A Megszentelt Élet Éve 10.

A Megszentelt Élet Éve

VITA CONSECRATA  

Olvastuk az előző elmélkedésben Urunk, Jézus állásfoglalását abban a témakörben:  hogy lesz jó vége annak a tulajdon nélküli életnek, amit Francesco a Rendjei egyik alapjának szánt. Az evangéliumok bemutatják nekünk, hogy ez a teljes Istenre, az Ő gondviselésére való hagyatkozás mennyire kedves az Úrnak. Ma is ez a helyzet? Saját tapasztalataimat szeretném megosztani a most induló fiataljainkkal és felhívni a vallásos hívek figyelmét is, hogy kemény sorsfordulók idején mennyire jó, ha tudjuk, az isteni Gondviselésre mindig nyugodtan rábízhatjuk az életünket.1945.június elején tudtunk visszaköltözni az esztergomi kolostorba. Lehel öcsémmel gyalog  vágtunk neki a belegi útnak. Onnan keletre is, északra is lehetett vasúton közlekedni Budapest – Esztergom felé. A Segesd-Balatonszentgyörgy-i vasútvonal több hónapon át volt a magyar-német és a szovjet hadsereg között a front. Elérkeztünk Fonyódig. Ott vártuk a Nagykanizsáról Budapestre közlekedő vonatot. Amikor a szerelvény befutott, meglepődtünk: csupa marhavagonból  állt a vonat. Azaz szinte meg sem állt, indult is tovább. Egy vagon fékezőfülkéjének a lépcsőjére ugrott  fel  az öcsém, én meg az alsó lépcsőre tudtam utána felkapaszkodni,de a fülkéből kiugrott a fék kezelő, és kiabált: azonnal szálljanak le, ide nem jöhet fel senki. Közben a vonat gyorsult. Lehelt a bakter lelökte a nyakamba, én fél kézzel  fogtam a bőröndömet, a másik kezemmel  szorítottam a kapaszkodó vasat.  A palliumomat lobogtatta a szél. A töltés magas volt: ha elengedem a kapaszkodót, hanyatt esem a 4-5 méteres kavicságyba. Gyakorlatilag az életem forgott kockán.  Az egyszerű fogadalmammal  Istenhez kötöttem semmi kis létemet. Milyen jó volt abba a gondolatba kapaszkodnom: Ha bírom a kétségbeejtő  küzdelmet és a rám nehezedő  súlyokat, a vad szelet, az csak isteni segítséggel  fog sikerülni. Áldottam a fiatalon  végzett kemény munkákat is, meg a hitemet: nem engedtem el a vasat! A következő állomás nem volt közel, de a vonat oldaláról élve léptem a földre. Istenem is ragaszkodott hozzám. Aztán föl tudtam még mászni a marhavagonba,ahol a padlón még jutott egy hely nekem is. Kelenföldre érkezve leszálltunk vonatról. Az utcára kilépve hasztalan kerestük a villamost: nem közlekedett a romos utcákon semmi jármű. Be kellett jutnunk a Ferenciek terére, persze, gyalog és cipekedve. És be is jutottunk. Szent Pál is így gondolkodott:  „Tudok nélkülözni, de tudok bőségben is élni. Mindig mindenhez hozzászoktam,mindent elviselek abban, aki  erőt ad”. (Fil 4,12-13) Az utcák romosak voltak. A Pesti ferences rendházban szálltunk meg,másnap utaztunk tovább Esztergomba. A szuterénben méter magasan tároltak ismeretlenek búzát. Azt hetekig raktuk zsákba és cipeltük fel a toronyba. Közben iskolába jártunk és egy hónap alatt befejeztük rövidített hatodik osztályunkat. Az őszi öt héttel együtt is rövid iskolaév volt. Az ország keleti része gyorsan esett túl a megszálláson, nem rabolták ki úgy,mint a Dunántúlt. Oda jártak testvéreink kukoricát, babot, burgonyát beszerezni. A bevásárlás eredményére rá kellett ülni és megóvni a rablóktól. Az egyik  alkalommal a megvett nyírségi burgonya csomagolására nem volt semmi alkalmas göngyöleg, mint üres petróleumos hordók. Mosták, sütötték, főzték, fűszerezték szegény szakács testvéreink, mindhiába: a szaga és az íze ma is visszaidézhető. A következő iskolaévre sem lehetett élelmiszert beszerezni, hiszen az előző őszi szántás-vetés országszerte lehetetlen volt. Bab, borsó, kukorica akadt, csak zsír és hús meg a kenyér volt egy esztendőre teljes hiánycikk, de ősztől tavaszig esténként a tányérunk mellé jó gvardiánunk, P. Pethő Lénárd saját kezével tett egy közepes vagy két kisebb almát. A vitamint…