Pápai Lajos nagyböjti beszédsorozata – Első rész: Az imádság
Február 20-án a győr-újvárosi, az öttevényi és a gyirmóti plébániák hívei zarándokoltak a győri Nagyboldogasszony-székesegyházban található Könnyező Szűzanya-kegyképhez, ahol püspöki szentmisén vettek részt – tájékoztat a Győri Egyházmegye.
Sok
évtizedes hagyomány a Győri Egyházmegyében, hogy a győri és a Győr környéki
települések hívei a nagyböjti péntekeken elzarándokolnak a győri Könnyező
Szűzanya kegyképéhez, vigasztalást és erőt kérve égi pártfogójuktól. Pápai
Lajos püspök minden évben szentmisével és beszéddel fogadja a zarándokokat.
Idén a főpásztor a lelki élet kérdéseiről elmélkedik, s elsőként az imádságról
szólt a híveknek.
Az
alábbiakban teljes terjedelmében közöljük Pápai Lajos február 20-án elmondott
szentbeszédét.
Krisztusban
Kedves Testvérek!
Ezeken
a nagyböjti péntekeken ebben az évben a lelki élet kérdéseiből szeretnék
átelmélkedni egy-egy témát. Ma este az imádságról szólok.
A
keresztény ember életében az imádság olyan, mint a lélegzés, nélküle nincs
élet, az ima nélkül pedig nincs lelki élet.
De
mi is a keresztény imádság?
Nem
egyszerűen contingentia-élmény. Ez meglehet a hitetlenben is. Jean-Paul Sartre
egyik regényében (Csömör – La Nausée) leírja, hogy egy parkban
üldögélt. Nézte a körülötte lévő dolgokat: fák, szökőkút, egy másik ember egy
padon, s úgy érezte, van egy közös mindnyájukban, hogy tudniillik mind
fölöslegesek. S akkor született meg benne a képtelenség (abszurdité) szó.
Észrevette az ember és minden dolog contingens = esetleges voltát, de ez nem
indította a „nem esetleges”, a „szükségszerűen létező” gondolata felé. Szerinte
a lét-létezés értelmetlen.
De a
keresztény ima nem egyszerűen vallásos contingentia-élmény. Sok igazán szép
vallásos imát, fohászt gyűjtött össze például Otto Karrer is a Vallásosság és
Kereszténység (Das Religiöse in der Menscheit und das Christentum,
ford: P. Gyéressy Ágoston OSP, Szent István Társulat, Budapest, 1941) c.
könyvében. Csak egy muszlim misztikus imájából idézek: „Óh Istenem, sohasem
hallgathatom az állatok kiáltását, a fák zúgását, a patak mormolását, a madarak
csicsergését, a susogó szelet vagy a csattogó mennydörgést anélkül, hogy ne
érezném mindezt az egység bizonyosságának és tanúságnak arról, hogy nincs
hozzád hasonló.” (141. o.)
A
keresztény ima: ajándék és titok egyszerre
A
keresztény ima mindenekelőtt ajándék: együtt jár a megszentelő kegyelemmel. Így
a Szentlélek bevon minket a Fiúnak az Atyával való kapcsolatába, abba a
titokba, amit Krisztus nyilatkoztatott ki. Szent Pál írja: „Gyöngeségünkben
segítségünkre van a Lélek is, mert nem tudjuk, hogyan imádkozzunk helyesen. A
Lélek azonban maga könyörög helyettünk, szavakba nem foglalható sóhajtásokkal.”
(Róm 8,26-27) Egyfajta lelki con-naturalitást, természetfeletti érzéket hoz
létre bennünk. Így ajándék-misztérium egyszerre az imádság. P. Joseph Huby SJ a
római levélhez írt kommentárjában e szavakhoz ezt a magyarázatot fűzi: „A
Szentlélek jelen van ezekben az alapos hullámokban, melyek felkavarják a
keresztény lelket, és elragadják a természetfeletti javak ellenállhatatlan vágyában,
Isten teljes birtoklásához.” (P. Huby: Saint-Paul, Épitre aux Romains,
1958, 304. o.) Huby halála után az új kiadását e kommentárnak P. Stanilas
Lyonnet SJ gondozta, és e ponthoz fűzte hozzá a következő megjegyzést,
miszerint a modernista válság idején, mikor P. Huby is nehézségekkel nézett
szembe, az 1920-as nagy próbatétel után, maga is megtapasztalta a Szentlélek
jelenlétét, amiről ezt a megrendítő vallomást hagyta ránk: „1920.
karácsony. Elcsábítottál engem, Uram, és én hagytam magam elcsábítani. Nyolc
nap óta ez rendkívüli: az ellenállhatatlan szeretet hulláma, az isteni dagály
áradása, ami engem körülvesz, belém hatol, egészen a lélek mélyéig eláraszt
engem. Lehetetlen elkerülni a hullámot, ami felemel. Nincs többé félelem;
ráhagyatkozás. Most kezdem megérteni, mit jelent önmagamat átadni az Úr
Jézusnak.” (1920. aug. 3., i.m. 614. o.)
Ugyanakkor
tanulhatunk a keleti (és egyéb) imamódok emberi alapjaiból: ilyen az
összeszedettség, a nem-hasznossági szemlélet, stb., de ez még nem keresztény
ima! 1989. október 15-én adott ki a Hittani Kongregáció erről egy dokumentumot,
Ratzinger bíboros aláírásával. („Orationes formas”, magyar ford: A
keresztény meditáció néhány szempontjáról) Anthony Bloom ortodox londoni
metropolitának jelent meg egy szép könyve Élő imádság címmel. Ebben
írja, hogy az imádság alapja az Istennel szeretetben összekötött lélek.
Személyes istenkapcsolat. Isten jelenlétének tudata. Ha ez megvan, akkor minden
imamód jó lehet. E nélkül viszont: „csak zengő érc, vagy pengő cimbalom”.
Szent II. János Pál pápa írta, hogy „csak azokat a szavakat van jogunk
kiejteni, amelyeket már átelmélkedtünk”. („Contenplata aliis tradere”
– a domonkos rend egyik gondolata)
A
neves teológus, Hans Urs von Balthasar szerint is (ő azt papoknak írta!) a
papnál a hívek azonnal észreveszik, hogyha valami nem imáik mélységéből fakad,
s a szónok ilyenkor követ ad kenyér helyett. Töredezett, mint egy jobbfajta
újság. De ez mindnyájunknak szól, hiszen mindenki feladata Istenről beszélni:
szülőknek, nevelőknek, barátoknak, minden kereszténynek. De ha az Istennel való
élő szeretetkapcsolat megvan, minden imádság jó!
Vianney
Szent János látott templomában egy idős imádkozó férfit, aki hosszan imádkozott
az Oltáriszentség előtt. Megkérdezte, hogy milyen imakönyvet használ. Kiderült:
az idős bácsi nem tudott olvasni. Majd így folytatta: „én nézem Őt, Ő meg engem
és nagyon boldogok vagyunk mind a ketten.” Valóban, a csend a szeretet legszebb
nyelve. Két ember között még nem tökéletes a szeretet, ha azért kell beszélni,
hogy a kapcsolat meg ne szakadjon.
Az
egyházban az ima csúcsa a liturgia: a mise, a zsolozsma. Az egyéni ima,
adoráció azért szükséges, hogy a liturgikus imánk a legbensőnkből fakadó
személyes ima is legyen. Szent Pál leveleiben is találunk őskeresztény himnuszokat.
De érezzük, hogy ezek számára szívből jövő imádságok is egyben.
Az ima
csodálatos dolog – mondjuk, de félelmetes is. Odaállni Isten elé, önként
elővételezni az ítéletet (Anthony Bloom). És hozzáállásunktól függ, hogy a
távolság növekszik-e, vagy csökken. S ebben a naponkénti „Isten előtti
állásban” naponta újra
– felajánljuk életünket, hivatásunkat,
– elfogadjuk korlátainkat,
– sikertelenségeinket, bűneinket,
– az elmulasztott alkalmakat,
– és újból elkötelezzük magunkat.
– felajánljuk életünket, hivatásunkat,
– elfogadjuk korlátainkat,
– sikertelenségeinket, bűneinket,
– az elmulasztott alkalmakat,
– és újból elkötelezzük magunkat.
Gorkij
Thomas Gordejevről szóló írásaiban szerepel egy zsugori ember, Ignác. Szeme
előtt süllyed el a hajó, ami áruját vitte volna, mindene odaveszett. S ő már
azon gondolkodik, hogy hogyan kezdje újra. „A világ fiai” néha okosabbak a
maguk dolgában, mint mi keresztények.
Imádság
és érzelmi telítettség
Divat
volt egy időben, kis közösségekben, mint mondták „kitenni a lelkünket az
asztalra”, bevallani minden dolgunkat a többiek előtt. Sokan azt hitték, evvel
meg tudják szüntetni belső magányukat. Jacques Maritain vallotta meg, hogy feleségével
hitben, szeretetben krisztusi módon éltek. Már úgy ismerték egymást, hogy
gondolataikat is kitalálták. És mégis – írta –, volt bennük egy közölhetetlen
magány, amit egyedül az Istennel való kapcsolat oldott fel: az imádság.
Az
imádság aszkézise
Kamasz
fiatalok sokszor kérdezték, nem minden malícia nélkül: „miért kell csengetésre
imádkozni?” Miért nem akkor, amikor nekem „jól esik”, „kedvem van hozzá”?
Nézzük az emberi kapcsolatokat: a szülő csak akkor beszél gyermekével ha „kedve
van hozzá”? Nem pont az mutatja-e a szeretetet, ha nem az én kedvemet nézem,
hanem a másikra figyelek? S akkor az imádság? Szólok a személyes Istenhez. Nem
azért, mert „jól esik”, hanem mert szeretem, imádom, elfogadom, hálát adok Neki
stb. Pont amikor „nem esik jól” (lelki szárazság esetén), akkor mutatkozik meg
a szeretetem. Az azóta szentté avatott XXIII. János pápáról olvastam, hogy
mikor már súlyos beteg volt, de fontos döntés előtt állt a zsinattal
kapcsolatban: egész éjszaka térden állva imádkozott. Szent II. János Pál pápa
mondta spanyolországi látogatása alatt klauzurás nővéreknek: „a ti házaitok
zárva vannak a világ felé – de mélységesen nyitottak Isten felé”. S a
világnak ilyen lelki oázisokra is nagy szüksége van.
Végül
egy utolsó megjegyzés az imádság és a böjt kapcsolatáról. A böjt nem egyszerűen
önmegtagadás! (Természetesen az is, de nem az a lényeg.) Önmegtagadásra ugyanis
mindig szükségünk van, hogy urai legyünk önmagunknak, és le tudjuk győzni a
kísértést, a rosszat. A böjt inkább – mint a zarándoklat is – kicsit kivon
bennünket a mindennapi élet körforgásából, hogy a napi problémákon túl látva
Istennel találkozzunk! És így érezzük meg, hogy imádság és böjt összetartoznak.
A mi böjtünknek, a nagyböjtnek is ez a célja: megállni egy kicsit Isten előtt –
és új életet kezdeni. Áprily Lajos írta Vándor című versében:
„A
nyugtalan patak lelkét szeretted,
Suhogó völgyek útjait követted.
Mi lenne, hogyha egyszer nem sietnél,
S megállnál egy tónál: Genezáretnél?”
Suhogó völgyek útjait követted.
Mi lenne, hogyha egyszer nem sietnél,
S megállnál egy tónál: Genezáretnél?”
(Áprily
Lajos: Akarsz-e fényt? Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1969, 35.
o.)
Krisztusban
Kedves Testvérek!
Az
imádságról elmélkedve a Szűzanyához fordulunk, akinek vérrel könnyezett képe
előtt imádkozunk a szentmise után. Őt a Szentírás – főleg Lukács evangéliuma –
úgy mutatja be mint az imádkozót, minden keresztény imádkozó példaképét. Belon
Gellért szavaival fordulunk hozzá:
„Benned
találkozik
az Ég kegyelme és
a Föld nyomora.
Mienk vagy,
de rajtad kívül
mindnyájan bűnösök vagyunk,
és az Istené vagy,
méghozzá anyai hatalmad van rajta.
Imádkozz hát!”
az Ég kegyelme és
a Föld nyomora.
Mienk vagy,
de rajtad kívül
mindnyájan bűnösök vagyunk,
és az Istené vagy,
méghozzá anyai hatalmad van rajta.
Imádkozz hát!”
(Belon
Gellért: Imádkozzál, Szent István Társulat, Budapest, 1983. 245-46.
o.)
Értünk.Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése