Római kúria lelkigyakorlata: 4. - 5. elmélkedés, depessziós menekültből zarándok
Illés
próféta életének újabb szakaszát elemezte Bruno Secondin karmelita atya Ferenc
pápa és a római kúria mintegy 70 fős közössége előtt. „Illés próféta
ellentmondásos személy: néha mellét veri buzgósággal és szent haraggal, hogy
megvédje az Isten és népe szövetségét, máskor pedig kimerülve, összetörve,
félelemmel eltelve húzódik meg Hóreb hegyének barlangjában.
Illés
próféta - depresszióban
A
Királyok első könyve 19. fejezetében Illés prófétát „halálos depresszióban”
találjuk, amint „egy napi járásnyira a pusztába vonul, leül egy borókabokor alá
és a halálát kívánja”. „Ez a depresszió állapota – jegyezte meg Secondin atya –
ami sajnos nem ritka a papok életében sem. Sokan összeomlanak közülük, ezért is
szükséges, hogy figyeljünk azokra a jelekre, melyek hatalmas benső nehézségekbe
torkollanak. Mindenekelőtt a „félelem” az első jel. Akkor jelentkezik például,
amikor a felelősségünk elfogadása miatt tartunk a jövőtől. Aztán mindezt
elkísérheti a „magány”, amikor úgy érezzük, hogy ki vagyunk zárva a többiek
köreiből, amikor kiszárad az életünk, sikertelenségeinktől csalódottá válunk.
Ez aztán menekülésre kényszerít, ami lehet fizikai vagy pusztán képzelt
jellegű, és jöhet egy pszichofizikai összeomlás is, mint amilyen az önvád,
ahogy Illés maga is mondja a pusztába menekülve, egyedül, a fa alatt
gubbasztva: „Én sem vagyok különb atyáimnál”. Közös vonás a „menekülés”, melyet
bizonyos gesztusok kényszeres ismétlése kísérhet és ami egészen a halál
kívánásáig vezethet. Ez megtörtént Illés prófétával is, aki a borókabokor alatt
már a „halálát kívánta” e szavakkal: „Most már elég, Uram! Vedd magadhoz lelkemet!”.
Figyelmeztető
jelek
A
karmelita atya e nehézségek kivédésére a „munka, a pihenés, az imádság, a
társadalmi kapcsolatok” jól kiegyensúlyozott arányát” ajánlotta. Törekedni kell
arra, hogy felismerjük lelki bensőnk dinamikájának a jeleit, ami sokszor éppen
a stressz-jelzések formájában mutatkozik, és amit Illés prófétánál is
megfigyelhetünk. Depressziója mélypontján elalszik, és ekkor jön Isten
angyalának figyelmeztető és erősítő jele, mely útra küldi őt. Így lesz a
depressziós menekültből Isten hegyére, a Hórebre vonuló zarándok. „Nekünk is,
nehézségeinkben tudnunk kell felismerni Isten angyalának a kezét! És ahogy
Illés evett és erőre kapott, nekünk is erőt kell nyernünk az Eucharisztiából,
hogy megjárhassuk az utunkat. Ezek után, benső szenvedésen, magányon és
félelmen át érkezik meg Illés próféta a hegyre, az Isten-találkozás helyére.
A
próféta… és a más Isten
A
karmelita Secondin atya szerdán délelőtt tartottam meg ötödik elmélkedését „A
könnyű csend hangja - Isten más és másutt van” címmel. A mottó egyértelműen
utal a híres Isten-találkozása a Hóreb hegyén, amit a Királyok első könyve 19.
fejezetében olvasunk. Az önmagát állító, az „én” kijelentésektől hemzsegő
próféta, akik a „világ köldökének” képzeli saját magát, amikor élete kudarcba
fullad, úgy gondolja, hogy az ő kudarca egyúttal az Isten kudarca. Megérkezik a
hegyre, az éjszakát egy barlangban tölti, majd az Isten először egy kérdés
formájában jelentkezik: „Mit csinálsz itt, Illés?”. Ez a kérdés valójában
Isten-kinyilatkoztatás, melyben őt nem rajtunk kívül, hanem magunkban kell
megtalálnunk. Ez a kérdés arra kényszeríti a prófétát, hogy nézzen önmagába,
hogy adjon hangot benső nyugtalanságának. Ekkor, ebben a lelkiállapotban
érzékeli a próféta a szélvihart, a földrengést és a tüzet. Istent nem találja
egyikben sem. Ezek után másutt és másképp van jelen az Isten. Annak az enyhe
szellőnek van hangja, van üzenete, a próféta ekkor födi be az arcát a
köntösével, mert ott az Isten. Minden benső megpróbáltatáson túl, hűségesen
jelen van.
Újabb
küldetés
Hűsége egy újabb küldetés, hiszen azon a helyen, ahol Illés halni akart,
kapja az új missziót, benne a jövőt. Az a titokzatos maradék, az a hétezer
hűséges, melyhez Illés küldetése szól – a lelkigyakorlatos atya szavai szerint
– valójában „Isten népe csendes hűségét jelenti”. „Ők pedig a szegények, az
egyszerűek és a kicsik”. „Térjünk vissza az útjainkhoz, hajigálunk ki otthon a
szekrényeinkből minden haszontalanságot, tárjuk ki a kezeinket és öleljük meg
azokat, akiket eddig nem tudtunk elviselni!”. Végül egy buzdítással zárta a
karmelita atya a szerda délelőtti ötödik elmélkedését: „Térj vissza utaidra,
menj, mozogj a perifériák felé, menj és tarts ünnepet a barakkokban, menj és
ebédelj azzal, akinek alig van mit ennie! Akkor megérted, hol vár rád a te
Istened!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése