az emberekhez, vagyis felebaráttá
válik: a közelségben. [Az olasz nyelvben a felebarát (prossimo) szó
„közeli embert” jelent.] „De, Atyám, én klauzúrás nővér vagyok, nekem mit kell
tennem?” Gondoljatok csak a Gyermek Jézusról nevezett Szent Terézre, a missziók
védőszentjére, aki lángoló szívével közel került az emberekhez, és a
misszionáriusoktól kapott levelek közelebb vitték az emberekhez. Közelség. Az,
hogy megszentelt személlyé válunk, nem azt jelenti, hogy egy, kettő vagy három
fokkal magasabb társadalmi osztályba lépünk. Az igaz, igen sokszor halljuk a
szülőket: „Tudja-e, atyám, hogy nekem van egy lányom, aki szerzetesnővér, van
egy fiam, aki szerzetes?!” Büszkeséggel mondják ezt. Rendben is van!
Megelégedettséget jelent a szülők számára, ha van egy megszentelt életet élő
gyermekük, ez jól is van. De a megszentelt személyek számára ez nem olyan
pozíció, nem olyan életállapot, ahonnan így nézek [mutatja: lenézek] a
többiekre. A megszentelt életnek közel kell vinnie engem az emberekhez: közel
kerülni hozzájuk fizikailag, lelkileg, megismerni az embereket. „Igen, atyám, a
közösségemben a házfőnöknő engedélyt adott nekünk, hogy meglátogassuk a
szegénynegyedeket, hogy találkozzunk az emberekkel…” – „És a te közösségedben
vannak-e idős nővérek?” – „Igen, igen… A betegszobában, a harmadik emeleten.” –
„És naponta hányszor látogatod meg nővértársaidat, az időseket, akiknek lánya
vagy unokája lehetnél?” – „Tudja, atyám, nagyon sok a munkám, nem jut időm
felmenni hozzájuk…” Közelség! Ki áll legközelebb egy megszentelt férfihoz vagy
nőhöz? A közösségben élő testvére, illetve nővére. Ő áll legközelebb hozzátok.
Ezt a közelséget pedig kedvesen, jósággal, szeretettel éljük meg. Tudom, a ti
közösségeitekben soha nem beszélitek ki egymást, soha… (Mondja viccelve.) Az
egymástól való eltávolodás egyik módja épp ez, a pletykálás terrorizmusa.
Értsétek pontosan: nem pusztán a pletykálás, hanem a pletykálás terrorizmusa,
mert aki kibeszéli a másikat, az terrorista. Terrorista a saját közösségén
belül, mert a pletykát mintegy bombaként dobja be ez ellen vagy az ellen, majd
nyugodtan továbbáll. Ez romboló! Aki ilyet tesz, az pusztít, mint egy bomba, és
ez az illető eltávolodik. Jakab apostol azt mondta, hogy talán a legnehezebb
emberi és lelki erény a nyelv féken tartása.
Ha
ingerenciád támad, hogy egyik testvéred vagy nővéred ellen mondj valamit,
vagyis hogy bedobj egy pletykabombát, akkor harapd el a nyelved! Erősen! Ne
legyen terrorizmus a közösségben! „De, Atyám, ha van valami gyengesége, amit ki
kell javítani?” Akkor mondd meg neki személyesen: ez a viselkedésmódod zavar
engem, vagy szerintem nem helyes. Vagy ha ez nem tanácsos – mert néha ez nem
bölcs dolog –, akkor mondd meg annak, aki orvosolni tudja, aki meg tudja oldani
a problémát, de senki másnak. Megértettétek? A pletykák nem használnak. „A
káptalanon sem?” Ott igen! Nyilvánosan, és mindazt, amiről úgy érzed, hogy el
kell mondanod; elfoghat ugyanis a kísértés, hogy ne mondjuk el a káptalanon,
utána viszont: „Láttad a perjelnőt? Láttad az apátnőt? Láttad az házfőnöknőt?…”
De miért nem mondtad el ott, a káptalanon...? „Nem is tudom.” Akkor nincs jogod
hozzá! Világos ez? A közelség erényeiről van szó. És ez megvolt a szentekben. A
Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz soha, de soha nem panaszkodott a munka
miatt, és a miatt a nyűg miatt sem, amelyet az a nővér jelentett neki, akit az
ebédlőbe kellett vinnie minden este: a kórusról az ebédlőbe. Soha! Mert az a
szegény nővér nagyon idős volt, szinte már béna, nehezen járt, fájdalmai voltak
– együtt tudok vele érezni! –, egy kicsit idegesítő is volt. (Teréz) soha nem
ment egy másik nővérhez, hogy panaszkodjon: „Mennyi nyűgöt jelent ez nekem!”
Mit csinált? Segített neki kényelmesen elhelyezkedni, odavitte neki az
asztalkendőjét, szelt neki kenyeret, és rámosolygott. Ezt hívják közelségnek.
Közelség! Ha pletykabombát dobsz a közösségedbe, az nem közelség, az háborúzás!
Ez eltávolodás, eltávolít téged másoktól, anarchiát szül a közösségben. Ha
ebben az irgalmasság szentévében mindnyájatoknak sikerülne, hogy egyszer sem
viselkedik pletykáló terroristaként, az siker lenne az egyház számára, az
életszentség nagy sikere! Legyetek bátrak! Legyetek közel egymáshoz!
Aztán
ott van a remény. Megvallom nektek, hogy nehezen élem meg, amikor
látom a hivatások csökkenését, amikor fogadom a püspököket, és megkérdezem
tőlük: „Hány szeminaristátok van?” – „Négy-öt.” Amikor nálatok, a ti – férfi
vagy női – szerzetesközösségetekben van egy vagy két novícius, novícia… a
közösség pedig csak egyre öregszik… Amikor vannak nagy monostorok, és Amigo
Vallejo bíboros tudna mesélni nekünk arról, hogy Spanyolországban mennyi ilyen
van, amelyet csak négy-öt idős nővér tart fenn, míg ők is el nem fogynak. És ez
kísértést jelent nekem a remény ellen: „De, Uram, mi történik? Miért válik a
megszentelt élet méhe meddővé?” Néhány szerzetesrend kipróbálja a „mesterséges
megtermékenyítést”. Mit csinálnak? Csalogatnak…: „Gyere csak, meglásd, jó lesz,
gyere, gyere…” Aztán majd szembesül a problémákkal, amelyek belül vannak. Nem.
Komolyan kell venni a felvételt! Alaposan tisztázni kell, hogy valódi
hivatásról van-e szó, majd segíteni kell a hivatás növekedését. Azt hiszem, a
remény elvesztésének kísértése ellen – melyet a meddőség ébreszt – többet kell
imádkoznunk. Imádkozni, belefáradás nélkül.
Sokat
segít nekem, ha elolvasom azt a szakaszt a Szentírásban, amelyben Anna – Sámuel
édesanyja – gyermekáldásért imádkozik. Imádkozik, mozog a szája, imádkozik. Az
idős pap pedig, aki kissé vak volt és nem látott jól, azt gondolta, hogy
részeg. Ám ennek az asszonynak az volt a szívében: „Gyermeket szeretnék!
Gyermeket szeretnék!” Kérdezem tőletek: látva, hogy mennyire csökken a
hivatások száma, a ti szívetek is ilyen állhatatosan imádkozik?
„Szerzetesrendünknek fiúkra van szüksége, szerzetesközösségünknek lányokra van
szüksége…” Az Úr, aki annyira nagylelkű volt, be fogja tartani ígéretét. De
kérnünk kell tőle! Zörgetnünk kell szívének ajtaján. Mert fennáll a veszély –
ronda dolog, de el kell mondanom –, hogy amikor egy szerzetesrend azt látja,
hogy nincsenek gyermekei és unokái, és elkezd zsugorodni, akkor a pénzhez
tapad. Tudjátok, hogy a pénz az ördög trágyája. Amikor nem kapják meg azt a
kegyelmet, hogy hivatásaik, gyermekeik legyenek, azt gondolják, a pénz majd
megmenti életüket; már öregkorukra gondolnak: hogy ez se, az se hiányozzon… És
így nincs remény! Remény egyedül az Úrban van! A pénz soha nem fogja megadni
neked! Ellenkezőleg: lealacsonyít téged! Értitek?
Ezt
akartam elmondani nektek ahelyett, hogy felolvastam volna azt a néhány oldalt,
amelyet a bíboros prefektus majd később odaad nektek…
Szeretném
nagyon megköszönni nektek mindazt, amit tesztek. Megszenteltekként, mindenki a
saját karizmája szerint. Szeretném kiemelni a megszentelt nőket, a
szerzetesnővéreket. Mi lenne az egyház, ha nem lennének nővérek? Ezt már
mondtam egyszer: amikor elmész a kórházakba, iskolákba, plébániákra,
szegénynegyedekbe, missziókba, mindenhol találsz olyan férfiakat és nőket, akik
odaadták életüket… A legutóbbi, afrikai utamon – ezt már elmeséltem, ha jól
emlékszem, az egyik általános kihallgatáson – találkoztam egy nyolcvanhárom
éves olasz szerzetesnővérrel. Ő azt mondta nekem: „Itt vagyok – nem emlékszem
pontosan a számra – huszonhárom vagy huszonhat éves koromtól. Ápolónő vagyok
egy kórházban.” Gondoljunk csak bele: huszonhat éves korától egészen nyolcvanhárom
éves koráig! „Írtam a rokonaimnak, hogy nem térek vissza többé.” Amikor elmész
egy temetőbe, és látod, mennyi misszionárius szerzetes halt meg negyvenévesen,
mert elkapták a betegségeket, az ottani országok lázzal járó betegségeit;
feláldozták az életüket…, akkor azt mondod: ők szentek! Ők a magvak! Mondanunk
kell az Úrnak, hogy szálljon le egy kicsit ezekbe a temetőkbe, és nézze meg,
mit tettek a mi elődeink, és adjon több hivatást, mert szükségünk van rájuk!
Nagyon
köszönöm nektek ezt a látogatást, köszönetet mondok a bíboros prefektusnak, a
titkár úrnak és az altitkároknak mindazért, amit a megszentelt élet évében
tettetek. De kérlek, ne feledkezzetek el az engedelmesség prófétaságáról, a
közelségről – a hozzád legközelebb álló, a te legfontosabb felebarátod a
testvéred és nővéred a közösségben –, s végül a reményről! Adja meg az Úr, hogy
új hivatások szülessenek rendjeitekben! Imádkozzatok értem! Köszönöm!
***
Ferenc
pápa előre megírt, João Braz de Aviz bíborosnak írásban átadott beszéde:
Kedves
testvéreim és nővéreim!
Öröm
tölt el, amiért találkozhatom veletek most, a megszentelt élet évének végén.
Jézus
egy napon, a maga végtelen irgalmasságában mindnyájunkat megszólított, és
személyesen ezt kérte: „Jöjj, kövess engem!” (Mk 10,21) Ma azért vagyunk itt,
mert egykor igennel válaszoltunk. Odaadásunk néha lelkes és örömteli volt,
máskor inkább megszenvedett, s talán bizonytalan. Mindenesetre nagylelkűen
követtük, és engedtük olyan utakon vezetni minket, amilyeneket nem is
képzeltünk volna. Osztoztunk vele meghitt pillanatokban: „Gyerek, vonuljunk
félre […], pihenjetek egy kicsit” (Mk 6,31); megosztottuk vele a szolgálat és a
küldetés időszakait: „ti magatok adjatok nekik enni” (Lk 9,13); sőt a keresztet
is: „ha valaki utánam akar jönni […], vegye fel keresztjét” (Lk 9,23).
Bevezetett bennünket az Atyával való saját kapcsolatába, nekünk adta az ő
Lelkét, kitágította szívünket az ő szívének méretére, megtanított szeretni a
szegényeket és a bűnösöket. Együtt követtük őt, megtanultuk tőle a szolgálatot,
a befogadást, a megbocsátást, a testvéri szeretetet. Megszentelt életünknek
azért van értelme, mert az, hogy vele maradunk és őt hordozva járunk a világ
útjain, hasonlóvá tesz minket őhozzá, egyházzá tesz minket, adománnyá a világ
számára.
A most
véget érő év hozzájárult ahhoz, hogy jobban ragyogjon az egyházban a
megszentelt élet szépsége és szentsége, növelte a megszenteltekben a meghívásuk
iránti hálát és válaszuk örömét. Minden megszentelt férfi és nő lehetőséget
kapott arra, hogy világosabban lássa saját identitását, és így megújult
apostoli buzgósággal feszüljön neki a jövőnek, hogy új oldalakat írjon teli
minden jóval, az alapítók karizmáját követve. Hálásak vagyunk az Úrnak
mindazért, amit megélnünk engedett ebben a kezdeményezésekben oly gazdag esztendőben.
Köszönetet mondok a Megszentelt Élet Intézményei és Apostoli Élet Társaságai
Kongregációjának, amely a nagy eseményeket előkészítette és lebonyolította itt,
Rómában és a világban.
A
megszentelt élet éve véget ér, de a mi elkötelezettségünk továbbra is az, hogy
hűségesek maradjunk a meghívásunkhoz és növekedjünk a szeretetben, az
odaadásban és a kreativitásban. Ezért szeretnék rátok hagyni három szót.
Az
első a prófétaság. Ez a ti sajátos vonásotok. De milyen prófétaságot
vár is tőletek az egyház és a világ? Mindenekelőtt az a feladatotok, hogy
hirdessétek – elsőként életetekkel s csak aztán szavakkal – Isten valóságát.
Istenről kell beszélnetek! Ha azt tapasztaljuk, hogy alkalomadtán elutasítják,
vagy félresöprik, vagy elhallgatják őt, meg kell kérdezni magunkat, vajon elég
áttetszőek voltunk az ő arcának, vagy inkább csak a saját arcunkat mutattuk.
Isten arca egy olyan Atya arca, aki „irgalmas és kegyes, lassú a haragra és
nagy a szeretetben” (Zsolt 103,8). Ahhoz, hogy meg tudjuk őt ismertetni,
személyes kapcsolatban kell lennünk vele; és ezért szükségünk van a képességre,
hogy imádjuk őt, nap mint nap ápolnunk kell a vele való barátságot, az
imádságos párbeszédben, amikor szív szól a szívhez, és különösképpen a csendes
imádásban.
A
második szó, amit rátok hagyok, a közelség. Jézusban Isten közel jött
minden férfihoz és nőhöz: osztozott az ifjú házasok örömében a galileai Kánában
és a naimi özvegy aggodalmában; belépett Jairus halálérintette házába és a
nárdus olajtól illatos betániai házba; magára vette az emberek betegségeit és
szenvedéseit, egészen odáig ment, hogy életét adta váltságul mindenkiért.
Krisztust követni azt jelenti, hogy oda megyünk, ahová ő ment; magunkra
vesszük, mint jó szamaritánus, a sebesültet, akit az úton találunk; megkeressük
az elveszett bárányt. Jézushoz hasonlóan közel kell lennünk az emberekhez;
osztoznunk kell örömeikben és fájdalmaikban; szeretetünkkel meg kell mutatnunk
Isten atyai arcát és az egyház anyai simogatását. Soha senki ne érezze azt,
hogy távoliak, távolságtartók, zárkózottak és ezért meddők vagytok!
Mindnyájatoknak az a feladata, hogy szolgálja testvéreit, saját karizmáját
követve: ki az imával, ki a katekézissel, ki a tanítással, ki a betegek és
szegények gondozásával, ki az evangélium hirdetésével, ki az irgalmasság
különféle cselekedeteit végezve. Az a fontos, hogy ne önmagunknak éljünk, hanem
mint Jézus, aki nem önmagának élt, hanem az Atyának és értünk.
Elérkeztünk
a harmadik szóhoz, ez pedig a reménység. Azáltal, hogy tanúságot
tesztek Istenről és az ő irgalmas szeretetéről, Krisztus kegyelmével reményt
tudtok önteni az emberiségbe, amely tele van szorongással, félelemmel, és a
kétségbeesés kísérti. Meg tudjátok éreztetni a boldogmondások, az őszinteség,
az együttérzés megújító erejét, a jóság, az egyszerű, lényegre törő, jelentést
hordozó élet értékét. Táplálni tudjátok a reményt az egyházon belül is. Például
az ökumenikus párbeszédre gondolok. Az egy évvel ezelőtti találkozó különböző
keresztény felekezetekhez tartozó megszentelt személyek között szép újdonság
volt, amelyet érdemes folytatni. A megszentelt személyek – sokszínű formában
megvalósuló – életének karizmatikus és prófétai tanúságtétele segíthet, hogy
sokkal jobban felismerjük a köztünk lévő egységet, és elősegítheti a teljes
közösség elérését.
Kedves
testvéreim és nővéreim! Mindennapi apostoli szolgálatotokban ne engedjétek,
hogy befolyásoljon titeket az életkorotok vagy az, hogy hányan vagytok! Az, ami
igazán számít: az a képességünk, hogy megismételjük – mindig új módon, életünk
minden szakaszában – kezdeti igenünket Jézus hívására, aki továbbra is hív
minket. Az ő hívása és a mi válaszunk eleven tartják reményünket. Prófétaság,
közelség, remény. Ha így éltek, szívetekben öröm lesz, amely
megkülönböztető jegye Jézus követőinek s még inkább a megszentelt személyeknek.
Életetek pedig vonzó lesz sok fiatal lány és fiú számára, Isten dicsőségére, és
Krisztus jegyesének, az egyháznak szépségére.
Kedves testvéreim és nővéreim! Köszönetet mondok az Úrnak azért, amik
vagytok, és amit tesztek az egyházban és a világban. Megáldalak és anyánkra,
Máriára bízlak titeket. Kérlek, ne feledkezzetek el imádkozni értem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése